Expedíció a kumari földjére

EXPEDÍCIÓ A KUMARI FÖLDJÉRE

1. rész. Előkészületek

Tíz magyar hegymászó 1996. október 18-án indult útnak azzal a céllal, hogy bejárja Nepál egyik legszebb területét a Himalája hegységben. Az expedíció tagjai Bense Zoltán, Benséné Szabó Ágota, Deák Hunor, Gajdics Katalin, Háncs Péter, Jányoki Ákos, Kis Dénes, Szabó Pál, Temesi Ernő és Tóth Anikó voltak. Érdekes vállalkozásukról és kalandjaikról számol be lapunknak Háncs Péter, az expedíció vezetője.

- Hogyan született meg az expedíció ötlete?

Az expedíció terve még két évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem. Akkor érkeztünk haza ugyanis előző expedíciónkról. Malájziában jártunk, ahol megmásztuk Délkelet-Ázsia legmagasabb hegycsúcsát, a gránit kőzetből álló Kinabalu hegység 4101 méter magas Low´s csúcsát. Hazafelé jövet útba ejtettük Szingapúr városát, ahol - teljesen véletlenül - rábukkantunk egy hegymászóboltra. Itt akadt kezünkbe egy prospektus, mely nepáli utakat hirdetett. És jött az ötlet: miért ne tudnánk mi magunk is megszervezni egy ilyen utazást?

- Úgy tudom rengeteg munka előz meg egy ilyen nagy vállalkozást.

1995 őszén kezdődött meg az érdemi munka. Elképzelésemet meghirdettem az Erzsébetvárosi Sportegyesületben és a Magyar Hegymászó Klubban is. A jelentkezési határidőig húsz fő jelezte részvételi szándékát. A részletek kidolgozásához rengeteg információra volt szükség, ezek megszerzése több hónapot vett igénybe. Egy részüket nagykövetségektől, a Vista Légiutazási Irodától, személy szerint Tóth Attilától, az Internet számítógépes világhálózatról, a tavaszi Everest expedícióban résztvevő több hegymászótársunktól és még számos más helyről szereztük be. Nehezítette a dolgot, hogy a szükséges engedélyeket csak a helyszínen, Nepálban lehetett kiváltani. Ügyelni kellett az időpont kiválasztására is, hogy elkerüljük a monszun időszakot, de a túl nagy havazás se nehezítse a haladásunkat. Ez utóbbival nem volt szerencsénk, de nem akarok az események elébe vágni.

Fájdalmas része volt az előkészületeknek a szükséges oltások beadása számunkra. Pénztárcánknak pedig a megrendelt térképek borsos ára. Ugyancsak keményen érintette a bukszát a baleset- és betegség biztosítás. Senki sem örült a kötelező sportorvosi vizsgálatnak sem.

- Ki szponzorált benneteket?

Sajnos anyagi támogatást senkitől sem kaptunk. A vállalkozás teljes költségét mindenki maga volt kénytelen vállalni. Csak két helyről kaptunk segítséget, az F. Hoffmann-La Roche GmbH budapesti irodavezetője, Faragó Gábor úr térítésmentesen biztosította számunkra a szükséges gyógyszereket. Másik támogatónk, Várhelyi László úr a Kodak cég részéről a diafilmek kedvezményes árával segített minket.

- Egy ilyen kemény fizikai megterhelést igénylő vállalkozásra nem lehet csak úgy elindulni. Hogyan készültetek fel?

Tavasztól őszig egyéni és csoportos edzésekkel készültünk. Mivel ennyi ember esetében nehéz mindenki számára megfelelő időpontot találni a csoportos túrákhoz, ezért kényszerültünk az egyéni edzést előtérbe helyezni. Annál is inkább, mert két társunk Bécsben dolgozik. Azonban a magassági akklimatizálódáshoz szükséges túrákra minden jelentkezőnek kötelező volt eljönni. Ezeket az osztrák és az olasz Alpokba szerveztük meg. Ennek csúcspontja a Monte Rosa hegység főgerincén való hat napos táborozás volt 4167 méteren, amely nagyban hozzásegített minket ahhoz, hogy senkinek sem volt akklimatizációs problémája a Himalájában.

- Említetted, hogy húsz jelentkező volt. Mi lett a többiekkel?

Egy cég sem támogatott minket anyagilag. Ezért a csapat tagjainak maguknak kellett a szükséges pénzt előteremteni. Ez nem mindenkinek sikerült. Olyan jelentkező is esett ki, aki az éves edzést végigcsinálta és a Monte Rosa főgerincén is komoly sportteljesítményt nyújtott.

- Mi volt a tervetek?

Az Annapurna hegységet övező terület bejárása egy 200 km-es magashegyi körtúra keretében és a Damodar Himalájában emelkedő 6584 m magas Chulu East csúcs megmászása.

 

Expedíció a kumari földjére

2. rész. Az utazás

- Végül is eljött az indulás napja. Tízen indultatok el...

Igen. Elég kacifántos úton jutottunk el Kathmanduba. Október 18-án reggel szállt fel velünk a MALÉV gépe Frankfurtba. Izgultunk, hogy a feladott csomagjaink ne lépjék túl a 20 kg-os súlyhatárt.

- Ekkora hátizsák elég volt az útra?!

Természetesen nem. A többit kézipoggyászként vittük fel a fedélzetre. Majd leszakadt a karunk. Frankfurtban több, mint fél napot kellett várnunk a csatlakozásra. Csak este fél nyolckor indult az Air India gépe Delhibe. Mivel éjszaka repültünk, én végigaludtam az utat. A sötétben úgysem látni semmit.

Delhiben aztán elkezdődött a kalamajka... Át kellett mennünk a tranzit váróba. Ez még nem volt baj, mert egy alkalmazott elkísért minket oda. Ezután kirángatott engem a csarnokból, mondván menjek vele. Hova? Minek? Ez csak akkor derült ki, amikor megérkeztünk a csomagkiadó térbe. Kiderült, hogy a csomagjainkat hiába küldettük Kathmanduig, Delhiben kipakolták az összeset. De nem csak a miénket. Mindenkiét, aki tovább utazott. Egy óriási halomból kellett kibányásznom a tizenkét zsákot. Mire ez sikerült, a kísérőm eltűnt másokkal. Ott álltam egyedül egy ismeretlen repülőtéren az expedíció teljes felszerelésével, pénz és iratok nélkül - a kézipoggyászom a többieknél volt a tranzit váróban - és nem tudtam mit csináljak. Hova kell vinni a csomagokat? Elkezdtem őt keresni. Talán egy jó fél óra múlva kísérőm elég idegesen előkerült. Ő is keresett engem. Két ember még nem örült így egymásnak, mint mi ketten, amikor egymásra találtunk.

- Ezután rendeződtek a dolgok?

Szerencsére igen. Itt tudtuk meg, hogy Delhiben nem rakják át más gépre a csomagokat, hanem azt az utasnak kell újból feladnia a jegykezeléskor. Ezután már simán ment minden Kathmanduig...

- Itt újabb megpróbáltatás várt a csapatra?

Ez már nem volt vészes. Csak a tömeggel kellett megbirkóznunk a kathmandui repülőtéren. Egyszerre három óriás gép érkezett be és ez a kis repülőtér már nem elég nagy ahhoz, hogy ennyi embert egy időben be tudjon léptetni az országba. Ugyanis a nepáli vízumot itt adják ki a külföldieknek. Több, mint egy órás sorban állás után következett a csomagokért való kegyetlen küzdelem. A csarnokban egy gombostűt sem lehetet leejteni, annyi ember volt.

A nehézségeket túlélve megtaláltuk az egyetlen működő telefonkészüléket is. Szobát foglaltunk abban a szállodában, amit a tavaszi Everest expedíció tagjai ajánlottak nekünk. Alkudozás a taxisokkal, majd végre beestünk a Kalika Hotelbe.

- Ennyi megpróbáltatás után az ember örül, ha lepihenhet. Így történt?

Nem. Egy gyors zuhanyozás, átöltözés után elindultunk várost nézni. Pihenni éjszaka kell.

 

- Említetted, hogy az engedélyeket itt kellett beszerezni...

Az első engedély a vízum volt, amit a repülőtéren kaptunk. Itt csak harminc napig adják meg. Aki tovább óhajt az országban maradni, annak el kell mennie a Bevándorlási Hivatalba, amit másnap mi is meglátogattunk. Itt jegyzem meg, hogy a repülőtéren kapott vízum csak Kathmandura és környékére érvényes. Aki az ország más tájait is fel akarja keresni, annak úgynevezett trekking engedélyt is ki kell váltania. Ez egy "belső" vízum. Az útlevelet akár a szállodában is lehet hagyni... Nekünk is ilyen engedélyre volt szükségünk. Több, mint fél napig tartott, mire megkaptuk. Természetesen hosszú sorban állás után. Ezért is fizetni kellett. De ezzel nem volt még vége... Az engedély mellé még be kellett fizetni személyenként közel kétezer forintnak megfelelő rúpiát azért, hogy beléphessünk az Annapurna hegység természetvédelmi területére. És ezután jött még a csúcsengedély.

- Összesen mennyit fizettetek az engedélyekért fejenként?

Aki a csúcs megmászását is eltervezte, annak 123.- USD-be került minden.

- Ezek szerint nem mindenki szándékozott csúcsot mászni.

Valóban, hárman már itthon jelezték, hogy inkább lenn maradnak. Sok lett volna nekik a 6500 m-es szint.

- A csúcsengedélyt hogyan szereztétek meg?

Mi naiv lelkek azt hittük, hogy csak elmegyünk a Nepáli Hegymászó Szövetséghez, kitöltjük a papírokat, befizetjük a hét emberre eső 300.- USD-t és kész. Sajnos ez nem így történt. A szövetség aznap már zárva volt. Azért sikerült egyikükkel beszélni, aki elmondta, hogy reggel nyolc órától délig vannak csak nyitva, de másnap ne menjünk, mert ünnepnap lesz és valamennyi hivatal, így ők is zárva lesz. Így lett egy nem tervezett szabadnapunk.

Itt jegyzem meg, hogy aki Nepálba repülővel utazik, annak a visszaútra is érvényesíttetnie kell a jegyét az adott légitársaság irodájában, különben törlik az utaslistáról. Szerencsére mi már rutinos utazók vagyunk. Az engedélyekért történő hosszú sorban állás közben ketten elszaladtak közülünk az Indian Airlines irodájába ezt elintézni.

- A szabadnapon mit csináltatok?

A délelőtt városnézéssel telt el. Meglátogattuk a híres Durbar teret, ahol Kathmandu legrégebbi templomai, épületei állnak. Itt székelt régen a király is.

Egy pillanatra megláthattuk az élő gyermek istent, a kumarit is. A kiválasztott gyermekeknek kemény próbát kell tenniük, hogy egyikük elnyerje ezt a címet. Három napra étlen-szomjan bezárják őket egy sötét szobába. Aki ezalatt az idő alatt nem sír fel, az lesz az isten. De amíg ezt a rangot viseli, nem nézhet az emberek szemébe. Ha testét egy csepp vér is elhagyja, sérülés vagy más oknál fogva, megszűnik isten lenni. Ilyenkor másikat választanak. "Megbízatása" tizenkét éves korában jár le. Ettől kezdve a király egész életére életjáradékot folyósít neki.

 

Ha már a királyt említettem, egy pillanatra mi is láthattuk a királyi párt, amikor motoros rendőri kísérettel autójukkal elhajtottak mellettünk.

Délután vendégségbe mentünk. Deák Hunor édesapjának volt évfolyamtársához voltunk hivatalosak. Bár Dr. Prakash Bir Singh Tuladhar úr éppen Budapesten tartózkodott ezen a héten, kedves neje és fia sok szeretettel fogadtak minket. Időközben megérkeztek a fiú barátai is, akik mindketten Magyarországon végezték a felsőfokú tanulmányaikat. Közülük az egyik arra a főiskolára járt, ahol én is végeztem. És járt az Erzsébetvárosi Sportegyesület klubjában is. Nagyon jól beszél magyarul. Erre mondják, hogy kicsi a világ. Tuladhar úr lánya pedig jelenleg is nálunk tanul, Szegeden, az orvostudományi egyetemen.

- Ezt meglepve hallom. Ezek szerint nepáliak is tanulnak Magyarországon?

Tuladhar úr elmondta - miután később már találkoztunk vele -, hogy az utóbbi húsz évben tíz nepáli végzett a magyar egyetemeken, főiskolákon. És mi egyből hárommal is találkoztunk Kathmanduban!

- Milyen nyelven beszéltetek Tuladhar úrral?

Természetesen magyarul. Kitűnően beszéli nyelvünket. Feleségével és fiával már angolul társalogtunk.

Találkozásaink itt még nem értek véget; ezt követőn többször is meglátogattuk őket, amikor Kathmanduban voltunk.

- Térjünk vissza az expedícióra. Még hátra volt az engedély a hegymászó szövetségtől.

Ez továbbra sem ment simán. Másnap reggel nyolc órakor már ott voltunk az irodában. Amíg várakoztunk meglepve olvastuk a magyar "Hegymászó" c. kiadványokat, amiket valószínűleg a tavaszi Everest expedíció tagjai vittek ajándékba a nepáli társszövetségnek. Hosszas udvarias beszélgetés után kiderült, hogy ők nem adnak ki közvetlenül engedélyt. Ugyanis szükséges egy közbenső szervezet, amelyik felelősséget vállal értünk és biztosítja számunkra a hivatalosan bejegyzett hegyivezetőt és a hordárokat. Az engedélyt csak rajtuk keresztül lehet megkérni. Hát ez övön aluli ütés volt!

- Ezek után mit tudtatok tenni?

Kénytelenek voltunk gyorsan keresni egy irodát. Még a trekking engedélyért történő sorban állás közben megkeresett minket egy ügynök, aki felajánlotta irodájuk szolgálatait. Nem volt más választásunk. Már csak két óránk volt délig, a hegymászó szövetség fogadóórájának végéig. Ha ezt elszúrjuk, ugrik még egy napunk!

Rohanva felkerestük a "Ramdung Go Treks and Expeditions (P) Ltd. irodáját. Másfél órán át alkudoztunk.

- Miért kellett alkudozni, hiszen már előre ismertétek a tarifát és a feltételeket!

Mi is azt hittük. Az irodában 1000.- USD-ért ránk akartak sózni egy hegyivezetőt, és napi 3,40.- USD-ért hordárt személyenként. Itt derült ki, hogy az általunk ismert 300.- USD csúcsdíjat további 40% kormányzati adó is terheli, így összesen 420.- USD-t kellett fizetnünk a papírért. Kemény alkudozással sikerült elérnünk, hogy lemondtak a hegyivezetőről és a hordárokról. Közöltük velük, hogy mi nagyon kemény legények vagyunk és mindent kibírunk. Főleg azt, ha nem kell fizetni...

