Bense Zoltán

Nézd a napfogyatkozást szakszerűen!

Ritka égi jelenséget: napfogyatkozást figyelhetünk meg március 20-án, pénteken a délelőtti órákban. Félegyházán a Móra Ferenc Gimnázium udvarára várják mindazokat, akik a látvány mellett szakszerű magyarázatra is kíváncsiak.

9 óra 40 perckor lép be a Föld a Nap korongjába. A jelenséget Meizl Ferenc, a Móra Ferenc Gimnázium Csillagászati Körének vezetője és Ozsvár Péter gimnáziumi tanár társaságában figyelhetik meg a csillagászati kör tagjai, és más érdeklődők. Meizl Ferenc szerint a 60 százalékos napfogyatkozást mindenképpen érdemes megnézni, azonban a kockázat elkerülése miatt nagyon fontos a szakszerűség.

- Arra intünk mindenkit, hogy eszköz nélkül, vagy egyszerű napszemüvegben ne nézzen bele a napfogyatkozásba! Erre alkalmas eszköz lehet a hegesztőpajzs, vagy az optikákban megvásárolható, speciális napfogyatkozás néző szemüveg - hívja fel a figyelmet Meizl Ferenc. A csillagászati kör vezetőjétől azt is megtudtuk, hogy a helyszínen távcsöves megfigyelésre is lehetőség lesz, továbbá részletes tájékoztatást kapnak az érdeklődők a részleges napfogyatkozás kialakulásának feltételeiről és következményeiről is.

T. T.


Fotó: illusztráció

Forrás: felegyhazikozlony.eu

Dr. Juhász Árpád fél évszázadon át járta a kalandos Ázsiát

Nincs olyan hely a világon, amit az életvidám Dr. Juhász Árpád ne barangolt volna be, különleges utazásairól már számtalan könyvet és filmet készített. Legújabb művében azonban az elmúlt ötven év kalandjaiból munkásságának legizgalmasabb ázsiai körútját szedte össze. Az ország kedvenc televíziós természettudósa Boszporusztól az indonéz szigetvilágig különböző szerepkörökben utazott: barlangász-csoport vagy hegymászó expedíció tagjaként, kutató geológusként, idegenvezetőként is tevékenykedett, helyenként előadásokat is tartott Magyarországról. Tizenkét epizódból álló Egzotikus Ázsia című filmsorozatát évek óta sugározza a TV2. Éppen ennek sikere ösztönözte, hogy élményeit, benyomásait könyv formájában is megjelentesse.

Dr. Juhász Árpád személyes történetei és saját fotói segítségével kalauzolja az olvasót egy tudós és érdeklődő ember nyitottságával a kontinens sokszínű tájain, Egzotikus Ázsia című könyvében. A műből kiderül, milyen hihetetlenül színes Ázsia természeti környezete, népessége, vallása, kultúrája. Szinte mindegyik országban talált valami különlegeset, és a legmaradandóbb élményeket rögzítette. Nepálban szemtanúja volt annak, hogy a zarándokhelyen miként rendeztek úszóversenyt a makákó majmok a Bagmati folyó­ban, fejest ugorva a kőpárkányokról. Báli szigetén pedig egy olyan faluban járt, ahol a majomcsaládok együtt élnek az emberekkel, és a növényevő óriás denevérek is háziállatok.

A természettudományos ismeretterjesztés egyik legismertebb hazai képviselője a Jáva szigeten az ázsiai Pompeit tanulmányozhatta, ahol a buddhista domborműveket egy vulkáni kitörés hamuja fedte be védőburokkal. Elemi erővel hatott rá kamaszkorában A dzsungel könyve, de Kipling virtuális helyszínét nem Indiában, hanem Kambodzsában, TaPromban találta meg. Itt látni az őserdő gigászi erejét, miként fonják be az óriás fák gyökerei a romokat, mint a Laokoón-szoborcsoportban a kígyó az emberi testeket. Laoszban a hajnali szürkületben szemrevételezte, amint a hívők egy-egy marék rizst adományoztak a buddhista szerzeteseknek. Csónakkal járta be Vietnamban a Mekong-folyó deltáját. Az indiai Sikkimben nagy hatással volt rá, miként lobognak a fagyos szélben az imazászlók, közel 5000 méter magasságban. A mongol pusztában jurta-központokban tartott előadást Magyarországról. Ezekre – mint a westernfilmekben – lóháton érkeztek a pásztorok, akik főként arról érdeklődtek, milyen vadállatok élnek hazánkban, és hogyan vadásznak rájuk. Törökországban gumicsónakkal sodródott egy földalatti folyón, ahol időnként barlangász-társaival csak úgy tudott tovább haladni, ha függőleges kürtőkön felhúzták, és újra a mélybe eresztették a csónakot. Óriási élményként fogta fel, amikor az Arab-tenger partján, éjszakai sötétben leste a partra kivánszorgó tengeri teknősöket, amelyek mély gödröt ástak a homokba, abba rejtve közel száz tojásukat.

