Új hangok a Kaláka nyomában

A Marczibányi színpadán valami hang- és fénytechnikai grimbusz történik, fél órát késik a műsor, pedig a gyermekközönség nem műkedvelő egyetemistacsoport, hogy majd elfröccsözget a büfében, hanem igen látványosan megjelenik kezdéskor, és ott is marad drukkolni. A zenekar bravúrosan menti a helyzetet, vokalistájuk kijön az előtérbe körbeénekeltetni az ifjúságot. Az is lehet, hogy ez egy megtervezett prológus, mindenesetre szimpatikus.

Nézőtérre özönlés után is folytatódik a félig spontán happening, a zenekar dobosa megkéri Attilla és Dénes technikusokat, hogy adják be a hangot a monitorba, és míg a hang nagy nehezen odaér, Tarján Veronika énekes – és mesélő és szertartásmester – a legnagyobb természetességgel belefog egy mesébe Attiláról és Dénesről, akik testvérek voltak, és mire boszorkány lett a nagymamából, el is lehet kezdeni a koncertet. A dalszerző-énekesnő tehetsége részben családi örökség, hiszen nagymamája az a Varga Katalin, aki többek között a zseniális Gőgös Gúnár Gedeont írta, amelynek babakék fedőlapjai között mindnyájan szívesen vesztünk el a nyolcvanas években.

Találkozunk a koncerten tűzrőlpattant menyecskékkel, kuruttyoló békakirályokkal – ezek Veronika saját szövegei, amelyeket a gyerekek már ismernek és szeretnek. Szüleik is, akikkel szóba elegyedem, mind tudatos rajongóként definiálják magukat. Először azért érzek hálát, hogy hosszú évek után végre olyan koncertet hallgathatok, ami az általános trendekkel szemben nincs úgy túlhangosítva, hogy letépje a fejemet, pedig táncolós-bulizós műfaj ez is, a gyerekek ugrálnak is a színpad előtt becsülettel, a felnőttek pedig megkönnyebbülve bólogatnak ültükben. Ha éppen nem békakirályokról és vándormadarakról szól a történet (a magyar nyelvű dalok egy részét a Szókimondóka projekt számára írták), hanem előkerülnek az afrikai, ázsiai, indián meg mindenféle világ körüli zenei és szövegi elemek, teljesen távol is kerülünk az interaktív gyermekkoncert öndefinícióval meghatározott kontextustól, és a világ bármelyik tájára odaképzelhetjük magunkat bármilyen koncertkörülmények közé.A Veronaki repertoárja olyan, akár egy hobbista világutazó amatőr fotós képgyűjteménye: minden van benne, esetlegesen, rendezetlen összevisszaságban. De hát ez nem is zenetörténeti szeminárium, hanem tényleg világzenei produkció, nem kell magyarázni, miért cigányzenére futkározik csiga és giliszta, meg hogy mennyi idő alatt röpül egy fecske Afrikába a tangóharmonikából, ez az egész multikulturális rongyszőnyeg jólesik úgy, ahogy van. A megszólalás gazdag, a hangszerarzenál impozáns, a zenészek vokálisan is remekül támogatják Veronikát, aki magabiztosan, apró, de markáns, személyes hangvételű mesenarrációkkal köti össze a dalokat, énekelteti a közönséget, fölállít, leültet, kedvesen, éberen, figyelmesen. A dramatizálós-történetmesélős része a koncertnek néha olyan fényes, hogy az az érzésem, ha nem egy Veronika lenne a színpadon, hanem tíz, meg még duettpartneréből, Lindából is néhány, a narráció minimális dramaturgiai rásegítéssel cselekménnyé duzzadna, és lenne jelmez, kellék, meg ez-az, még azt is rá lehetne írni a színlapra, hogy musical.
A Veronaki zászlót bontott első lemezével, a Világforgóval, és megmutatta, hogy van élet a Kaláka és Halász Judit után a zenés gyermekműfajban. Pontosabban azt mutatta meg, hogy szinte bármilyen műfaj lehet gyermekműfaj, ha kellő intelligenciával nyúlnak hozzá.

A zenekar tagjai: Tarján Veronika- ének, Mogyoró Kornél- ütőhangszerek, zenekar vezető, zeneszerző, Fejér Simon- gitár, koboz, ének, zeneszerző, Árkosi Szabocs- harmonika, szaz, ének, Herr Attila- basszusgitár, Bisztricsány Linda- vokál

http://magyaridok.hu

Foto: facebook.com

Itt a farsang,áll a bál

Isten nyugtassa Hazug Pistát

Tavaly márciusban még azt mondta: „Halálhíremet határozottan cáfolom”.

Idén már nem teheti meg ezt. Hazug Pista neve mellett immár két dátum szerepel: 1931. december 6. – 2016. január 1.