Az alkudozás után kezdődött a papírmunka. Valamennyiünk útlevelét le kellett fénymásoltatni és mellékelnünk kellett a kérelemhez. Ezt megelőzően még a hegymászó szövetségben mindenki kitöltött egy formanyomtatványt, amiben megadtuk itthoni hozzátartozónk nevét, címét és telefonszámát, hogy legyen kit értesíteni, ha baj van.

Sajnos az elhúzódó ügyintézés miatt módosítani kellett a kiválasztott csúcsot. Az időhátrány miatt a közelebbi Chulu West (6419 m) csúcs megmászását választottuk.

És délután egy órakor megvolt az engedély!

- Amit eddig elmeséltél, annak a hallgatásába is belefáradtam. Kellett még valamit tenni, vagy indulhattatok végre a hegyre?

A papírok már rendben voltak. De még el is kellett jutnunk a hegyhez. Az irodában felajánlották, hogy gyorsan elintézik. Rövidesen megvolt a tíz autóbuszjegy Pokharáig. Sajnos nem ez volt a végcélunk, de egy busz sem ment tovább. Azt tanácsolták, hogy Pokharában próbáljunk meg további fuvart szerezni. Nem volt más választásunk.

- Mikor indultatok el?

Másnap reggel 7 órakor indult velünk a busz. Előző este még gyorsan átpakoltuk a hátizsákokat, majd a felesleges holmikat (indiai útikönyv, váltás ruha, iratok egy része, stb.) Tuladhar úrék házába vittük.

- Említetted a beszélgetésünk elején, hogy kaptatok diafilmeket. Ezek szerint fotóztatok is az úton?

Szeretnék helyesbíteni. Vettük a filmeket, nem kaptuk. Igaz, kedvezményes áron. A csapat tagjai közel ötven tekercs diafilmet használtak el az út alatt. Emellett én és Ákos videokamerát is vittünk, így én közel öt órás, Ákos nyolc és fél órás "nyers" filmet készítettünk. Ebből kell majd összeállítani egy-másfél órát.

- Hol lehet majd látni?

Elsősorban klubokban, baráti társaságokban, de szeretném, ha a televízió is átvenné.

- Térjünk hát vissza az utazásra.

Otthonról történő elutazásunkat követő hatodik napon, 1996. október 23-án reggel 7 órakor elindult velünk az autóbusz kétszáz kilóméteres útjára, Pokharába. Ez a kétszáz kilóméter kilenc és fél órájába került. Nepál jelentős része hegyekből áll. Ez nehezíti a közlekedést. A szerpentinek mellett az évente beköszöntő monszun is megteszi a hatását. Elmossa az utakat. Állandóan javítani kell. Ebben a versenyfutásban úgy néz ki, hogy a monszun az erősebb, nem az útépítők. A kevés szilárd burkolatú utak jelentős része iszonyatosan kátyús. Magyarországon még nem láttam ilyen rossz utakat. Az autóbusz haladási sebessége ezek után nem csoda, ha nem haladta meg a 40 km/órát. De legtöbbször csak ennek felével ment. Így délután fél ötre értünk Pokharába.

Innen még 42 km volt a végcélunk. Igyekeztünk még világosban továbbmenni, mert nem szándékoztunk még egy napot elvesztegetni. Közel fél órás alkudozással megegyeztünk az állomásfőnökkel, hogy az az autóbusz, amelyik idáig elhozott minket, 1600 rúpiáért továbbviszi a csapatot. Így aznap még sikerült elérnünk a gyalogút kezdőpontját, Birethantit. Ez azt jelentette, hogy másnap korán reggel elindulhattunk a hegyekbe.

Az út mentén, amerre jártunk, rendőri ellenőrző pontok vannak. Itt kell bemutatni a trekking engedélyt. Adatainkat beírják egy nagy könyvbe is. Ez alapján végig nyomon tudják követni a mozgásunkat.

- Ennyire szigorú ott az ellenőrzés?

Erre szükség is van. Több falragaszt is láttunk, amin eltűnt embereket keresnek. Főleg amerikai és kanadai állampolgárokat.

- Mitől veszélyes?

A természet okozhat veszélyes helyzeteket. Idén tavasszal 13 hegymászó halt meg az Everest meghódítási kísérlete közben. Az Annapurna hegységben - otthonról történő elindulásunkat megelőzően - két amerikai hegymászót vitt el a lavina 7400 m magasságban. Egy japán is meghalt a szomszédos Manaslu csúcsról lejövet, végkimerülésben. De ezt nem kívánom folytatni.

Az emberekkel nekünk semmi bajunk nem volt. Bár felhívták a figyelmünket, hogy egyedül ne mászkáljunk az úton. Rossz szándékú ember bárhol akad a világon. Minden külföldit gazdagnak néznek. Még minket is. Pedig Nepálban a lakosság nem sokkal van elmaradva a magyar átlag életszínvonaltól.

- Ez most dicséret nekik, vagy szemrehányás nekünk?

Mindenki értse úgy, ahogy gondolja. A tényeken ez nem változtat.

 

3. rész. Irány a hegy

- Mi volt az első napi élményetek?

A legérdekesebb Ulleri falu volt, aznapi végállomásunk. Az utolsó két kilométeres szakasz 500 m-es emelkedővel várt minket. Négyezer lépcsőfok vezet fel a faluig. Az útikönyv szerint ez egy magar falu. Egyes néprajzkutatók szerint ősi rokonságban állunk velük. Ez az egyetlen népcsoport Nepálban, amelyik temetkezik és kopjafát állít halottainak. A többiek mind elégetik elhunyt rokonaikat. Sajnos mi nem találtuk meg a temetőt. A helybéliek pedig nem hasonlítottak ránk. Igyekeztem részletesen lefilmezni a falu építészeti jellegzetességeit, hátha egy szakember felismer rajtuk valami érdekeset.

Itt szeretném megemlíteni, az időjárással nem volt szerencsénk. Amint elindultunk el kezdett esni az eső. Ez a nem várt időjárás változás súlyos kihatással volt túránk későbbi szakaszára. Az esőfelhők háromezer méter alá is leereszkedtek, aminek következtében a hegyekből nem láttunk semmit sem. Sőt másnap, a Poon Hill háromezer méter magasan lévő kilátópontja is felhőben volt. Innen lehetett volna látni az Annapurna 8091 m magas főcsúcsát és a Dhaulagiri 8167 m-es tetejét is. Sajnos a szép látvány helyett a folyamatosan zuhogó eső rontotta el a hangulatunkat.

- Mekkora fizikai teljesítményt igényel egy ilyen túra?

Ez változó. Az első nap ezer méter szintet kellett megtennünk fölfelé, hét kilométeres távolságon belül. Természetesen végig vinnünk kellett az egész felszerelésünket, ami megközelítette személyenként a harminc kilogrammot. Ezt a csapat tagjai 5-7 óra alatt teljesítették. Természetesen figyelembe kellett venni, hogy mindenki más tempóban tud menni ekkora teherrel. Az egyes szakaszokon kettesével, párokban haladva mentünk. Így a tíz ember különböző haladási sebessége nem okozott gondot. A pihenőpontokon pedig bevártuk egymást.

A második napon is hasonló kemény út állt előttünk, akkor jutottunk fel a Poon Hill legmagasabb pontjára. A háromezer méteres magasságból csak az orrunk hegyéig láttunk el, a felhő miatt. A leereszkedést nehezítette a csúszós, sáros, tükör simaságú kőzet. Olyan volt, mint amikor vizes, ferde márványlapokon lépdel az ember. Elég nagy volt a csúszásveszély. Bár ennek a borús, felhős időnek is megvolt a maga szépsége. A lassan felszakadozó felhőzet mögül időnként kibukkant egy-egy alacsonyabb hegyoldal is.

- Mint említetted, leereszkedtetek erről a hegyről. Miért kellett felmászni rá?

Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy útba esett. Bár mehettünk volna másfelé is, végig lankásan emelkedő völgyön keresztül, de ahhoz, hogy az ember nagy magasságra fel tudjon menni, szüksége van akklimatizálódásra. Ennek gyakorlata az, hogy liftezve kell felfelé haladni. Azaz felmenni egy adott szintre, onnan kicsit visszaereszkedni, utána még magasabbra, majd megint vissza és így tovább. Ez nagyon fárasztó, de megéri. A szervezetet csak fokozatosan lehet hozzászoktatni az oxigénhiányhoz és a légnyomáscsökkenéshez. Ha ezt nem tesszük meg, felléphet a hegyibetegség, fejfájás, hányinger stb. A magasabb régiókban akár agy- vagy tüdőödéma is kialakulhat, ami rövid idő alatt halálos. A beteget ilyenkor azonnal le kell hozni a hegyről. Ez az expedíciónk azonnali befejezését is jelentette volna.

- Nem volt elég a Monte Rosa?

Nem. Ott az edzés mellett egy előszelekciót is tartottunk a jelentkezők között, hogy az aki nem bírja a tartós magasságot, eleve nem jöhet velünk. Ez az edzés augusztus második felében volt. A Himalájába pedig két hónappal később mentünk. Bár a szervezet egy ideig "emlékezik", erre nem bízhattuk magunkat.

- Hogyan folytatódott tovább az utatok?

Harmadik napon, egy borda keresztezése után feltűnt szemünk előtt a világ legmélyebb folyóvölgye, a Khali Gandaki. Két nyolcezres hegy szegélyezi. Az Annapurna I. (8091 m.) és a Dhaulagiri (8167 m.). Mi Tatopaninál értük el a medret, 1189 m-es szintnél. Mámorító érzés volt tudni, hogy hétezer méterrel felettünk ott van a világ teteje.

Örömünket csak fokozta, hogy a közelben forró, 40-50 fok közötti termálvíz tör elő a hegy oldalából. A három napig esőáztatta testünket végre felmelegíthettük egy forró fürdővel.

Másnap Hunor ujjongva közölte, hogy kibukkantak a hegyek! Kezdett tisztulni az égbolt. A fotózás után tovább indultunk, bízva abban, hogy lesz még jobb kilátópont is. Egy órai út után valóban feltűntek a magas hegyek. Láttuk a Tukuche Peak-et, a Nilgiri csoportot, sőt felismerni véltük a Dhaulagirit is.

A természet szépségei azonban nem csak fent, hanem lent is elkápráztattak minket. Elértünk egy meredek sziklafalhoz, ahol a Khali Gandaki keskeny utat tört magának a kőrengetegben. Aki járt már a Hernád áttörésnél Szlovákiában, el tudja képzelni, milyen fantasztikus látvány a zubogó, fodrozódó víztömeg. Ezt az élményt még fokozta számos, több száz méter, vagy talán ezer méter magas vízesés is.

Utunk nem volt sima és egyenletes. Csak a hegyoldalba vájt ösvényeken lehetett haladni. Az utat hol az egyik, hol a másik oldalba vájták. Gyakran kellett a folyót és a beléömlő kisebb oldalágakat függőhidakon vagy fahidakon keresztezni. Ez nem ment mindig izgalom nélkül. Volt olyan hely, ahol nem épült híd, így kénytelenek voltunk átgázolni a vízen. A lezúduló monszuneső és hótömeg sokszor elmosta az utat. Több helyen földcsuszamlás nehezítette a továbbjutásunkat.

- Ha ilyen nehéz ott a közlekedés, hogyan látják el a falvakat élelemmel, eszközökkel?

A hegyekben semmilyen járművel nem lehet közlekedni. Az általános szállítóeszköz a szamár, öszvér, az ezen a tájon őshonos yak, ami hasonlít a bivalyhoz, és természetesen az ember. Nagyon sok teherhordóval találkoztunk útközben. Nagy méretű fonott kosárban viszik a hátukon az árút. Érdekesség, hogy nem a vállukra veszik, mint mi a zsákokat, hanem fejpánttal tartják a kosarat.

Tukucheba érve este gyönyörködhettünk a naplementében, a teliholdban, majd másnap reggel a felkelő nap bíborfényében. A Khali Gandaki folyómedre innentől már kiszélesedik és elsekélyesedik. A közel három kilóméter széles mederben alig csurdogál a víz. Legalábbis akkor, amikor mi ott voltunk. Így lemehettünk a mederbe, ahol könnyebb volt az előrejutás. Később az út visszavezetett az időközben kiszélesedő völgybe, ahol a terepen kerülgetni kellett a vizenyős részeket.

Maga a völgy egy széles füves, fás, bokros réthez hasonlított. Innen már alig emelkedett az út, pedig még el sem értük a háromezer méteres magasságot. Marphában hangulatos, nagy kőlapokkal borított főutca fogadott minket. Rövid pihenő után tovább indultunk.

A völgy itt jobbra kanyarodik Jomsom felé. Széles köves út vezet a városig, amelynek kiemelkedő jelentősége van a körzetben. Annak ellenére, hogy nem sok utcából áll, repülőtér és üzletek sokasága várja az idelátogatót. Közigazgatási fontosságát az is bizonyítja, hogy nagy létszámú katonai és rendőri alakulatok is állomásoznak itt. Természetesen nem szabad európai mértékkel elképzelni a várost. Utcái földesek és sárosak. A repülőtér pedig egy kiegyengetett, ledöngölt, sík terület.

- A térképről kiderül, hogy a Khali Gandaki völgyétől előbb-utóbb búcsút kellett vennetek.

Igen. Ez Jomsom után, Eklebhatti falunál történt. Ez a kis falu összesen négy házból áll. Itt töltöttük utolsó éjszakánkat a híres völgy mellett. Október 30-án reggel indultunk felfelé, keleti irányba, Muktinath felé, amely az utolsó település a hágó előtt.

Egy meredek, négyszáz méteres emelkedő után feljutottunk egy fennsíkra, ahonnan pazar látvány terült a szemünk elé. Ezt sohasem fogom elfelejteni. Szembe velünk a Dhaulagiri 8167 m-es, hófedte csúcsa látszott, amint az erős szél fújta le tetejéről a havat. A hegy szinte barátságosan hívogatott minket. Szinte elkábultunk tőle, olyan közelinek és könnyűnek tűnt. Aztán megráztuk magunkat és rájöttünk, hogy mi is beleestünk a tiszta levegő és az európai arányokhoz szokott szemünk okozta érzékcsalódásba. A hegy ugyanis légvonalban húsz kilóméterre volt tőlünk, csúcsa pedig ötezer méterrel volt magasabb, mint ahol mi álltunk!