Dr. Juhász Árpád geológus létére természetesen főként a Himalája, a Turkesztáni-hegylánc, valamint a Kaukázus magas régióit zárta a szívébe.
– Naplóim, jegyzeteim, filmjeim, fotóim hű dokumentumai lettek utazásaimnak, és óhatatlanul annak is, miként változott a természeti táj ötven esztendő alatt: hogyan ritkult meg, vagy tűnt el teljesen az egykor összefüggő trópusi esőerdő Malajziában, Indonéziában vagy éppen Laoszban, hogyan fogyatkoztak meg a Kaukázus, a Pamír vagy a Himalája gleccserei a felmelegedés következtében. De szemtanúja voltam annak is, miként váltak békés idegenforgalmi úti célok egyik pillanatról a másikra pokoli háborúk színterévé, gondoljunk most éppen Szíriára. Könyvem egyféle útinapló, a számomra és remélhetően az olvasók számára is legérdekesebb ázsiai utazásaimat kötöttem csokorba, a képek alatt zárójelben azt is megjelölve, hogy azok melyik évben készültek. Kalandozom térben és időben, a Boszporusztól az Indo­néz-szigetvilágig, 1963 és 2013 között – írta mindenki Árpi Bácsija az Egzotikus Ázsia című kalandos mű elejére.

Forrás: http://sportmenu.net

Sárréti Anita

Egy csésze kávé: A Kék bolygó vándora, Dr. Juhász Árpád

Hosszú út áll már a következő riportalanyom mögött, aki, akár hiszik, akár nem, 71 évesen vágott neki a Himalájának. De élete során több mint 100 országban megfordult már, felsorolni is lehetetlen, hol s merrefelé vitte már az útja. Dr. Juhász Árpád geológust a tévénézők jól ismerik, ahogy az olvasók is, hiszen 25 könyve jelent meg eddig. A Magyar Tudományos Akadémia Ismeretterjesztési Bizottságának tagja, az UNICEF klímanagykövete, a magyarországi természettudományos ismeretterjesztés egyik legnagyobb alakja, az ENSZ környezetvédelmi magyarországi nagykövete. Számos díjjal ismerték el munkáját (pl. 1989 SZOT-díj, 2007 Pro Natura-díj), több mint öt évtizedes szakmai munkája során bejárta a Föld szinte valamennyi jelentős gleccserét. Utazásairól készült filmjei ma is rendszeresen láthatók az egyik kereskedelmi televíziós csatorna hétvégi műsorkínálatában.

- Mikor kerítette hatalmába az utazási láz, a kaland-vagy a tudásvágy volt erősebb?

– Gyermek- és kamaszkoromban zárt ország volt hazánk, el sem tudtam képzelni, hogy valaha is átléphessem a határt, és távoli tájakra utazzak. Ezért, amikor 24-25 éves korom körül kezdtek megnyílni a határok, minden lehetőséget kihasználtam az utazásokra, először persze csak a környező „szocialista” országokba, majd Európán kívüli tájakra is eljutva. Mivel szegény voltam, kevés volt a pénzem, sátorban aludtam, kalandokkal volt teli minden utazásom.

- Egy kalandvágyó ismerősöm szerint minden utazás ezernyi csodát és kihívást rejt, számtalan kalandot. Gondolom, önnek is nagyon sok kalandban volt része az elmúlt évek során.