Baktai otthonában egy alfalvi család talált rá. Élete véget ért, nem lehetett visszahozni azok közé, akik ismerték, történeteiért rendszeresen felkeresték az egykori vadőrt. 1931–2016. A két dátum között eltöltött időben a nagy mesemondó sokakat nevettetett, és bár nem épített kacsalábon forgó palotát, nem hagyott vagyont maga után, feledhetetlenné tette magát. Olyan értéket hagyott, ami pénzen meg nem vehető, ami mással nem pótolható. Követte Panigay Róbertet, aki először figyelt fel arra, hogy Pista bácsi történetei nem csak mesélésre, leírásra is alkalmasak. Számos novella őrzi így a baktai remete csavaros észjárását. De szívesen látogatta őt Berecz András mesemondó, a tévéstábok garmada, és sokan forgatták már azt a könyvet is, amely Hazug Pista igazsága címen jelent meg, és amelyben ő maga mesél. Mesél egy másik valóságról: amikor a bársonyos viperák lepotyogtak az égből, amikor a rókát úgy megijesztette, hogy az „jettibe” kiugrott a bőréből, nem kellett megnyúzni, vagy a szárazságbeli halakról, melyek két éves korukban sem tudtak még úszni.

Szórakoztatott ő nemrég báli közönséget Alfaluban, de ha szavában hinni lehet, Andropovval, Hitlerrel is parolázott, hogy a pápával való cimboraságról ne is beszéljünk. Azt mondta, akkorát kell gurítani, hogy az ember, ha a lábát el nem kapja, megüsse, és olyan hazugságokat kitalálni, hogy aki mondja, még az is elhiggye.

Gyakran önmagát is megnevettette. Így hát nekünk sincs jogunk elsiratni őt – nagyot derülne odafent, ha zokogni látna. Egy dolgunk van mindannyiunknak: hálásnak lenni, hogy ismerhettük, és életben tartani történeteit minél gyakrabban felemlegetve.

~ Balázs Katalin ~

Forrás:http://www.szekelyhon.ro, https://www.facebook.com/hazugpista

sokszinuvidek.24.hu

Hazug Pista és a gombakő valósága

„Ez tény s való” – mondja Hazug Pista, s igazságát nem lehet kétségbe vonni. A Baktán élő remete sokszor szórakoztatta már a horgászokat, vadászokat történeteivel, melyek lehet, hogy súrolták az igazság határát, de mindenképp kívülről. Járt ő a medve barlangjában, kiugrasztotta bőréből a rókát, szelídített farkast, és olyan nagy békát tett a nyelőre, hogy az hóna alatt két csukát hozott ki a Marosból. Ezúttal amit nekünk megmutatott, tény és való, bár elmélete mesébe is beillene.

„Én magát olyan fehérnépnek ismerem, akiben a szó nem áll meg” – fogadott minapi látogatásom alkalmával baktai tanyáján Hazug Pista. Becsületes nevén Köllő István elrúgta már a nyolcvan évét, hajdan vadőr volt, aztán ott ragadt a szomszédság nélküli vityillójában. Az arra járó rend helyett egy torzonborz ember mesés történeteit találja itt, olyanét, akinek életéről sok fáma kering a térségben, még a mesemondók is hozzá térnek be ötletet meríteni. Igaz kell legyen, mert Hazug Pista mondja, hogy volt ő kontrakommandós is, Andropovval osztálytárs és padtárs, Hitlerrel beszélő viszonyú, s Ceauşescuval vadászpajtás, amíg kapcsolatuk meg nem romlott, s az éjszakára szállást kérő államfőt ki nem utasította baktai hajlékából.

Ezúttal nem mesével fogadott, kirándulásra hívott meg. „Olyan csoda van itt az erdőben, hogy azt látni kell. Kevesen ismerik, s ha én nem leszek, ki mutatja meg? Az alfalviakból is csak páran látták, pedig annyiég van a szekérúttól, hogy ha jól fenéken billentenének valakit, pont a tövére esne” – csigázta az érdeklődést, majd közölte, hogy alkalmas napot kell keressünk a kiruccanásra. Egyeztetünk: másnap érkezek.

Ajtajában fogadott az öregember, intett, várjak, átöltözne. Nem meglepetés, egyszer még kiöltözött egy fotózáshoz: a kék ballábas csizmához zöld jobblábast húzott. Le a kalappal, tiszta menőkék voltak, s a színek közti differenciától igazán el lehet tekinteni, mert ilyent hozott a megáradt Maros.
Most is kiöltözött Pista: szalmakalapját zöld vadászosra cserélte. Mielőtt okáról kérdezhettem volna, közölte, kiránduláson fontos, hogy a fedő fején maradjon, s ezt bizony sosem viszi el a szél. Haladtunk hegy felé a baktai úton, egyenesen előre a hétvégi házak között. Egyik szerény, másik pompás, harmadik szinte palota. Meg is jegyezte Pista bácsi, a nagy ház udvarán igen jóízű forrás fakad, de a tulajdonosai, amilyen emberek, biztos képesek voltak bevinni a házba is a vizet.