A közeli dombok is több, mint ezer méterrel emelkedtek ki a talajszintből. Pedig csak kis dombocskáknak tűntek. Függőleges sziklaletörések, barlangüregek szegélyezték a szélüket. Olyan érzésem volt, mintha a Holdon lettünk volna. A kábulatból csak a szamárkórók térítettek magamhoz, melyek közül az egyikbe sikerült beleülnöm. Utána nem győztem a tüskéket kiszedni a testemből.

3. rész. Irány a hegy

- Mi volt az első napi élményetek?

A legérdekesebb Ulleri falu volt, aznapi végállomásunk. Az utolsó két kilométeres szakasz 500 m-es emelkedővel várt minket. Négyezer lépcsőfok vezet fel a faluig. Az útikönyv szerint ez egy magar falu. Egyes néprajzkutatók szerint ősi rokonságban állunk velük. Ez az egyetlen népcsoport Nepálban, amelyik temetkezik és kopjafát állít halottainak. A többiek mind elégetik elhunyt rokonaikat. Sajnos mi nem találtuk meg a temetőt. A helybéliek pedig nem hasonlítottak ránk. Igyekeztem részletesen lefilmezni a falu építészeti jellegzetességeit, hátha egy szakember felismer rajtuk valami érdekeset.

Itt szeretném megemlíteni, az időjárással nem volt szerencsénk. Amint elindultunk el kezdett esni az eső. Ez a nem várt időjárás változás súlyos kihatással volt túránk későbbi szakaszára. Az esőfelhők háromezer méter alá is leereszkedtek, aminek következtében a hegyekből nem láttunk semmit sem. Sőt másnap, a Poon Hill háromezer méter magasan lévő kilátópontja is felhőben volt. Innen lehetett volna látni az Annapurna 8091 m magas főcsúcsát és a Dhaulagiri 8167 m-es tetejét is. Sajnos a szép látvány helyett a folyamatosan zuhogó eső rontotta el a hangulatunkat.

- Mekkora fizikai teljesítményt igényel egy ilyen túra?

Ez változó. Az első nap ezer méter szintet kellett megtennünk fölfelé, hét kilométeres távolságon belül. Természetesen végig vinnünk kellett az egész felszerelésünket, ami megközelítette személyenként a harminc kilogrammot. Ezt a csapat tagjai 5-7 óra alatt teljesítették. Természetesen figyelembe kellett venni, hogy mindenki más tempóban tud menni ekkora teherrel. Az egyes szakaszokon kettesével, párokban haladva mentünk. Így a tíz ember különböző haladási sebessége nem okozott gondot. A pihenőpontokon pedig bevártuk egymást.

A második napon is hasonló kemény út állt előttünk, akkor jutottunk fel a Poon Hill legmagasabb pontjára. A háromezer méteres magasságból csak az orrunk hegyéig láttunk el, a felhő miatt. A leereszkedést nehezítette a csúszós, sáros, tükör simaságú kőzet. Olyan volt, mint amikor vizes, ferde márványlapokon lépdel az ember. Elég nagy volt a csúszásveszély. Bár ennek a borús, felhős időnek is megvolt a maga szépsége. A lassan felszakadozó felhőzet mögül időnként kibukkant egy-egy alacsonyabb hegyoldal is.

- Mint említetted, leereszkedtetek erről a hegyről. Miért kellett felmászni rá?

Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy útba esett. Bár mehettünk volna másfelé is, végig lankásan emelkedő völgyön keresztül, de ahhoz, hogy az ember nagy magasságra fel tudjon menni, szüksége van akklimatizálódásra. Ennek gyakorlata az, hogy liftezve kell felfelé haladni. Azaz felmenni egy adott szintre, onnan kicsit visszaereszkedni, utána még magasabbra, majd megint vissza és így tovább. Ez nagyon fárasztó, de megéri. A szervezetet csak fokozatosan lehet hozzászoktatni az oxigénhiányhoz és a légnyomáscsökkenéshez. Ha ezt nem tesszük meg, felléphet a hegyibetegség, fejfájás, hányinger stb. A magasabb régiókban akár agy- vagy tüdőödéma is kialakulhat, ami rövid idő alatt halálos. A beteget ilyenkor azonnal le kell hozni a hegyről. Ez az expedíciónk azonnali befejezését is jelentette volna.

- Nem volt elég a Monte Rosa?

Nem. Ott az edzés mellett egy előszelekciót is tartottunk a jelentkezők között, hogy az aki nem bírja a tartós magasságot, eleve nem jöhet velünk. Ez az edzés augusztus második felében volt. A Himalájába pedig két hónappal később mentünk. Bár a szervezet egy ideig "emlékezik", erre nem bízhattuk magunkat.

- Hogyan folytatódott tovább az utatok?

Harmadik napon, egy borda keresztezése után feltűnt szemünk előtt a világ legmélyebb folyóvölgye, a Khali Gandaki. Két nyolcezres hegy szegélyezi. Az Annapurna I. (8091 m.) és a Dhaulagiri (8167 m.). Mi Tatopaninál értük el a medret, 1189 m-es szintnél. Mámorító érzés volt tudni, hogy hétezer méterrel felettünk ott van a világ teteje.

Örömünket csak fokozta, hogy a közelben forró, 40-50 fok közötti termálvíz tör elő a hegy oldalából. A három napig esőáztatta testünket végre felmelegíthettük egy forró fürdővel.

Másnap Hunor ujjongva közölte, hogy kibukkantak a hegyek! Kezdett tisztulni az égbolt. A fotózás után tovább indultunk, bízva abban, hogy lesz még jobb kilátópont is. Egy órai út után valóban feltűntek a magas hegyek. Láttuk a Tukuche Peak-et, a Nilgiri csoportot, sőt felismerni véltük a Dhaulagirit is.

A természet szépségei azonban nem csak fent, hanem lent is elkápráztattak minket. Elértünk egy meredek sziklafalhoz, ahol a Khali Gandaki keskeny utat tört magának a kőrengetegben. Aki járt már a Hernád áttörésnél Szlovákiában, el tudja képzelni, milyen fantasztikus látvány a zubogó, fodrozódó víztömeg. Ezt az élményt még fokozta számos, több száz méter, vagy talán ezer méter magas vízesés is.

Utunk nem volt sima és egyenletes. Csak a hegyoldalba vájt ösvényeken lehetett haladni. Az utat hol az egyik, hol a másik oldalba vájták. Gyakran kellett a folyót és a beléömlő kisebb oldalágakat függőhidakon vagy fahidakon keresztezni. Ez nem ment mindig izgalom nélkül. Volt olyan hely, ahol nem épült híd, így kénytelenek voltunk átgázolni a vízen. A lezúduló monszuneső és hótömeg sokszor elmosta az utat. Több helyen földcsuszamlás nehezítette a továbbjutásunkat.

- Ha ilyen nehéz ott a közlekedés, hogyan látják el a falvakat élelemmel, eszközökkel?

A hegyekben semmilyen járművel nem lehet közlekedni. Az általános szállítóeszköz a szamár, öszvér, az ezen a tájon őshonos yak, ami hasonlít a bivalyhoz, és természetesen az ember. Nagyon sok teherhordóval találkoztunk útközben. Nagy méretű fonott kosárban viszik a hátukon az árút. Érdekesség, hogy nem a vállukra veszik, mint mi a zsákokat, hanem fejpánttal tartják a kosarat.

 

4. rész. A csúcs közelében

Muktinathba érve az ügyeletes rendőr közölte, hogy az előző napok hatalmas havazásai miatt a hágót lezárták, emiatt nem tudunk tovább menni. Nem tudta megmondani, mikor nyitják újra meg.

- Mit tudtatok tenni?

Várakozásra kényszerültünk. Az eredeti tervünk szerint is itt egy akklimatizációs pihenőnapot terveztünk. A hágó lezárása miatt több lett belőle.

- Mennyi időbe került, amíg ide megérkeztetek?

Ha jól számolom egy hetet mentünk Birethantitól Muktinathig, teljes felszereléssel, pihenőnap nélkül.

- Mivel töltöttétek a faluban a szabadidőt?

Megnéztük az falu fölött létesített emlékparkot. Templomok, imamalmok százai, fára aggatott imazászlók sokasága, imaoszlopok alkották. Egy érdekes szökőkút is található itt. 108 darab, félkörbe épített bronz sárkányfejből csordogál a víz. A 108-as számnak a buddhizmusban különleges szerepe van.

A csapat négy tagja másnap felvonult a hágó beszállási pontjáig, a hóhatárig, és sátortábort vert. A többiek másnap követték példájukat. Ennek nagy jelentősége volt. Ugyanis háromszáz méter szintet sikerült így lecsalnunk a hágó megmászásához szükséges 1600 m szintből. Ilyen magasságban nem mindegy, hogy az ember mennyit megy felfelé egy nap. A falu 3800 m magasságban fekszik. A tábort négyezer-egyszázon létesítettük. Ez akklimatizációs szempontból is jobb volt és kevesebb szintkülönbség várt ránk később.

A délutánt felderítéssel töltöttük. Hátizsák nélkül felmentünk kb. négyezernyolcszáz méterig. Kipróbáltuk milyen a hó és találgattuk, vajon merre kell majd mennünk. Egy meredek szakasszal kezdődött a felmenet. Két utat is választhattunk. Lehetett a völgyet övező egyik domboldalban menni, ami az olvadó, latyakos hóban eléggé kicsúszásveszélyesnek nézett ki, vagy a völgyben, amit a leesett sok hó és egy leszakadt lavina borított. Azt hittük, innen már láthatjuk a hágót. Másnap tudtuk csak meg, mekkorát tévedtünk.

- Milyen volt az időjárás?

Ezen a szinten már komoly hidegek voltak. Éjszaka mínusz huszonöt fokra is lement a levegő hőmérséklete. Hétezer méter magasságban pedig mínusz 40 fokot jeleztek.

- Hogyan lehet ezt kibírni? Milyen ruhát vittetek magatokkal? Miben aludtatok?

Mindenki hozott magával megfelelő felszerelést. Gyapjú vagy polár ruházatot, pehelykabátokat, speciális kesztyűket...

És miből áll egy hegymászó felszerelése?

Ez nagyban függ attól, mit akar megmászni. A hegymászósportnak nagyon sok szakága van. A mi felszerelésünk nem tartalmazott extra eszközöket. Ez részben a repülőgépes szállítás súlykorlátozása, részben a saját teherbíró képességünk függvénye volt. Most csak a legfontosabb egyéni felszerelést vittük magunkkal. Síbot, jégcsákány, hágóvas, gleccserszemüveg.

- Mikor tudtatok végül elindulni a hágóra?

Szerencsére nem kellett sokat várnunk. Az indulás napját november 2-án hajnali három órára tűztük ki. Mivel nem ismertük az útvonalat, és az utat a hó befedte, magunk elé engedtünk egy tíz fős angol csapatot, hogy kitapossák a nyomokat. Ők egy nappal korábban indultak.

Hajnali két órakor ébredtünk. Gyorsan kellett összepakolnunk, mert az idő sürgetett. Még sötétben indultunk neki. A szokásosnál is lassabban lépdeltünk, mert tudtuk, hogy takarékoskodni kell az erőnkkel. Itt nincs kiszállás. A hágón egy nap alatt át kell mennünk! Aki kimerül, az komoly bajba kerül. Segítségre pedig nem számíthattunk.

A terep nagyon becsapós volt. Minden megmászott domb után azt hittük, a következő már a hágó. Lélektanilag megviselte a csapatot az örökös csalódás. "Még mindig csak menni és menni. Sosem lesz ennek vége?" Közben fújt a hideg, mínusz húsz fokos szél! Menetközben nézhettük végig a napfelkeltét, ami arany színbe burkolta a környező hegygerinceket.

Az ellenkező irányból is megindultak a csoportok. Mikor találkoztunk velük, érdeklődtünk mennyi van hátra. Amikor már azt hittük célhoz értünk, a válasz lehangoló volt: "Már csak három óra...már csak két óra...már csak másfél óra..." És ekkor összeesett az egyik társunk. Kimerítette az erejét.

- Mit tudtatok csinálni vele, hiszen az előbb mondtad, hogy segítségre nem számíthattatok?

Valóban. Csak saját magunkra hagyatkozhattunk. Azért nagy vész nem volt. Egy két órás fektetés, a sok-sok szőlőcukor teában és az ebéd visszahozta az erejét. Addigra a nap is teljes erővel sütött, így a levegő is felmelegedett mínusz tizenöt fokra.

A csapatból Deák Hunor jutott fel elsőnek az 5416 m-es magasságba. Ehhez hozzásegítette a fázós lába is. Hiszen melegen tartani csak akkor lehet a végtagot, ha mozog vele az ember. Majd sorra Kis Dénes és én, Gajdics Kati és Szabó Pali, Szabó Ági és Bense Zoli, Temesi Ernő és végül Tóth Anikó és Jányoki Ákos. Délután két órára, tizenegy órával az indulás után mind a tízen fenn álltunk a Thorung La legmagasabb pontján. Boldogan tűztük ki a magyar zászlót, hiszen "megdolgoztunk érte".

De nem ez volt a végső célunk. A hágó csak az első nagy akadály volt előttünk. Illetve most már mögöttünk.

- Tudtatok pihenni?

Sok időnk nem volt rá, mert sötétedésig le kellett érnünk Thorung Phedibe, a legközelebbi faluba, ami 4500 m magasságban van. Megkezdtük a leereszkedést. Az első szakasz megtétele után szembe találkoztunk osztrák hegymászókkal. Elbeszélgettünk velük. Szóba került, hogy mi melyik csúcsot akarjuk megmászni. Kiderült, hogy ők pont onnan jönnek és friss információval szolgálhatnak nekünk. Amit mondtak, elég lehangoló volt. Ugyanis a hatalmas havazás következtében a hegyre vezető út járhatatlanná vált. Ők - hegyivezető kíséretével, aki ismerte az utat - csak a 2. táborig jutottak. Innen kellett visszafordulniuk. A hegyivezetőjük közölte velünk, hogy a csúcs megmászása jelen pillanatban lehetetlen. Ráadásul nekünk még vezetőnk sem volt. Ahhoz, hogy kedvező feltételek legyenek a csúcstámadásra, egy-két hetet várni kellett volna. Ekkorra ugyanis a hó összeroppant, tömörödött volna annyira, hogy elbírjon egy embert. De nekünk ezt kivárni nem volt időnk. A három nap időveszteség csak egy azonnali csúcstámadási kísérletet tett volna lehetővé. Kötve voltunk a repülőnk indulási idejéhez. Ugyanis csak a legolcsóbb un. APEX jegyet tudtuk megvenni. Ezt átírni, módosítani nem lehet. És az árát sem fizetik vissza. Fájó szívvel le kellett mondani a tervünkről.