– Maga a természet is sokféle veszélyt rejt, léptem én már rá zöld mamba nevű, halálos mérgű kígyóra Afrikában, de kerültem indián lázadás kellős közepébe is a perui Andokban, estem jéghasadékba a téli Kaukázusban, és sorolhatnám az egyéb kalandokat.

- Olyan sok sztorit, történetet hallottam önről, mikor például a nagy hegyek között barangolt és farkasszemet nézett a medvékkel, a trópusi tengereken pedig delfinekkel úszott, de motorcsónakkal is menekült támadó víziló elöl.

– Menjünk akkor sorjában. Medvéket főleg a kanadai Parti-hegyláncban sikerült filmeznem, egyiket-másikat közvetlen közelről. Csak egyetlen medve lépett fel támadólag, akkor fel kellett vennem a nyúlcipőt. Delfinekkel nemcsak trópusi vizeken úsztam, hanem Új-Zélandon is, de fókákkal is úsztam a Galápagos-szigeteknél. Egy víziló Afrikában, a Baringo-tavon támadta meg csónakunkat, amelynek motorja nem akart elindulni, mert vízinövények tekeredtek a hajócsavarra.

- Hogyan került annak idején a Delta című tévéműsorba?
– 1960-tól dolgoztam a Magyar Televíziónak, de főállásként csak 1986-ban választottam a televíziózást. A Művelődési Főszerkesztőség helyettes vezetője lettem, egyúttal a Természettudományi Szerkesztőség vezetője is, amely a Deltát készítette. Ennek voltam először csak a „főnöke”, majd megalakítottam a Delta produceri Irodát. Ez volt a televíziós múltam aranykora.

- Utazásai során végigutazta a kék bolygót. Több mint kilencven országban járt, volt alkalma megismerni a benne élő emberek kultúráját, életüket, gasztronómiájukat, az ott élő állatok világát. Fényképezőgépével több ezer színes filmkockát készített, több ezer videokazetta őrzi ezekben az országokban tett utazásainak emlékeit. Ezek a fényképek és filmek egyszer bemutatásra kerülnek majd élménybeszámolóval egybekötött előadás formájában?
– Utazásaimról legalább száz televíziós filmet készítettem, most is 65 filmemet sugározza az egyik kereskedelmi csatorna szombat és vasárnap reggelente. Jelenleg is dolgozom új filmeken, de leterheltségem miatt már ritkán vállalok előadást. Egyébként több mint 90 ezer diafelvételt készítettem, amelyeket unokám segítségével szkennelek be a számítógépbe.

- Van a bolygónak olyan helye, ahol még nem járt?
– Igen, az Antarktisz lemaradt a palettámról, és korom miatt már nincs is reális esély arra, hogy eljussak oda.

- Az Ön egyik osztálytársáról, Csejtey Béláról hegyet neveztek el a Déli sarkon.
– Egykori osztálytársam amerikai geológusként dolgozott az Antarktiszon, eredményesen, ezért neveztek el róla egy addig névtelen pontot.

- A nagyvilágban különböző mentalitású emberekkel találkozott.  Hogy fogadták az utazót, legbelsőbb szeretettel, ahol az utolsó falat ételt és a szállást is megosztották az utazóval, vagy voltak ellenséges megnyilvánulások is?
– Engem eddig minden kontinensen szeretettel fogadtak, hegyi pápuák között lakomáztam, mongol pásztorokkal ettem a kecske-faggyút, ittam kumiszt és mongol vodkát, vagy perui piszkót, aludtam jurtában és himalájai hindu zarándokszálláson, a tanzániai feketék Babunak kereszteltek el, ami szuahéli nyelven tiszteletre méltó öreg embert és egyúttal nagypapát jelent.

- A Kék bolygó vándora című kötetében próbálta összefoglalni az utazásait. Gondolom, korántsam fért el benne minden utazása, minden úti élménye. Mikor láthatjuk-hallhatjuk élménybeszámolóját tájainkon?

– Persze, hogy nem fért bele minden a Kék bolygó vándorába. Ezért azóta írtam egy vaskos könyvet Egzotikus Ázsia címen, egy könyvet a globális klímaváltozásról Gleccserek, a Föld hőmérői címmel, és most dolgozom a latin-amerikai élményeimet összefoglaló könyvemen. Felvidéken négy előadást tartottam az utóbbi években, ha meghívnak, igyekszem elmenni.