Haladgattunk, s Hazug Pista mesélte, mitől lett ő hegylakó, milyen is volt, amikor háború idején először tekintette meg ezt a helyet, ahonnan minden irányba felfelé vezet az út, csak a Maros fut lefelé. Úgy történt az, hogy egy idegent bújtatott a gyergyószentmiklósi pincéjében, a pityókás láda alatt, akiről aztán kiderült, maga az orosz „komandament”. Tudott magyarul, de megtiltotta, hogy szót váltsanak idegenek előtt, s meg is fenyegette Pistát, ha ezt nem tartja be, kötelet kap, mert a golyó róla leperegne. Ő bízta meg, hogy az ökreivel élelmet vigyen a baktai bunkerhez. „Reggel négy órakor mentünk, olyan út volt itt ki, hídlások, pocsolya, minden, hogy hasig mentek az ökrök s a szeker benne. Egyebütt nem volt bajunk, itt a hídnál a tekergő román hányódók reánkálltak, hogy vegyék el a holmit. Azokat a muszkák kiseperték. Nekünk azért nem kellett megállni. Na, én akkor jártam itt Baktán legelőször.”

A Varga-pataki eltérőhöz értünk, az öreg mutatta az egykori bunker helyét, majd intett, jobbra tartsunk az útelágazásnál, Baktafő felé. Ha erről az útról nem térünk le, Görgénybe visz, ott, a kastélynál van a turistajelzés, s arra, ha ráállunk, egyenesen a Bucsin-tetőig elvezet. De mi olyan távolra nem kívánkoztunk, az eltérő után pár száz méterre megállított. Kicsi buglyakő – mutatta a kőtömböt, kőhajításnyira az úttól –, melyhez közelférni csak úgy lehetett, ha átjutunk a Jajgató patakán. Hitvány kicsi pataknak tűnt, a hegylakó mégis megkérdezett, kételkedve: „ugyanbiza, maga ezen át tud-e döcögni?” Átdöcögtem.

Ő megállt a patakparton, s csak a fejével intett, nézzek a hegyoldal irányába. Ott volt egy gomba. Kőgomba. Több méter magas, rendes kalapforma a tetején, karcsú szára s még tönkje is, sziklából. Sokféle kavics cementálódott össze benne, úgy tűnt hozzá nem értő szemmel nézve, s hümmögtem is a vulkáni hegy eme képződményén.

Pista bácsi aztán megfejtette a gombakő rejtélyét. „Ezt én akkor láttam életemben először, amikor háborúkor az eleséget hoztam. A bunkertől kicsit elcsavarogtam, mert én világéletemben olyan ember voltam, akit érdekelt, mi, hol s miért van. Ezt nem emberek faragták, most már elhiheti. Úgy jött létre, hogy nagyon régen, mikor itt még az őstenger volt, a víz épp a kő talpáig ért, s a hullámok addig nyaldosták minden oldalról, amíg a szára kialakult, a kalapja pedig épen maradt. No, ilyent nem lát az ember mindennap. Ha kap olyant, aki kíváncsi, mutassa meg neki, ejsze, ha jól megfigyeli az utat, ide még egyszer visszatalál.”

Kételkedni kár lett volna, csak ígértem, másoknak is leszek e túrán társa, s hagyogatta, azt is mondjam majd el, hogy miért nevezik Jajgatónak a patakot: „előre nem lehet tudni, hogy melyik napnak melyik órájában, de ezen a részen meg-megszólal a föld. Olyan hangokat ad ki, mintha jajgatna, de időt kell itt tölteni annak, aki hallani akarja.”

Ha időnk lett volna, biztos kerül még mese a jajgatáshoz, de unszolt az öreg, menjünk el még kedvenc gombászó helyére is. Róttuk a száraz avart, egy légyölő galóca környékét fésültük át, hadd lássuk, közelében kibújt-e a hirip, majd egy szomorú fenyőalját találtunk. Keserűgomba lett volna bőven, de Pista bácsi eltanácsolt leszedésétől, azt mondta, ő életében ritkán volt olyan éhes, hogy azt megegye.