- Gondolom egy hegymászónak ez mindig nehéz döntés. A többiek hogyan fogadták a hírt?

Hasonló szomorúsággal. Van egy íratlan szabály hegymászó körökben. Ez úgy hangzik: "amíg élsz, addig újra megpróbálhatod". Ezt a döntést alátámasztotta még az a tény is, hogy felszerelésünk nem volt elegendő ilyen körülményekre. Sokkal több biztosító eszközre lett volna szükségünk, mint amit magunkkal vittünk. Mi száraz időjárásra és könnyű, rövid gleccserszakaszra készültünk. Ehelyett hatalmas hótömeg fogadott minket. Pedig itthon alaposan tanulmányoztuk az ottani időjárási statisztikát. Ez az időpont látszott a legmegfelelőbbnek. De ebben az évben az időjárás nem volt kegyes a hegymászókhoz. A tavaszi Everest expedíció tagjainak is gondjaik voltak az égiekkel. Inkább a pénzünk vesszen oda, mint mi magunk. Kathmanduba történő visszaérkezésünkkor tudtuk meg, hogy néhány nappal előttünk két amerikai vesztette életét a hágón a nagy havazásban.

- Ezek után egyből lejöttetek a hegyről?

Hát ez nem volt olyan egyszerű. Az isten háta mögött száz kilométerrel egy lejövetel is több, mint egy hétig tart. Még történtek kalandok velünk...

A hágóról lejövet két helyen is kereszteznünk kellett lavinaveszélyes szakaszokat. A hegy oldalában haladva először egy kőlavinás részt, majd nem sokkal utána egy hólavinás területet hagytunk magunk mögött. Itt mindig csak egy ember haladhatott át a veszélyes szakaszon. Egy másik figyelte a hegyoldalt, indul-e lavina, a harmadik pedig a társát, hogy éppen hol jár a kritikus részen.

Az éjszakát Thorung Phediben egy tömegszálláson töltöttük. A tulajdonos öles betűkkel hozta a tudomásunkra, hogy a szálláson van meleg zuhany is. Amikor ezt igénybe akartuk venni közölte: a meleg víz befagyott! Nem csodálkoztunk rajta. De, ha jégből nem tud meleg vizet csinálni, akkor minek írja ki? Egyébként a víz és a tea a kulacsunkban is megfagyott a hágón. A faluban legalább kiolvadt.

Este még úgy terveztük, hogy két éjszakát töltünk itt. De a rossz szállás-körülmények és a méregdrága ételek arra késztettek minket, hogy másnap reggel tovább induljunk Manangba. A pihenőnapunkat majd ott vesszük ki.

A hegyoldalba taposott levezető ösvény rettentő sáros volt. És a szintje sem csökkent. Úgy tűnt, hogy vízszintesen megyünk. Pedig 1200 m-t kellett süllyednünk. Cuppogott a lábunk az iszaptengerben. Először igyekeztük kikerülni a nagyobb pocsolyákat, de rájöttünk, teljesen felesleges. Lelkileg akkor kezdtünk megnyugodni, amikor elértük a Marsyangdi völgyet. Ez a nyugat-keleti irányú völgy vezet le utunk végcéljához, Dumréhoz. De ez még legalább egy hét gyaloglás.

Gyönyörű szép sziklaalakzatok bukkantak a szemünk elé. Még fáradtan is volt erőnk filmezni és fotózni.

5. rész. Hazáig még hosszú az út

Manangba érve megszálltuk a Gangapurna szállót. Ez a nagyváros kedvenc célpontja a gazdag nepáliaknak. Sokan vásárolnak itt üdülőtelket. Nekünk nem tűnt olyan fényűzőnek. Terméskőből épült egyszerű házak. Egy közkút a főtéren. És sár mindenütt.

A szállásunkkal nagy szerencsénk volt. Udvari része pont a völgy szemközti oldalára néz, ahonnan teljes pompájában gyönyörködhettünk az Annapurna hegység északi gerincvonulataiban. Sorra vettük a csúcsokat, a Lamjung Himalt, az Annapurna II-t, a IV-et, a III-at, a Gangapurnát a hatalmas gleccserével, a Tarke Kang-ot, a Khangsa Kang-ot és a Tilicho Peak-et. Ezek mind hétezer méter feletti csúcsok.

Úgy terveztük, hogy a pihenőnapon elmegyünk sétálni. Azonban a fáradságtól az udvarról sem volt kedvünk kimozdulni. Élveztük a hegyek látványát és a napsütést.

Másnap tovább indultunk. Elhaladtunk egy újabb repülőtér mellett, ahol egyébként egy rendőri ellenőrző pont is volt. A táj innentől kezdett alpesi formát ölteni. Előtünedeztek a törpefenyők, majd egyre több óriás fenyő is megjelent. Egy kis borda keresztezésénél, egy kilátóponthoz érve, fantasztikus látvány fogadott minket. Mind nyugati, mind keleti irányba a Marsyangdi völgy hatalmas területét tekinthettünk át. Lenézhettünk a távoli repülőtérre, ami mellett órákkal előbb mentünk el, feltűnt aznapi úti célunk, Pisang település és a róla elnevezett hegycsúcs a fehér hósapkájával, és egy ismeretlen, négyezer métert meghaladó sziklagerinc, melynek meredeken letörő, felénk néző nyugati oldalát teljesen simára koptatta a jég és a hó. Azon csodálkoztunk, hogy a hó hogyan tudott megmaradni rajta. Igaz, csúszásnyomok voltak.

A faluból sóvárogva néztük a szemközti Pisang csúcsot, a "tartalék" hegyünket, amire azonban nem volt engedélyünk. Aggodalommal töltött el minket a tetejére ráült vastag hótakaró. De nem tudtunk sokáig morfondírozni, mert további lehetőségeinket eldöntötte egy kellemetlen esemény. Egyik társunk negyven fokos lázzal ágynak esett. A vizes zoknitól felfázott. A következő két napban beteget ápoltunk. Sajnos Zoli állapota lassan javult, mert szervezete a nagy fizikai igénybevételtől legyengült.

Még az itthoni indulás előtt négyen jelezték, hogy a hegyről lejövet szeretnének ellátogatni a Chitwan Nemzeti Parkba. Ez Nepál déli részén lévő védett, esőerdővel borított terület. A látogatókat elefántháton viszik be a dzsungelbe. Erre nem csak a látványosság miatt van szükség, hanem azért is, mert itt él Nepálban egyedül orrszarvú, ami nagyon veszélyes az emberre.

Mivel a betegápoláshoz nem volt szükség sok emberre, így megegyeztünk, hogy négyen induljanak tovább, hogy legyen idejük a nemzeti parkot megnézni. Találkozunk majd Kathmanduban a szálláson.

Így ketté vált a csapat. Zoli, a beteg, felesége Ági, Pali, Kati, Hunor és én maradtunk még egy napig Pisangban. Zolinak sikerült annyira erőt gyűjtenie, hogy menni már tudott. Nehezen sikerült hordárt is szerezni neki. A teherhordó azonban közölte, hogy csak a teljes hátralévő útra vállalja. Rövidebb szakaszra nem. Nem volt más lehetőségünk, kénytelenek voltunk elfogadni a feltételeit.

De a bajoknak még nem volt vége.

- Történt újabb megbetegedés?

Igen. Indulás előtt közvetlenül rajtam tört ki egy nagyon erős hasmenés és hányás. Több liter folyadékot veszítettem rövid fél óra alatt. Minden erőm elszállt. De a csapat többi tagjának is volt bélpanasza. Egyedül Hunor vészelte át egészségesen az utat.

- Tovább tudtatok indulni ilyen állapotban?

Kénytelenek voltunk. Nekem nem sikerült hordárt szereznem, így magamnak kellett a zsákomat cipelni. Az idő sürgetett. Vissza kellett érnünk a fővárosba egy héten belül.

Hunornak köszönhetem, hogy menetközben lestoppolt számomra egy teherhordót, aki végül is vállalta rövidebb útra is. Én aznap teljesen beszámíthatatlan voltam, azt sem tudtam mi történik körülöttem. Szerencsére négy nap alatt teljesen rendbe jöttem. A hordárt már csak lustaságból tartottam meg az utolsó napra. Legalábbis azt hittük, hogy az utolsó lesz.

- Ezt hogy értsem?

Besi Saharból, utunk tervezett végcéljától, már van teherautó közlekedés az országos főút felé. Dumre, ahonnan Kathmanduba indulnak az autóbuszok, innen még negyven kilóméter. Szerencsétlen módon az aznapi, délutáni teherautó járatot elengedtük, mert a városban azt mondták, hogy másnap reggel hét órakor indulni fog közvetlenül Kathmanduba egy autóbusz. Elhittük. Utólag már bántuk. Mert a busz nem érkezett meg estig.

- Hogyan tudtatok tovább menni?

Este az a hír járta, hogy a busz két kilométerrel a falu előtt lerobbant. De másnapra megjavítják. Reggel is azzal bíztattak minket, menjünk oda, mert indulni fog. Mi és egy francia lány el is indultunk. A jelzett helyen két autóbusz várakozott. Az elől álló indult Kathmanduba. Felpakoltuk a csomagjainkat a busz tetejére és rögzítettük. Kisvártatva érkezett egy hegyivezető, aki közölte, hogy a buszt egy svájci csoport lefoglalta és nem szállhatunk fel rá. Mi ezt az információt nem vettük komolyan. Úgy véltük, ez a hegyivezető túlbuzgóságából fakad, aki megbízói részéről jó pontot akar szerezni. Inkább megvártuk a csoport svájci főnökét, bízva a jóindulatában. Ami történt, arra nem számítottunk. Durva, elutasító hangon közölte, hogy azonnal pakoljuk le a holminkat és szó sem lehet arról, hogy minket elvigyenek akár egy méternyit is.

Miután az utasokkal zsúfolt teherautó már elhagyott minket, nagylelkűen közölte, hogy másszunk fel a busz tetejére és ülhetünk a csomagokon. Kapaszkodni alig lehetett. A busz a hegyi úton vitustáncot járt, gázlókon, köveken haladt át, jobbra-balra dőlt. Szerencse, hogy senki nem esett le a tetőről. Egy rövid technikai megállónál az egyik nepáli kísérő feljött és közölte, elvisznek minket Kathmanduig fejenként négyszáz rúpiáért. A normál tarifa 250.- rúpia lett volna. Még szerencse, hogy nem fizettünk, mert a svájci vezető tizenöt kilométer után szabályosan ledobott minket a buszról, mondván nem visz tovább. Néhány keresetlen szóváltás után otthagytak minket. Ez olyan mély nyomot hagyott bennünk, hogy életünk végéig nem felejtjük el. A svájciak örökre leszerepeltek előttünk.

- Próbáltatok másik járművet keríteni?

Igen, de nem sikerült. Ugyanis aznap volt a hinduk legnagyobb ünnepe, a Diwali. Ekkor senki sem dolgozik. Két lehetőség volt előttünk. Vagy megvárjuk a másnapot, vagy elindulunk gyalog Dumréba. A táv innen csak 25 kilóméter. Ez azt jelentette, hogy legalább 5 km/órás sebességgel kellett haladnunk folyamatosan, hogy sötétedésig leérjünk. Természetesen a nehéz hátizsákokkal. Kati és Pali a várakozás mellett döntött, a többiek elindultak. Én és Hunor megugrottunk, utánunk nem sokkal a francia lány, majd Zoli és Ági haladtak. Mi ketten pont sötétedésre megérkeztünk a városba, de a többiek nem bírták az iramot és útközben éjszakáztak. Végül másnap - néhány óra eltéréssel - valamennyien megérkeztünk Kathmanduba. Itt örömmel konstatáltuk, hogy Ákos és Anikó is megérkeztek a Chitwan Nemzeti Parkból.

- Ez még csak nyolc fő. Ketten még hiányoztak.

Valóban. Dénes és Ernő már Budapesten úgy vették meg a jegyet, hogy a teljes idejüket Nepálban töltik és nem jönnek át velünk az utolsó héten Indiába. Velük már csak a frankfurti járaton találkoztunk legközelebb.

- Nepálban azonban maradt még néhány napotok. Mivel töltöttétek?

Két hivatalos ügyet még el kellett intéznünk. Az egyik: ellenőriztük a helyfoglalásunkat a Kathmandu-Delhi repülőjáraton. A másik: ki kellett tölteni és le kellett adni az expedíciós irodában az útról szóló jelentést. Ennek hiányában valószínűleg keresni kezdtek volna minket.

A formaságok végeztével maradék időnket városnézéssel töltöttük, valamint többször is meglátogattuk Tuladhar urat és családját. Tuladhar úr díszvacsorával várt minket. Amikor megláttuk a terített asztalt, joggal hihettük, hogy szegény felesége egy hétig főzött miattunk. A menü: bambusz leves, háromféle szaftos hús, zöldségek sokasága és természetesen az elmaradhatatlan rizs voltak. Ketten szégyenben maradtunk, nem bírtuk megenni az adagot. A család nagyon kedves és barátságos volt velünk. Bátran állíthatom, hogy a csapat valamennyi tagja a szívébe zárta őket.

- Merre jártatok a városban?

A társaságunk párokra szakadt, így nem egyidőben láttuk a nevezetességeket. Jártunk Bhaktapurban, az ősi, történelmi kisvárosban.

Egy fél napig koptattuk a köveket cipőnkkel. Megnéztük Patan főterét és a körülötte lévő templomokat. Jártunk a híres Swayambhunath stupánál, ahonnan beláthattuk az egész várost. Felkerestük Pashupatinath-t, a Bagmati folyó partján lévő nevezetességeket, köztük a halottégetés helyszínét is, ahol végignéztünk egy ilyen szertartást. A sors morbid humora volt, hogy pont a Delhi mellett történt nagy légiszerencsétlenség után jártunk ott és a kathmandui repülőtér kifutópályája épp a halottégető kegyhely közelében végződik.

- Ilyen lélektani előkészítés után mikor repültetek át Delhibe?

November 17-én. Reggel még hivatalosak voltunk Tuladhar úrékhoz reggelire. Majd Tuladhar úr felajánlotta, kivisz minket autóval a repülőtérre. Elbúcsúztunk a családtól és elindultunk. Sajnos nem figyeltünk oda a csomagolás közben a súlyhatárra, a feladott zsákjaink húsz kilógrammal meghaladták az engedélyezett összsúlyt. Emiatt húsz dollárra megbüntettek minket. Meglepetésként érte kis csapatunkat, hogy a poggyászt az utasoknak kell berakni a konténerekbe. A betonon halásztuk ki a zsákjainkat a rengeteg bőrönd közül, majd tettük a konténerbe. A gép ablakából árgus szemekkel figyeltük, hogy fel is tegyék azokat a gépre.