- Az eddigi utazásai során volt-e olyan ország, ahol esetleg életveszélyes helyzetbe került, s megérintette az elmúlás szele?
– Voltam afrikai börtönben, félelmetes élmény volt. A hegyi indiánok említett lázadásakor is életveszélyben voltunk, könyvet is írtam róla Menekülés Huarazból címen.

- Mit üzen az olvasóknak, melyik az az ország, ahol nincsenek kitéve életveszélyes helyzeteknek, helyette gyönyörű és felejthetetlen élményekben lesz részük?
– Veszély mindenütt lehet, a legbékésebb, legszebb országokban is. De utazni kell, anélkül nem teljes az élet.

Forrás: http://www.gomorilap.sk

Telek Lajos

Fotó: Bense Zoltán, Dr. Juhász Árpád

Amikor még bugyi nélkül táncoltak a magyar lányok

A 20. század harmincas éveitől a II. világháborúig tartott az a mozgalom, ami alatt Paulini Béla vezetésével vidéki csoportok táncoltak Budapesten, Szent István hetében. Ez a mozgalom azonban nem csak a különböző néptáncokat mutatta be a nézőknek. Hatással volt a bugyik elterjedésére is.

A fotót 1938-ban készítette egy belga fotós az egyik Magyar néptáncbemutatón.

A képen látható rimóci Gyöngyösbokréta csoport tagjai nem hordtak bugyit. Akkoriban azonban más falvakban sem viseltek még ilyen alsóneműt a hölgyek. Mikor felléptek, ennek köszönhetően az első öt sorban "minden" látszott. Paulininak a Városi Színház szabályai miatt elő kellett írnia a bugyi viselését néptáncosai számára.

„Az újfajta „fékető” Rimócról emlékeztetnek:

A Városi színház kivilágított színpadán vagyunk. Éppen elrendezem a „karéjt" s kezdjük a próbát. Paulini Béla persze lent gubbaszt a sötét nézőtéren. Ahogy az első táncos jelenetünk véget ér - sarkantyús legényeim ugyancsak megforgatták piroscsizmás párjaikat - a sötét mezőből csak elém világlik Paulini feje. Merthogy én ebből az emberből csak a fejet látom mindig. Azt a különleges fejet, amit egyébként az örökké szájában füstölgő büdös kis pipával együtt meg kellene mintázni egy akkora darab kőből, mint maga a városi színház... (Fele is megfelel. A szerk.) Feljön, laposan mosolyog a bajusz alatt, amint karonfog és félrevon.
— Baj van, — mondja.
— Ugyan mi?
— Muszáj nekik bugyit!!
— ? – ?
— Okvetlenül.
— De otthon sem viselnek effélét. Mondtam, hogy tiszta etnográfiát hozok. S neked ez baj?
— Nem, nem, de hát mikor forognak, tudod... hogy is mondjam... itt az első öt sor ülés kicsit mélyen van, és mi a szigorú etnográfia... és itt-ott majd felnevetnek, nem kedvelném és különösen mélyen van a zenekar...
— Csupa irigység — tréfálkozom. De ö csak előtornász egy gyűrött húsz-pengőst.
—Végy nekik egy-egy bugyit valahol.
Mikor aztán egy közeli áruházban megvásároltam a nyolc darab fényes táncnadrágot, visszamentem s felvittem szépeimet egy öltözőbe. (Hiába itt most én vagyok az édesapjuk is, meg az édesanyjuk is.) Tréfásan közlöm velük, hogy most mindenki kap egy újfajta „fékötőt”. No, van kacagás, mikor ráeszmélnek, hogy micsoda is az az újfajta „fékötő”. Magyarázom aztán nagy szorgosan, hogy miképpen kell a gummiját széjjelhúzni, meg miegymás. Aztán kiosztom. Forgatják, kuncognak, míg végre az egyik huncutszemű piroscsizmás a szemembe hunyorít:
— De igazgató úr, melyik ennek az eleje, meg a hátulja?
Azt a kacagást, csak úgy dűltek egymásra. De aztán csak megtalálták elejét is, hátulját is.

Radványi Lajos, Rimóc”

Forrás: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu, Ritkán látható történelem blog