Szürkülödött, hazafelé indultunk. Hazug Pista arról beszélt, hogy az emberiséget tönkreteszi a civilizációnak nevezett nyavalya, s a megbolondult kétlábúak kiirtják az életet a földről. „Ez a lehetetlen időjárás olyan dolgokat hoz létre, hogy napok alatt hihetetlen változások történnek. Egyik percről a másikra a nap úgy süt, hogy az embernek a bőre pattan el, robbanunk el, még a béka hátáról is leégeti a bőrt, a tyúk seggibe megsül a tojás, s aztán olyan eső zuhan le, hogy az ember gutaütést kap tőle. Ha így megy a dolog, a Marosba vizet kell hordjunk, hogy a halak szomjan ne dögöljenek. Eljön az az idő, amikor a halak háromévesen tanulnak meg úszni, mert csak akkor jutnak vízhez. De az is megtörténhet, ha fordul az idő, s megesősödik, mint ahogy még egyszer volt, hogy a házam padlásán a patkányfogó csukát fog.”

Búcsúztunk jókedvvel, viszontlátással, a teremtésről és őstengerről, az emberiséget fenyegető tragédiáról meg is feledkezve. Elmúlt a melankólia, Hazug Pista visszatért humoros kedvébe, s mint ismerőseitől szokott jókívánsággal elköszönni, még utánam kiáltott: „Essen, havazzon, csak rossz idő ne legyen!”

Forrás: http://gyergyoalfalu.ro, Szekelyhon.ro

Farkas videó Aggtelekről:Zselyke, a farkaslány:

Ritka látványt vett fel egy munkatársunk által kihelyezett vadkamera az Aggteleki Nemzeti Park területén.

Farkast csak nagyon ritkán lehet a szabad természetben megpillantani. Még a sokat látott vadászok között is eseményszámba megy, ha egyik este a lesen ülve a távcsőben egy "talán farkas" sziluettje bukkan fel.

A nagyon óvatos természetű ragadozókat még kameracsapdával sem egyszerű lencsevégre kapni, szerencsére munkatársunk vadkamerájának most sikerült egy rövid felvételt készíteni a park területén élő fiatal nőstényfarkasról, aki a Zselyke nevet kapta.

Mi pedig örömmel tesszük közzé a felvételt, hogy más is láthassa ezt a csodálatos teremtményt.

https://www.youtube.com/watch?v=L_UwF7UVeog

Forrás:http://www.anp.hu

Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság páratlanul ritka felvételt tett közzé egy fiatal nőstényfarkasról. A felvételt néhány hete rögzítette az ANPI egyik kameracsapdája.  A WWF Magyarország és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság közötti kutatói együttműködés keretein belül kameracsapdák kihelyezésével, illetve szemléletformáló kommunikációs munkával is támogatjuk a hazai erdők egészsége szempontjából nélkülözhetetlen nagyragadozók megfigyelését.

A most nyilvánosságra hozott felvétel sajnos nem a mi kameránkkal készült, de legalább annyira örülünk neki, hiszen a rejtőzködő és rendkívül óvatos állatokat rendkívül ritkán sikerül megörökíteni. Az észlelés körülményeiről és a kutatás jelenlegi állásáról Szabó Ádámot, az Aggteleki Nemzeti Park nagyragadozó kutatóját kérdeztük, aki a következőket mondta el:

„A kamera ezen a területen már többször rögzített farkas felvételeket, így tudjuk, hogy más egyedek szintén megfordulnak itt. A most lencsevégre került fiatal nőstény példánytól DNS mintát is sikerült szereznünk, így a további kutatómunka számára már beazonosítható példányról van szó – ezért is adtunk neki nevet. Zselykének neveztük el  - mivel egy patak partján találtuk meg a nyomait elsőként – és az ősi magyar női név jelentése éppen ez.”

A kameracsapdák fotóinak és filmfelvételeinek segítségével, illetve a DNS minták azonosításával nyomon követhetővé válnak a hazánkban élő farkasok, képet alkothatunk a falkák összetételéről és a rokonsági viszonyokról is. Számos információval segíthetik a kutatómunkát, miközben a még mindig meglehetősen gyakori illegális kilövések elleni harcban is segítségünkre lehetnek, hiszen segítségükkel visszakövethetővé, beazonosíthatóvá válnak az elejtett példányok. Magyarországon a farkas kilövése bűncselekmény, amiért akár 8 év szabadságvesztés is kiszabható.

A nemzeti park és WWF által kihelyezett kameracsapdák mellett egyre több helyi vadász észlelése is segíti a megfigyelést. Az elmúlt években kialakult, együttműködésen alapuló információcsere eredményeképpen a helyi vadászok megosztják farkas észleléseiket az ANPI kutatóival, és így bekapcsolódnak a ritkaságnak számító nagyragadozók hazai kutatásába.

A fiatal farkasról készült felvétel megtekinthető az ANPI honlapján.

Fogadj örökbe egy farkast és segítsd a WWF erdelyi élőhelyvédelmi munkáját.

Forrás:http://wwf.hu