Felszállás után fájó szívvel intettünk búcsút Nepálnak. Most már rafináltabbak voltunk és a gép jobb oldalára kértük a helyeket. Így teljes pompájában láthattuk a nepáli Himalája nyugati vonulatait, mindazokat a völgyeket, hegyeket, amerre jártunk. A Khali Gandaki és a Marsyangdi völgyeket, a nagy nyolcezres csúcsokat. Sőt később a Karakorum is felbukkant a távolban. Tippeltünk, hogy vajon melyik lehet a K2, a Nanga Parbat...

Leszállás közben pedig izgultunk, mikor jön szembe egy kazah gép...

 

Tukucheba érve este gyönyörködhettünk a naplementében, a teliholdban, majd másnap reggel a felkelő nap bíborfényében. A Khali Gandaki folyómedre innentől már kiszélesedik és elsekélyesedik. A közel három kilóméter széles mederben alig csurdogál a víz. Legalábbis akkor, amikor mi ott voltunk. Így lemehettünk a mederbe, ahol könnyebb volt az előrejutás. Később az út visszavezetett az időközben kiszélesedő völgybe, ahol a terepen kerülgetni kellett a vizenyős részeket.

Maga a völgy egy széles füves, fás, bokros réthez hasonlított. Innen már alig emelkedett az út, pedig még el sem értük a háromezer méteres magasságot. Marphában hangulatos, nagy kőlapokkal borított főutca fogadott minket. Rövid pihenő után tovább indultunk.

A völgy itt jobbra kanyarodik Jomsom felé. Széles köves út vezet a városig, amelynek kiemelkedő jelentősége van a körzetben. Annak ellenére, hogy nem sok utcából áll, repülőtér és üzletek sokasága várja az idelátogatót. Közigazgatási fontosságát az is bizonyítja, hogy nagy létszámú katonai és rendőri alakulatok is állomásoznak itt. Természetesen nem szabad európai mértékkel elképzelni a várost. Utcái földesek és sárosak. A repülőtér pedig egy kiegyengetett, ledöngölt, sík terület.

- A térképről kiderül, hogy a Khali Gandaki völgyétől előbb-utóbb búcsút kellett vennetek.

Igen. Ez Jomsom után, Eklebhatti falunál történt. Ez a kis falu összesen négy házból áll. Itt töltöttük utolsó éjszakánkat a híres völgy mellett. Október 30-án reggel indultunk felfelé, keleti irányba, Muktinath felé, amely az utolsó település a hágó előtt.

Egy meredek, négyszáz méteres emelkedő után feljutottunk egy fennsíkra, ahonnan pazar látvány terült a szemünk elé. Ezt sohasem fogom elfelejteni. Szembe velünk a Dhaulagiri 8167 m-es, hófedte csúcsa látszott, amint az erős szél fújta le tetejéről a havat. A hegy szinte barátságosan hívogatott minket. Szinte elkábultunk tőle, olyan közelinek és könnyűnek tűnt. Aztán megráztuk magunkat és rájöttünk, hogy mi is beleestünk a tiszta levegő és az európai arányokhoz szokott szemünk okozta érzékcsalódásba. A hegy ugyanis légvonalban húsz kilóméterre volt tőlünk, csúcsa pedig ötezer méterrel volt magasabb, mint ahol mi álltunk!

A közeli dombok is több, mint ezer méterrel emelkedtek ki a talajszintből. Pedig csak kis dombocskáknak tűntek. Függőleges sziklaletörések, barlangüregek szegélyezték a szélüket. Olyan érzésem volt, mintha a Holdon lettünk volna. A kábulatból csak a szamárkórók térítettek magamhoz, melyek közül az egyikbe sikerült beleülnöm. Utána nem győztem a tüskéket kiszedni a testemből.

5. rész. Hazáig még hosszú az út

Manangba érve megszálltuk a Gangapurna szállót. Ez a nagyváros kedvenc célpontja a gazdag nepáliaknak. Sokan vásárolnak itt üdülőtelket. Nekünk nem tűnt olyan fényűzőnek. Terméskőből épült egyszerű házak. Egy közkút a főtéren. És sár mindenütt.

A szállásunkkal nagy szerencsénk volt. Udvari része pont a völgy szemközti oldalára néz, ahonnan teljes pompájában gyönyörködhettünk az Annapurna hegység északi gerincvonulataiban. Sorra vettük a csúcsokat, a Lamjung Himalt, az Annapurna II-t, a IV-et, a III-at, a Gangapurnát a hatalmas gleccserével, a Tarke Kang-ot, a Khangsa Kang-ot és a Tilicho Peak-et. Ezek mind hétezer méter feletti csúcsok.

Úgy terveztük, hogy a pihenőnapon elmegyünk sétálni. Azonban a fáradságtól az udvarról sem volt kedvünk kimozdulni. Élveztük a hegyek látványát és a napsütést.

Másnap tovább indultunk. Elhaladtunk egy újabb repülőtér mellett, ahol egyébként egy rendőri ellenőrző pont is volt. A táj innentől kezdett alpesi formát ölteni. Előtünedeztek a törpefenyők, majd egyre több óriás fenyő is megjelent. Egy kis borda keresztezésénél, egy kilátóponthoz érve, fantasztikus látvány fogadott minket. Mind nyugati, mind keleti irányba a Marsyangdi völgy hatalmas területét tekinthettünk át. Lenézhettünk a távoli repülőtérre, ami mellett órákkal előbb mentünk el, feltűnt aznapi úti célunk, Pisang település és a róla elnevezett hegycsúcs a fehér hósapkájával, és egy ismeretlen, négyezer métert meghaladó sziklagerinc, melynek meredeken letörő, felénk néző nyugati oldalát teljesen simára koptatta a jég és a hó. Azon csodálkoztunk, hogy a hó hogyan tudott megmaradni rajta. Igaz, csúszásnyomok voltak.

A faluból sóvárogva néztük a szemközti Pisang csúcsot, a "tartalék" hegyünket, amire azonban nem volt engedélyünk. Aggodalommal töltött el minket a tetejére ráült vastag hótakaró. De nem tudtunk sokáig morfondírozni, mert további lehetőségeinket eldöntötte egy kellemetlen esemény. Egyik társunk negyven fokos lázzal ágynak esett. A vizes zoknitól felfázott. A következő két napban beteget ápoltunk. Sajnos Zoli állapota lassan javult, mert szervezete a nagy fizikai igénybevételtől legyengült.

Még az itthoni indulás előtt négyen jelezték, hogy a hegyről lejövet szeretnének ellátogatni a Chitwan Nemzeti Parkba. Ez Nepál déli részén lévő védett, esőerdővel borított terület. A látogatókat elefántháton viszik be a dzsungelbe. Erre nem csak a látványosság miatt van szükség, hanem azért is, mert itt él Nepálban egyedül orrszarvú, ami nagyon veszélyes az emberre.

Mivel a betegápoláshoz nem volt szükség sok emberre, így megegyeztünk, hogy négyen induljanak tovább, hogy legyen idejük a nemzeti parkot megnézni. Találkozunk majd Kathmanduban a szálláson.

Így ketté vált a csapat. Zoli, a beteg, felesége Ági, Pali, Kati, Hunor és én maradtunk még egy napig Pisangban. Zolinak sikerült annyira erőt gyűjtenie, hogy menni már tudott. Nehezen sikerült hordárt is szerezni neki. A teherhordó azonban közölte, hogy csak a teljes hátralévő útra vállalja. Rövidebb szakaszra nem. Nem volt más lehetőségünk, kénytelenek voltunk elfogadni a feltételeit.

De a bajoknak még nem volt vége.

- Történt újabb megbetegedés?

Igen. Indulás előtt közvetlenül rajtam tört ki egy nagyon erős hasmenés és hányás. Több liter folyadékot veszítettem rövid fél óra alatt. Minden erőm elszállt. De a csapat többi tagjának is volt bélpanasza. Egyedül Hunor vészelte át egészségesen az utat.

- Tovább tudtatok indulni ilyen állapotban?

Kénytelenek voltunk. Nekem nem sikerült hordárt szereznem, így magamnak kellett a zsákomat cipelni. Az idő sürgetett. Vissza kellett érnünk a fővárosba egy héten belül.

Hunornak köszönhetem, hogy menetközben lestoppolt számomra egy teherhordót, aki végül is vállalta rövidebb útra is. Én aznap teljesen beszámíthatatlan voltam, azt sem tudtam mi történik körülöttem. Szerencsére négy nap alatt teljesen rendbe jöttem. A hordárt már csak lustaságból tartottam meg az utolsó napra. Legalábbis azt hittük, hogy az utolsó lesz.

- Ezt hogy értsem?

Besi Saharból, utunk tervezett végcéljától, már van teherautó közlekedés az országos főút felé. Dumre, ahonnan Kathmanduba indulnak az autóbuszok, innen még negyven kilóméter. Szerencsétlen módon az aznapi, délutáni teherautó járatot elengedtük, mert a városban azt mondták, hogy másnap reggel hét órakor indulni fog közvetlenül Kathmanduba egy autóbusz. Elhittük. Utólag már bántuk. Mert a busz nem érkezett meg estig.

- Hogyan tudtatok tovább menni?

Este az a hír járta, hogy a busz két kilométerrel a falu előtt lerobbant. De másnapra megjavítják. Reggel is azzal bíztattak minket, menjünk oda, mert indulni fog. Mi és egy francia lány el is indultunk. A jelzett helyen két autóbusz várakozott. Az elől álló indult Kathmanduba. Felpakoltuk a csomagjainkat a busz tetejére és rögzítettük. Kisvártatva érkezett egy hegyivezető, aki közölte, hogy a buszt egy svájci csoport lefoglalta és nem szállhatunk fel rá. Mi ezt az információt nem vettük komolyan. Úgy véltük, ez a hegyivezető túlbuzgóságából fakad, aki megbízói részéről jó pontot akar szerezni. Inkább megvártuk a csoport svájci főnökét, bízva a jóindulatában. Ami történt, arra nem számítottunk. Durva, elutasító hangon közölte, hogy azonnal pakoljuk le a holminkat és szó sem lehet arról, hogy minket elvigyenek akár egy méternyit is.

Miután az utasokkal zsúfolt teherautó már elhagyott minket, nagylelkűen közölte, hogy másszunk fel a busz tetejére és ülhetünk a csomagokon. Kapaszkodni alig lehetett. A busz a hegyi úton vitustáncot járt, gázlókon, köveken haladt át, jobbra-balra dőlt. Szerencse, hogy senki nem esett le a tetőről. Egy rövid technikai megállónál az egyik nepáli kísérő feljött és közölte, elvisznek minket Kathmanduig fejenként négyszáz rúpiáért. A normál tarifa 250.- rúpia lett volna. Még szerencse, hogy nem fizettünk, mert a svájci vezető tizenöt kilométer után szabályosan ledobott minket a buszról, mondván nem visz tovább. Néhány keresetlen szóváltás után otthagytak minket. Ez olyan mély nyomot hagyott bennünk, hogy életünk végéig nem felejtjük el. A svájciak örökre leszerepeltek előttünk.

- Próbáltatok másik járművet keríteni?

Igen, de nem sikerült. Ugyanis aznap volt a hinduk legnagyobb ünnepe, a Diwali. Ekkor senki sem dolgozik. Két lehetőség volt előttünk. Vagy megvárjuk a másnapot, vagy elindulunk gyalog Dumréba. A táv innen csak 25 kilóméter. Ez azt jelentette, hogy legalább 5 km/órás sebességgel kellett haladnunk folyamatosan, hogy sötétedésig leérjünk. Természetesen a nehéz hátizsákokkal. Kati és Pali a várakozás mellett döntött, a többiek elindultak. Én és Hunor megugrottunk, utánunk nem sokkal a francia lány, majd Zoli és Ági haladtak. Mi ketten pont sötétedésre megérkeztünk a városba, de a többiek nem bírták az iramot és útközben éjszakáztak. Végül másnap - néhány óra eltéréssel - valamennyien megérkeztünk Kathmanduba. Itt örömmel konstatáltuk, hogy Ákos és Anikó is megérkeztek a Chitwan Nemzeti Parkból.

- Ez még csak nyolc fő. Ketten még hiányoztak.

Valóban. Dénes és Ernő már Budapesten úgy vették meg a jegyet, hogy a teljes idejüket Nepálban töltik és nem jönnek át velünk az utolsó héten Indiába. Velük már csak a frankfurti járaton találkoztunk legközelebb.

- Nepálban azonban maradt még néhány napotok. Mivel töltöttétek?

Két hivatalos ügyet még el kellett intéznünk. Az egyik: ellenőriztük a helyfoglalásunkat a Kathmandu-Delhi repülőjáraton. A másik: ki kellett tölteni és le kellett adni az expedíciós irodában az útról szóló jelentést. Ennek hiányában valószínűleg keresni kezdtek volna minket.

A formaságok végeztével maradék időnket városnézéssel töltöttük, valamint többször is meglátogattuk Tuladhar urat és családját. Tuladhar úr díszvacsorával várt minket. Amikor megláttuk a terített asztalt, joggal hihettük, hogy szegény felesége egy hétig főzött miattunk. A menü: bambusz leves, háromféle szaftos hús, zöldségek sokasága és természetesen az elmaradhatatlan rizs voltak. Ketten szégyenben maradtunk, nem bírtuk megenni az adagot. A család nagyon kedves és barátságos volt velünk. Bátran állíthatom, hogy a csapat valamennyi tagja a szívébe zárta őket.

- Merre jártatok a városban?

A társaságunk párokra szakadt, így nem egyidőben láttuk a nevezetességeket. Jártunk Bhaktapurban, az ősi, történelmi kisvárosban.

Egy fél napig koptattuk a köveket cipőnkkel. Megnéztük Patan főterét és a körülötte lévő templomokat. Jártunk a híres Swayambhunath stupánál, ahonnan beláthattuk az egész várost. Felkerestük Pashupatinath-t, a Bagmati folyó partján lévő nevezetességeket, köztük a halottégetés helyszínét is, ahol végignéztünk egy ilyen szertartást. A sors morbid humora volt, hogy pont a Delhi mellett történt nagy légiszerencsétlenség után jártunk ott és a kathmandui repülőtér kifutópályája épp a halottégető kegyhely közelében végződik.

- Ilyen lélektani előkészítés után mikor repültetek át Delhibe?

November 17-én. Reggel még hivatalosak voltunk Tuladhar úrékhoz reggelire. Majd Tuladhar úr felajánlotta, kivisz minket autóval a repülőtérre. Elbúcsúztunk a családtól és elindultunk. Sajnos nem figyeltünk oda a csomagolás közben a súlyhatárra, a feladott zsákjaink húsz kilógrammal meghaladták az engedélyezett összsúlyt. Emiatt húsz dollárra megbüntettek minket. Meglepetésként érte kis csapatunkat, hogy a poggyászt az utasoknak kell berakni a konténerekbe. A betonon halásztuk ki a zsákjainkat a rengeteg bőrönd közül, majd tettük a konténerbe. A gép ablakából árgus szemekkel figyeltük, hogy fel is tegyék azokat a gépre.

Felszállás után fájó szívvel intettünk búcsút Nepálnak. Most már rafináltabbak voltunk és a gép jobb oldalára kértük a helyeket. Így teljes pompájában láthattuk a nepáli Himalája nyugati vonulatait, mindazokat a völgyeket, hegyeket, amerre jártunk. A Khali Gandaki és a Marsyangdi völgyeket, a nagy nyolcezres csúcsokat. Sőt később a Karakorum is felbukkant a távolban. Tippeltünk, hogy vajon melyik lehet a K2, a Nanga Parbat...

Leszállás közben pedig izgultunk, mikor jön szembe egy kazah gép...

6. rész. Hazautazás - India

- Indiában mi volt a programotok?

Mivel elég kevés időnk volt szétnézni, a logika azt sugallta, hogy fizessünk be néhány hivatalos városnézésre. Így nem nekünk kell rohangálni, hanem busszal visznek és közben magyaráznak is. Bár az angol nyelv az indiai akcentussal nehezen volt érthető. Jelentkeztünk két félnapos Delhi városnézésre, és - mindenki anyagi lehetősége függvényében - egy egy napos agrai illetve három napos Delhi - Agra - Jaipur - Delhi körutazásra. Öten az utóbbi programot választottuk. Nem volt drága. Az 52.- USD tartalmazott két éjszakát középkategóriájú szállodában, a belépőjegyek árát a műemlékekbe, az idegenvezető díját és az autóbuszos szállítás költségeit. Amiért külön kellett fizetni az az élelem, a fényképezőgép és a videókamera használat voltak.

- Milyen nevezetességeket sikerült megnéznetek?

Ezt még felsorolni is sok, de azért megpróbálom. Megérkezésünket követő délután megtekintettük Delhi óvárosi részében a Vörös Erődöt, a Rajghatot és a Humayun´s Tomb-ot. Az autóbusszal elhaladtunk a Jama Masjid mellett. Másnap reggel indultunk öten a három napos körútra. Első megálló Sikandrában volt. Itt látható az Akbar´s Tomb. A tomb magyarul temetkezési helyet, sírkövet jelent. Bár ezek az építmények palota méretűek. Ezt követően megérkeztünk Agrába. Hosszú sorban állás után megtekinthettük a híres Taj Mahalt. Majd az agrai Vörös Erődöt. Innen gyönyörű rálátás nyílt a Taj Mahalra.

Az éjszakát Sikriben töltöttük, egy kellemes átriumos építésű szállodában. Reggel megtekintettük a halott várost, Fatehpur Sikrit. Ennek rövid története: Mughal császár hálából építette ezt a várost, miután fia született 1569-ben. De néhány évtized múltán az ivóvíz elfogyott és a lakosság elhagyta. A műemlékek felkeresése közben akadt egy kis idő a természetben való gyönyörködésben is. Ugyanis Jaipur felé útba ejtettük a Bharatpur madárrezervátumot. Erre mondják: ezt látni kell. Madárfajok tucatjaitól bivalyokig sokféle állatban és izgalmas tájban gyönyörködhet az idelátogató.

A Szelek Palotája Jaipurban

A következő nap már Jaipurban talált minket. Lencsevégre kaptuk a Szelek Palotáját (Hawa Mahal), majd körsétát tettünk a palotában, a City Palace-ban. Jelenleg is lakott. Az Arab Emirátusokban nagykövetként tevékenykedő maharadzsa lakóhelye. Ezt követően a szinte teljes épségben fennmaradt csillagvizsgálót (Jantar Mantar) vehettük szemügyre. A most is működő napórától kezdve a horoszkópokig és a régi csillagászati eszközökig mindent megtekinthettünk.

Útban Delhi felé pedig megálltunk az Amer erődnél, amelyre csak terepjáróval lehetett felmenni a meredek szerpentinen.

Még maradt egy délelőtti programunk Delhiben. Ekkor tekintettük meg az itteni csillagvizsgálót, amely közel sem maradt meg olyan épen, mint másik társa. Szép látványt nyújtott az 1937-ben épült Lakshmi Narayan templom, akárcsak az ultramodern Bahai´s House of Worship templom, amelyből összesen nyolc van a világon. Hivatalos városnéző programunkat a híres Qutub minarettnél fejeztük be, ahol kíváncsian tekintettük meg a sohasem rozsdásodó vasoszlopot, a világ egyik csodáját.

- Hát ennyi érdekesség hallatán szívesen vettem volna részt én is ezen az úton. De, mint mindennek, ennek is végeszakadt egyszer. Mikor érkeztetek haza?

November 24-én landolt Ferihegyen velünk a MALÉV gépe. Nagyon megható volt számomra, amikor kiléptünk a várócsarnokba. Több tucat családtag, barát, kolléga, sporttárs várt minket. Nagyon jól esett a figyelmességük. Újból köszönöm a szép fogadtatást.

- Ők egészen a hazaérkezésetekig nem tudtak felőletek semmit sem?

Kialakítottunk egy itthoni hírláncot. Bármelyikünk telefonált vagy faxolt haza, az itthoni hozzátartozó a kiosztott címlista alapján körbe tudta értesíteni a többieket. Így minden lépésünkről tudtak. Csak a hegyen való tartózkodás idejére szakadt meg a kapcsolat.

- További terveid?

Ha lehet egy szóval válaszolni: visszamegyünk!

- Ismét Nepálba? Milyen tervekkel és mikor?

Valóban Nepál az úticél. Talán jövőre. A programról pedig még korai lenne nyilatkozni.

- Köszönöm a beszélgetést és kívánok sok sikert a további vállalkozásaidhoz.

 

 

Hópárduc

Erőss Zsolt - Hópárduc nyolcezer felett

Gülch Csaba

2009.12.05. 12:19

 

A Kárpátok, a szülőföld bérceitől a Himalájáig, a világ tetejéig hosszú az út, de Erőss Zsolt szelíd elszántsággal sorra hódítja meg társaival a nyolcezres csúcsokat.

˝Hópárduc˝, a legeredményesebb magyar hegymászó szerint, minden mászásnál hívatlan társuk az élet és a halál, miként történt ez a legutóbbi alkalommal, a Manaslura tartva is.

Nem mindennapi helyzetben kellett legutóbb Nepálban Erőss Zsoltnak a 8156 méteres Manaslu csúccsal megküzdenie. Szakácsokkal, teherhordókkal ˝felszerelkezve˝ már a hegy lábánál jártak, mikor érkezett itthonról a hír, hogy első gyermeke megszületett. A feloldhatatlan távolság, a lelkét feszítő hiány komoly terhet rakott a legeredményesebb magyar magashegyi hegymászó, ˝Hópárduc˝ vállára.

˝Ezt hurcoltam végig az expedíció során, amit aztán még tovább súlyosbított, hogy közel a célhoz elveszítettük egyik társunkat, barátunkat, Szabó Leventét. Ezzel a két traumával, a fel-feltörő és nehezen kezelhető érzelmi viharokkal, honvággyal kellett megküzdenem és fegyelmezetten törekedni a kitűzött cél felé. Megjegyzem: még az elején volt valami rossz érzésem, ami azt súgta, jobb lenne, ha hazajönnék a családomhoz és nem folytatnám tovább. Aztán egy másik akarat győzött, pedig ha az ember testben, fejben és lélekben nem tud százszázalékosan ott lenni a hegyen, az bizony veszélyessé válhat.

Erőss Zsolt szerint a cél a legerősebb ˝dopping˝, a leghatékonyabb késztetés, amiért megéri minden szenvedés.

 

˝Egy-egy ilyen küzdelmes expedícióról hazatérve tudja az ember igazán értékelni az otthon kényelmét, a hétköznapok biztonságát, de talán az egész életet. Persze azt az érzést is nagyon nehéz szavakba önteni, amikor az ember eléri a csúcsot és megpihenve elégedetten és megkönnyebbülve körbetekint és kisóhajtja magából, hogy ťsikerültŤ. Az ember a hegymászásban, mondjuk így, az élet és a halál mezsgyéjén közlekedik, a határokig. A fizikai tűrőképesség határáig mindenképpen. De, miként ez legutóbb történt, le kell győzni az érzelmek zsarolását is. Ez nagyon éles kérdés, de a lehető legkisebb belső sérülésekkel kell feldolgozni a veszteségeket... Egyébként most először fordult elő velünk, hogy valaki meghalt a csapatból és folytattuk az expedíciót... Mondanom se kell, hogy az anyáknak, a családnak nagyon nehéz így lezárni az ügyet!˝

Arra a felvetésre, hogy egyesek értelmetlen erőpróbának, mások hőstettnek, sőt, például a ˝Magyarok a világ nyolcezresein˝ teljesített vállalásait kimondottan hazafias cselekedetnek ítélik, Erőss Zsolt így válaszolt: ˝Arra szeretnénk sajátos példát mutatni, hogy az ember sokféleképpen találhatja meg az utat önmagához, a boldog élethez. A teljes élet része az is, hogy a létfenntartáshoz kapcsolódó tevékenységeken kívül valami mással, kisebb-nagyobb áldozatokat követelő dolgokkal is foglalkozzon az ember. Ráadásul a mi kedvtelésünk extrém, rendkívüli helyzeteket produkál, és – szó szerint – sajátos magasságból tudunk a világra tekinteni. És az sem mellékes, hogy nem mindennapi kultúrákkal találkozhatunk. Legutóbb expedíciónkon például a híres-hírhedt nepáli gurkákkal, aztán egy másik magasságban Tibetből áttelepült menekült családokkal hozott össze bennünket a jó sorsunk, akik végtelen derűvel, minden érdek nélküli szeretettel fogadtak, segítettek bennünket. Nagy tanulság volt ez a találkozás. Rádöbbentettek bennünket arra, hogy a mi értékrendünk messze van a valóságtól, az övék az igazi. Ezért aztán ők a zord, emberpróbáló körülményeik ellenére is sokkal szabadabban és boldogabban élnek, mint mi a szuper kényelemben és luxusban, a kimeríthetetlen javak között. Látszik az arcukon, sugárzik a szemükből, hogy boldogok, mert nincsenek megfelelési kényszerben, nem taposnak naponta kíméletlenül. Súlyos tanulság ez!˝

Magyarok a Világ nyolcezresein

A "Magyarok a világ nyolcezresein” csapat 2010-re tervezett célja Földünk harmadik legmagasabb csúcsa, a Kangchendzönga (8586/8598 m).
A csúcsot azóta 31 ország 231 mászója (köztük 6 nő) 244 alkalommal érte el (117-szer oxigénpalack nélkül – ebből öt nő). A hegy megmászása közben 39-en haltak meg, köztük 4 nő.
Juhász Árpád Látlelet a Földről filmsorozatának A nagy hó öt kincse (25:15) része a heggyel és környékével is foglalkozik.

Az expedíciózókat idén motiválhatja egyes csúcsok első megmászásának évfordulója is.
Hatvan évvel ezelőtt mászták meg az első nyolcezrest, ez az Annapurna I csúcsa volt a déli oldalról (1950. június 3., Maurice Herzog és Louis Lachenal). Ötvenöt éve a Makalu (1955. május 15., franciák) és a Kangchendzönga (1955. május 25., angolok), ötven éve pedig a Dhaulagiri I (1960. május 13., osztrákok) első megmászásai voltak.

Baleset a Manaslun

A 2009-es magyar Manaslu-expedíció

Mottó: „Itt minden ilyen csúszás, amit
most túléltél, az plusz egy élet!”

A „Magyarok a Világ Nyolcezresein” expedíciós sorozat 2009-es célja a bizonytalan tibeti helyzet miatt a Cho Oyu (8201 m) tervezett megmászása helyett a magyarok által még el nem ért nepáli Manaslura (8156 m) tevődött át. A négyfős csapat (Kollár Lajos [58] - az expedíció vezetője, Erőss Zsolt [41] – a hegymászás vezetője, dr. Szabó Levente [39] – orvos, hegymászó és Barna Dániel [33] – hegymászó) 2009. április közepe és május vége között időzött a Himalájában. Május 20-án, a csúcs meghódítását követően ezt olvashattuk az expedíció honlapján és a híradásokban: „Erőss Zsolt és Barna Dániel sikeresen elérték a Manaslu csúcsát, jelenleg pedig már mindketten az alaptáborban vannak. Az ereszkedésnél azonban Dr. Szabó Levente, az expedíció orvosa egy rossz lépésnél kicsúszott. A két hegymászó másnap találta meg a szerencsétlenül járt hegymászó holttestét.”

Hazatérve a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetségben rendezett sajtótájékoztató után Kollár Lajos azt kérte az elnök, Farkas Pétertől és a hegymászó szakág vezetőjétől, Péterváry Gábortól, hogy a Szövetség folytasson le egy vizsgálatot a balesetről, mert fontos számukra, hogy egy jelentős expedíciós tapasztalattal rendelkező grémium hogyan látja a baleset körülményeit, volt-e valami, ami figyelmüket előzetesen vagy a helyszínen elkerülhette, és amit jövőbeni expedíciós vállalkozásoknál érdemes figyelembe venni.

2009. július 7-re a Komarnicki Gyula THSE helyiségébe Péterváry Gábor az expedíció három hazatért tagján kívül következőket hívta meg: Ács Zoltán, Babcsán Gábor, Csíkos József, Kunos Gábor, Mécs László, Szendrő Szabolcs, Tarjányi István, Toldi György, Ugyan Anita, Vörös László. Farkas Péter, Vörös László és Toldi György külföldön tartózkodott, Mécs László nem jött el, Szendrő Szabolcs pedig nem jutott be az épületbe (a bentiek nem hallották meg a csengetését). Barna Dániel Genfből Skype segítségével követte és reagálta le a majdnem 3 órás összejövetelt.

Péterváry Gábor, aki a beszélgetést vezette, leszögezte, hogy nem vizsgálatot tartani gyűltek össze, hanem egy közös gondolkodásra a konkrét esetről, és tágabban a nemzetközi, valamint a magyar expedíciós tevékenység szakmai, etikai kérdőjeleiről. Ebben a nagyon érzékeny témában rendkívül fontosnak tartjuk minden fél meghallgatását és olyan emberek kívülálló véleményének összegzését, akik közvetlenül nem voltak jelen, de tapasztalatok és szakmai hozzáértés alapján logikus és érzelemmentes megítélést tudnak nyújtani a körülményekről. Az érzelemmentesség természetesen érzéketlenségnek hangozhat itt, de egy ilyen tragikus esemény logikus megítélésében fontos lehet, hogy az érzelem ne befolyásolja tévesen a következtetéseket. A résztvevők összejövetelét ezért tartottuk nélkülözhetetlennek, hogy a 8000-es, himalájai körülményeket nem ismerők számára megfelelő háttér információt nyújtva könnyebb és érthetőbb megítélést tudjunk biztosítani.

 

 

1.      Összhangban volt-e a választott cél nehézsége, valamint az expedíció tagjainak  felkészültsége, azaz felszerelése, technikai, erőnléti és mentális érettsége?

 

Megtudtuk, hogy bár a Manaslu „csak” a Föld 8. legmagasabb hegye, a baleseti statisztikát illetően a negyedik legveszélyesebb nyolcezres a tizennégyből, ám ez nem elsősorban a technikai nehézségek, hanem a kedvezőtlen időjárási viszonyok következménye. A lezárt Cho Oyutól több úgynevezett kereskedelmi expedíció is idén a Manasluhoz szervezett utat. Nincsenek túl vad gleccserek, nehéz, sziklás terepek; átlagosan 40-45 fokos, változóan mély havas, kérges, néhol jeges terepen kell haladni. Az exponáltabb szakaszokon az először kiérkezett expedíciók kiépítik a fix köteleket, a magyar csapatot ez már készen fogadta. Az időjárás viszont ezen a hegyen olyan, hogy kevés a tiszta mászónap, az is jó, ha délutánig kedvező, mert a Manaslun gyakori a gyors időjárás változás, mindennapos a hatalmas havazás (naponta akár 40-50 cm), mely eltüntet nyomokat, ösvényeket, nemritkán egész felépített magaslati táborokat is. (A Manaslu név a szankszrit eredetű manasza szóból ered, s jelentése: „Szellemek hegye”) A hegy idén is megszedte a maga áldozatát: Levente balesete előtt már egy koreai és egy olasz hegymászó is az életét vesztette…

 A "Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciósorozat két stabil sikerembere, Kollár és Erőss alkotta a mostani expedíció magvát is, ám két új társukkal magashegyi körülmények között csak odakint ismerkedtek meg. Barna Danit Mécs László ajánlotta, garanciát vállalva érte, hiszen ők már túráztak együtt. (Mécsnek az utolsó napokban vissza kellett lépnie az utazástól.) Dani járt az  Aconcaguan (6959 m) és a Tupungaton (6550 m), valamint néhány évvel később a  Huascaranon (6768 m) illetve a bolíviai Huayna Potosin (6088 m). 2005-ben feljutott Kazahsztán legmagasabb csúcsára, a Han Tengrire (7000 m) az északi oldalról. Megjárt 23 alpesi 4000-es csúcsot, rendszeresen sítúrázik az Alpokban.

Szabó Levente négy évvel korábban került először képbe, de akkor Lajosék arra bíztatták, hogy a kiváló barlangász és búvár szerezzen magashegyi tapasztalatokat, (addig a Kárpátokban, a Tátrában, az Alpokban és 2004-ben az Ararát 5100 méteres csúcsán járt), hogy ne csak mint orvos, hanem mint hegymászó is aktív tagja lehessen egy későbbi, könnyebb expedíciónak. Levente ezután feljutott a Denalira (Mount McKinley 6194 m) és az Aconcaguára, ahol elsősorban magassági, akklimatizációs tapasztalatokat (orvosként kedvenc szakterülete) szerezhetett, de a zord és változékony időjárási- és hó/jég-viszonyok közti jártasságot keveset. Nincs tudomásunk arról, hogy valaha vett-e részt téli hegymászó oktatáson: jeges terepen járás, biztosítás, csúszás, megcsúszás, fékezés, mentés, stb. Az expedíció vezetői ennek ellenére vállalták, hogy mint hegymászó, és csak másodsorban mint orvos részt vehet a vállalkozásban. (Amúgy orvos jelenléte nem létfeltétel, számos magyar vállalkozás is példázza, hogy olyan helyeken is van expedíciós mászás, ahol közel s távolban nincs orvosi ellátás. Forgalmas alaptáborban pedig mindig tartózkodnak expedíciós orvosok, akik segítenek, ha kell.) Hogy jó orvos, azt tudták, hiszen Zsoltot és Lajost is kezelte az utazás előtti években. Mint a honlapjukon róla írták: „Rendkívül értékes, felkészült és egyben zárkózott egyéniségű orvos-hegymászót veszítettünk el.” Zárkózott egyénisége ellenére az expedíció tagjai végig jó hangulatban dolgoztak a csúcsra vezető út kiépítésén. Zsolt biztos volt benne, hogy az akklimatizáció és a táborépítések közben, ha vannak, kiderülnek az esetleges technikai, hozzáállásbeli, erőnléti hiányosságok, és a megfelelő időben eldönthető a csúcsra esélyesség kérdése.

Az expedíció felszerelése, időzítése, hazulról folyamatosan kapott kitűnő időjárás-előrejelzése, vezetőinek nagy gyakorlata és tapasztaltsága a korábbi expedíciókhoz hasonlóan ezúttal is komoly sikerrel kecsegtetett.

 

2.       A csúcstámadás és a baleset.

A május 19-i csúcstámadásig történtekről olvasható a két honlapon: http://www.himalajaexpedicio.hu/ és http://himalaja.webbeteg.hu

A drámai napról a következő pontosított információkat kaptuk:

A csúcstámadásra hárman indultak, Zsolt ért fel elsőnek arra a pontra (7100 m), ahol az éjszakát töltötték volna, és beköltözött az előre megbeszélt helyre, az oroszok által otthagyott tágas sátorba. Őt követő társai azonban nem vettét észre a sátrat és tovább haladtak felfelé. Zsolt leszólt az alaptáborba, hogy Lajos hívja őket vissza, de nem volt bekapcsolva a rádiójuk (Lajos szerint nem nagyon szerettek rádiózni…), s csak mikor már jóval feljebb látták, hogy Zsolt sehol, szóltak le az alaptáborba. A zsörtölődő Zsoltnak el kellett hagynia a kényelmes sátrat, mert nála volt az a rudazat, mellyel a fiúknál lévő apró sátrat fel lehetett építeni, és felkapaszkodott hozzájuk, ez lett a 4-es előretolt tábor 7300 méteren.

Másnap, május 19-én hajnali 1 órakor keltek, Zsolt készült el leggyorsabban és elindult felfelé, a nagy hidegben nem tudott várni a fiúkra. A felvezető út már tele volt hegymászókkal. A lehető legkönnyebb felszereléssel vágtak neki (a terep nem indokolta kötél cipelését, hiszen a jegesebb szakaszokon fix kötelek voltak), Zsolt és Levente még hátizsákot sem vitt, csak önbiztosításra szolgáló eszközöket.

Az expedíció honlapján olvasható:

„Kitűnő időben, szélcsendben, egyenletesen haladtak. A csapatot elöl Erőss Zsolt vezette, majd őt Barna Dániel, és harmadikként dr. Szabó Levente követte. Délelőtt 9 óra körül Erőss Zsolt jelezte, hogy még egy jó órányira van a Manaslu 8156 méteres csúcsától, melyet 10 óra 10 perckor el is ért. Az őt követő Barna Dániel rádióján elmondta, hogy jól van, kissé fáradt, lassan megy, de kitartóan halad a csúcs felé. Dr. Szabó Levente azt a jelzést adta, hogy minden rendben, ő is lassan halad a csúcs felé. Erőss Zsolt közben átmászott a keveset látogatott, mintegy 8-10 méterrel magasabb "Rocky Summit"-ra, azaz "Sziklás csúcs"-ra, ami a Manaslu igazi csúcsa. Hosszas várakozás, fényképezés után - mivel társait még nem látta az utolsó bukkanónál - dél körül elindult lefelé. Útközben találkozott Barna Danival, aki kicsit nagyobb sebességre kapcsolt, és egy órán belül elérte a Manaslu csúcsát. Zsolt az időközben visszaforduló és éppen pihenő Szabó Leventéig ereszkedett, és együtt pihentek. Az már biztos, hogy Leventének olyan lemaradása volt, hogy esélye sem volt elérni a csúcsot. Ezzel meg is békélt (7800) m körül.”

Zsolt 7600 méter körül érte utol Levit. Az alaptáborral beszélve megtudták, hogy Dani is elérte a csúcsot, jön lefelé, természetes volt, hogy bevárják. Lassan mentek, majd pihentek, fotóztak, megint mentek, ismét pihentek, míg Dani felbukkant. Zsolt és Levente együtt haladt, míg a nagyon fáradt Dani látótávolságban követte őket, hol jobban, hol kevésbé lemaradva, néha szem elől is veszve.

„Közben az időjárás jelentősen változott, köd és hószállingózás kezdődött. A látási viszonyok romlottak. A csapatnak érdekében állt, hogy mielőbb, de biztonságosan elérjék a sátrat a 4-es táborban. Meredekebb, eljegesedett, és lankásabb, mély havas tereprészek váltogatták egymást.”

A Manaslu hírhedt jeges platóján haladtak, ahol a viharos szél lesöpri a jégről a havat (olykor a felállított sátrakat is), míg máshol akár 3 méteres a friss hóréteg. Zsolték kissé elkavartak, nem találták a lefelé vezető jeges párkányt, s míg keresgéltek, Dani eléjük került. A platóról lekeveredve egy keményen jeges részen, 7400 m körül Levente úgy nekiiramodott, hogy elérje a felbukkanó fix kötelet, hogy elvesztette a kontrollt, és egy méterre a kötéltől felbukott, jó 40-50 métert csúszott, szinte nekicsapódott a pihenő Daninak, aki szerencsére hágóvasait erősen maga alatt a hóba mélyesztve egy kis térségen ült, ez fogta meg. A jégen, melyen a hágóvas is alig fogott, Leventének nem lett volna esélye – még ha a fékezési technikák tökéletes birtokában is lett volna – hogy megfogja önmagát. A csúszás nagyon csúnya volt, Dani 3-4 másodpercig azt hitte, Levente a halálán van. Mikor magához tért, elmondta, hogy ijesztő volt a zuhanás, de már jól van, segítség nélkül tovább tud menni, nem kell biztosítás se. Zsolt látta, hogy szerencsére nincs sérülés, de ekkor a lelkére beszélt, miért kockáztatott, kapkodott, pedig hármójuk közül az ő igénybevétele volt aznap a legkisebb, mégsem volt képes kontrollálni a jégen való gyors mozgást. Ekkor hangzott el a fent mottóként idézett mondat: Minden ilyen csúszás, amit túléltél, az plusz egy élet!

A figyelmeztetésnek előzményei is voltak. A táborépítések folyamán visszaereszkedések közben Levente, ha elfáradt, előszeretettel ült le a hóra, hogy fenéken csúszva gyorsítsa a lejutást. Ez a hegyek között nem mindig kockázatmentes dolog, különösen hágóvassal, mely a mély, puha hóban talán nem, de egy jegesebb göröngyben, vagy jégfolton beakadhat, és bukfencezéshez vezethet. Az ülve vagy állva csúszásnál a terep megfelelő megítélése és a hatékony fékezés begyakorlottsága döntő fontosságú. Zsolt nyomatékosan szóvá is tette, hogy feleslegesen kockáztat, ne csinálja, különösen miután logikátlanul egy ferdén futó fix kötelet fogva a 45 fokos hólejtőn csúszott egyet, mindössze 5 métert, csuklóján a jégcsákánnyal, ráadásul épp egy közeli szakadék felé, melybe, ha a kötél jobban megnyúlik, belezuhant volna. Úgy látszott Levente megszívlelte és elfogadta a figyelmeztetést.

A 40 méteres bukfenc után Zsolt elvette a túrabotot, hogy Leventének csak a jégcsákányra kelljen koncentrálnia, utolérte a lefelé igyekvő Danit és a botot Dani hátizsákjára erősítette. Innen nagyjából együtt és jól haladtak, fix kötelek is voltak. Ezekbe nem kötöttek be, csak kézzel fogták, bár Zsoltnál volt az oroszoktól kapott karabiner, kötélgyűrű, fel is ajánlotta Levinek, hogy rögzítse magát a kötelekbe, de ő köszönte, nem kérte.

Így szokták meg az akklimatizációs időszakban is, fel-le közlekedve nem biztosították magukat a fix kötelekben, csak belefogtak, bár láttak olyan csapatokat is, akik biztosítva közlekednek. A mély hóban elégnek érezték a kötélbe fogást. Egy helyen, a 4-es tábor alatti meredek, jeges felmászáskor, az egész út technikailag legnehezebb részén azért elkelt volna a biztosítás, ez puszta kézzel elég necces volt, de nem volt náluk se jumár, se ereszkedő. Zsolt aggódott is, de a fiúk megnyugtatták, hogy menni fog…

Ismét mély hó jött, már nem voltak fix kötelek. Egy elég meredek szakasz közeledett, már látszott a sátor egy jeges felszökés alatt, melyet kerülniük kellett, a látótávolság az erősödő köd miatt kb. 40 méteres lehetett. Levente, aki ekkor középen haladt, egy rögzített kötelet fogva csúszott egy darabon, majd leült pihenni a hóba. Dani utolérte és pár lépést már elhaladt mellette, amikor arra eszméltek, hogy Levente felől hó görög le és meglátták, hogy bukdácsolva és egyre gyorsabban közeledik, a hágóvasa hol elakad, hol a levegőben kalimpál. Zsolt rákiáltott, hogy forduljon hasra és fékezzen, de nem lehet tudni, Levente meghallotta-e, tény, hogy mikor utoljára látták, éppen a hasán csúszott, jégcsákánya nem látszott, valószínűleg a hasa alatt lehetett. Lehet, hogy fékezett is, de ilyen sebességnél és ilyen puha hóban a jégcsákány már alig lehet hatékony. Levente tehát hason csúszva eltűnt a ködben, Zsolt azonnal körbefotózta a helyszínt, a csúszásnyomot, videóra mondta a történteket. A képeken látszik, hogy alattuk vonul egy másik csapat, ők is érzékelték a történteket, de nem álltak meg, mentek tovább. Sajnos a lecsúszás kezdetét senki nem láthatta.

Zsolt ott helyben azonnal azt feltételezte az előzmények hatása alatt, hogy a lemaradt Levente – hogy végre elérje a már látszó sátrat – ismét az ülve csúszást választotta a lelépkedés helyett. Valószínűleg beakadhatott a hágóvasa és ettől kezdett bukdácsolni, amiből már gyakorlatilag lehetetlen kijönni. A puha havas szakaszok ugyanis kérges, keményebb részekkel váltakoztak. Ha önként csúszott, az többszörösen is rossz döntés volt, ugyanis a sátor nem esésirányban állt, ferdén kellett volna csúsznia, ami puha hóban lehetetlen. Még kemény firnen sem könnyű úgy irányítani jégcsákánnyal és hágóvas nélküli bakanccsal a csúszást, hogy ferdén haladjunk!

Dani szerint az is elképzelhető, hogy valójában egy rossz lépésnél megcsúszott, de nem volt képes erre azonnal és helyesen reagálni. Egy biztos, a hó nem volt tapadós, hágóvasán hólepergető betét is volt, tehát nem a hágóvas eltömődése miatt veszthette el az egyensúlyát. A kitaposott nyomokban a lépkedés kényelmes volt, de ezek eléggé széttúrt nyomok voltak, Zsolt épp ezért pl. a nyomok mellett lépkedett, ez fárasztóbb, de biztonságosabb. Sose fog kiderülni, Levente „elszállása” önkéntes vagy önkéntelen volt. Akár ez, akár az, sajnos nem tudta megfogni magát. Ha valaki elcsúszik, különösen puha hóban, könnyen ura lehet a helyzetnek, ám ha lendületet vesz, hogy ülve hamar leérjen, és kibillen a kontrollált helyzetből, sokkal nehezebben szerezheti vissza uralmát a helyzeten. Látszott, hogy Levente nem uralja a csúszást, ebből az valószínűsíthető, hogy önként fogott a csúszásba. Tény, hogy egy sátor közelsége a 13 órányi, 7000 méter feletti régióban átélt küzdelem után a legtöbb mászóban feloldhatja a feszült figyelmet, úgy érezheti, hogy már biztonságban van, és ilyenkor még tapasztalt hegymászók is hibázhatnak, hozhatnak rossz döntéseket…

Amerre Levente eltűnt, ott kisebb-nagyobb gleccserlépcsők vártak rá, közülük az orosz tábor feletti volt a legnagyobb, úgy 5-6 méteres. Zsolt azt valószínűsítette, hogy azt talán elkerüli, és reménykedett, hogy valamelyik kisebb lépcsőn vagy egy mélyebb hóban fennakad. A ködben lemerészkedni a hasadékok közé Istenkísértés lett volna. Az alaptáborral konzultáltak, s hogy elkerüljék az újabb tragédiát, Lajos arra utasította a két fáradt és megrendült hegymászót, hogy húzódjanak be a sátorba és reggel próbálják megtalálni lezuhant társukat.

 

3.      A baleset másnapjának eseményei

4.      Másnap elindultak lefelé, jött a fixköteles jeges terep, ahol a náluk lévő minimális felszerelést megosztva, biztosítással ereszkedtek le a 3-as tábor felé, közben figyelve a terepet Levente esésvonalában. 6800 méteres magasságban látták meg a hóval félig befújt testet. Ide szintkülönbségben jó 500, hosszban pedig mintegy 7-800 méteres csúszással, zuhanásokkal ért le, az itteni mély hó és amit maga előtt tolt, akasztotta meg a további csúszást. A fotókon látszik, hogy hanyatt fekszik fejjel a völgy felé, arca a hó alatt volt, kicsavart testtagokkal feküdt, és a havat a fej körül vér festette meg, ebből azonnal nyilvánvaló volt, hogy még zuhanás közben, a fejsérülés miatt azonnal beállt a halál, s ide már élettelenül érkezett. A hó körülötte érintetlen volt, látszott, hogy megérkezése pillanatától már biztosan nem mozgott. A jéglépcsők nagyokat dobhattak a mind gyorsabban csúszó testen, amelyek után a jeges hóra zuhanás azonnal végzetes lehetett. A fejét egy igen erős ütés kellett hogy érje. Egyik bakancsáról hiányzott a hágóvas, fel volt csúszva egészen a térdéig. Csúszni akart, és az ülve csúszás közben akadhatott be és vált le a hágóvas, és a bukdácsoló mozgást is ez okozta? Esetleg a gleccserlépcsőkön való pattogáskor, amikor a fejsérülést szerezte, oldódott le a bakancsáról? A fent még nála lévő és Zsolttól kölcsön kapott jégcsákányát is elvesztette csúszás közben – nem volt a csuklójához rögzítve a csúszás előtt? Vagy az is a zuhanások közben vált le róla? A kezéről a kesztyű is elveszett (a másik keze nem volt látható, mert becsúszott a kabátja ujjába), talán a jégcsákány hevedere húzta le? Kérdések, melyekre soha nem kapunk választ.

Levente holttestét ott helyben temették el a hó alá, a helyet GPS-szel rögzítették. Lehozatalára semmi esély nem volt. Ebből a magasságból két fáradt mászó erejét ez meghaladta volna, az alaptábor pedig már részben kiürült, akik még ott voltak, azoknak is indulniuk kellett hazafelé, s amúgy sem lett volna, aki vállalja, hogy visszamegy 6800 méteres magasságba lehozni egy holttestet, melyet hóval fedett gleccserszakadékok között kellene életveszélyesen felkutatni, ki tudja milyen időjárási körülmények között, sűrű havazásban, mely mindent befed. Dr. Szabó Levente teste hozzá méltó helyen nyugszik szeretett hegyén, melynek 8000 méteres csúcsára annyira vágyott feljutni. Ahogy egy internetes Fórumon a baleset utáni napokban Kispál Csaba búcsúztatta:

„Döbbenet és szomorúság, de ez a bátor, kitartóan szívós emberek sportja. Azt gondolom, akiket megérintettek már a hegyek, úgy vannak a halállal: Inkább így menjek el mint ágyban, halálos betegen. Ott halt meg ahol élt. Könnyű legyen Neki a hó....”

A csúcssiker és a baleset kommunikációja a következőképp zajlott: az alaptáborban Kollár Lajos május 19-én ottani idő szerint 10 óra 10 perckor tudta meg Zsolttól, hogy felért. Néhány percen belül élő telefonkapcsolattal le is adta a hírt az expedíció hazai kapcsolattartójának, részletezve, hogy a másik két mászó akkor éppen hol tart. Magyarországon helyi idő szerint 8 óra körül került ez a híradásokba. A kicsúszásról az expedíció vezetője nepáli idő szerint 16 óra 40 perc körül szerzett tudomást, gyakorlatilag egy perccel az esemény után. A lehetséges tennivalók megbeszélése után közölte a hírt a budapesti kapcsolattartóval, és kérte, hogy amíg másnap pontosan ki nem derül, mi lett Leventével, járjon utána, hogyan lehet először a szülőket értesíteni, mégpedig személyesen(!), nehogy a hírekből tudják meg, mi történt.

Mikor másnap, 20-án megbizonyosodtak Levente haláláról, Magyarországon még hajnali 5 óra volt. 5 óra 10 perckor Lajos a Bükkszentkereszten lakó Csíkos Józsefet riasztotta és kérte, hogy keresse fel a hírrel a szülőket. Ő először Levente kórházbeli munkahelyére sietett, ahol a kollégák, barátok közül egy sem szegődött mellé, tehát visszahívta telefonon az expedíciót. Lajos megkérte, hogy akkor neki kellene ismeretlenül felkeresnie a szülőket Sajószentpéteren. A szülők kezébe nyomtak egy telefont, hogy közölje a hírt Levente húgával is. Csak ezután oldotta fel Kollár Lajos a hír embargóját. A család, nem ismerve a himalájai viszonyokat, azonnal intézkedni akart a holttest lehozataláról és hazaszállításáról, de be kellett látniuk, hogy erre képtelenek. A hegyről lehozatalt a sherpák még óriási összegért sem vállalnák, de a hazaszállítás is milliókba kerülne. Biztosítás ezt nem fedezné, mert Levente biztosítása az ÖAV-nél köttetett, csak Európára és mindössze 30 napra volt érvényes.

5.      Milyen tanulságok vonhatók le az összegyűlt hegymászók szerint?

Először is köszönet illeti az expedíció három hazatért tagját, hogy önként vállalták a szembenézést a baleset körülményeivel, és hogy – ezt a beszélgetés minden résztvevője tapasztalta – teljes őszinteséggel tárták fel a tényeket, fogalmaztak meg bennük is munkálkodó kérdőjeleket és válaszoltak a feltett kérdésekre. A bemutatott fotók és videók megerősítették a balesetről leadott kommüniké hitelességét és a megbeszélésen általuk elmondottakat.

A legelső és legnehezebb kérdés: ki legyen tagja és milyen minőségben egy expedíciónak? (Amúgy ez minden hegymászó tevékenység alfája-omegája: kivel, hová, mikor?!? Ha csak az egyiket rosszul mérem fel, hatalmasat nő a vállalkozás kockázata.)

A társaság hajlott arra a véleményre, hogy bár dr. Szabó Levente felkészültségének és speciális érdeklődésének köszönhetően kiváló expedíciós orvossá válhatott volna, ha nem éri baleset, ám mint hegymászó, a jelen körülmények között ezen a hegyen a mozgását korlátok között kellett tartani. Lényegében ez is történt, amikor megértették vele, hogy le kell mondania a csúcs felé haladásról és vissza kell fordulnia.

Korábbi hegymászó expedíciós orvosok a következőket teljesítették: - 1985 Himalchuli                      dr. Kálló Antal (alaptábori orvos) - 1987 Shisha Pangma              dr. Papp Kálmán (menteni kellett alaptábor alatti magasságra) - 1990 Cho Oyu                          dr. Hábenczius Károly (nem jutott komolyabb magasságra) - 1996 Everest ÉK-i gerinc        dr. Gárdos Sándor (7000 m) - 2000 Broad Peak                    dr. Vida Gábor (alaptábori orvos) - 2001 Everest Kangsung fal   dr. Vida Gábor (alaptábori orvos) - 2001 Everest ÉK-i gerinc       dr. Gárdos Sándor (kb. 7800 m LEZUHANT) - 2003 Gasherbrum II.              dr. Rigó István (kb. 7900 m „idejében” visszafordult) - 2009 Manaslu                         dr. Szabó Levente (kb. 7800 m LEZUHANT) [Kunos Gábor összeállítása]

Levente magashegyi hegymászó előéletéből csak a Denali emelkedik ki, bár az sem extrém terep és „mindössze” 6000-res, az Ararát alig haladja meg az ötezret, a majdnem 7000-res Aconcagua-ra pedig jó időben „az öszvérek is felsétálnak”. A Manasluhoz megítélésünk szerint szükséges, extrém magashegyi körülmények között szerzett tapasztalata tehát kevés volt, hegymászó iskolázottságáról nincsenek információink.

Alapfokú és téli tanfolyam, majd a „kötelező” Magas-Tátra, Alpok után extrém körülmények között mászás/biztosítás sziklán és jégen, mozgás gleccseren, hasadékból mentés, mászás a Kaukázusban, a Pamírban – ezek tesznek igazán alkalmassá valakit 8000-res csúcsmászásra. Persze a kereskedelmi expedícióknál mindez nem követelmény, de ott a cég maximálisan mindent alátesz az ügyfélnek, s még így sem ritkák a fagyások, a tragikus balesetek.

Mivel sem Erőss Zsolt, sem Barna Dani nem tesztelte korábban Levente hegymászó felkészültségét, Zsolt, a technikai vezető abban bízott, hogy a technikailag nem túl komplikált hegyen (a Cho Oyu persze még egyszerűbb lett volna) az akklimatizációs túrákon kiismeri a társak képességeit, és ha kell, korlátozni javasolja a mozgásukat.

Ám az idő és az időjárás szorítása miatt az akklimatizáció erősen feszített tempóban történt, gyakran mozogtak önállóan, egymástól lemaradva, hiszen Zsolt fizikai és technikai teljesítőképessége messze felülmúlta társaiét. Általában Levente volt a leglassúbb, óvatos igyekezett lenni az akklimatizációval (erre elméletileg nagyon rákészült), így egymás kiismerése nem lehetett tökéletes, és még az igazán magas régióktól messze voltak. Figyelmeztető jel volt, hogy a két újonc fáradtsága miatt szeret rövidíteni csúszással, de elég felesleges módon és nem elég biztonságosan. Ez a „tipikusan” orosz lejöveteli mód eléggé divatos a román mászók között is (Levente Erdélyből települt át), Zsolt is szokta alkalmazni, de a Himalája nem a Magas-Tátra vagy a Retyezát, itt sokkal megfontoltabban kell mozogni. Zsolt épp ezért nyomatékosan szólt a látott és logikátlannak ítélt csúszkálások ellen, elsősorban Leventének, aki megértette és tudomásul vette a figyelmeztetést. Épp ezért az expedíció vezetői nem láttak indokot Levente igen erős csúcsmászó ambíciójának a visszafogására. Odafent úgyis eldől, mennyire tudja a lépést tartani, figyelni fognak rá…

Az expedíció során az elmondás szerint a csapattagok mindent megtettek egy sikeres biztonságos mászás és visszatérés érdekében. Kellően figyeltek egymás mentális és fizikai állapotára. Rendszeres rádiókapcsolat volt közöttük. Táplálkozásuk és felszereléseik teljesen rendben voltak. Kitűnő időjárási előrejelzésekkel rendelkeztek. Az időjárásnak megfelelő óvatossággal és gyorsasággal másztak. Az indokolt helyeken rögzített köteles biztosítással mozogtak. A csúcsmászás közben a nemzetközi hegymászóvilág szokásainak megfelelően kötélbiztosítás nélkül mentek, hiszen sem a terep nehézsége nem indokolta, sem a rendelkezésre álló idő és a vihető súly nem tette lehetővé, hogy összekötve haladjanak, mert annyira lelassul a haladás, hogy a csúcsra jutás esélye elvész, sőt a biztonságot nyújtó alaptábor elérésének kockázatai is nőnek a lassúsággal. A személyes odafigyelést minden egyes lépésre és jégcsákány leszúrásra nem helyettesíti semmi. A páros kötélbiztosítás a legtöbb helyen nem járható út ebben a magasságban. Nincs rá idő és energia. Nincs idő biztosítóhelyek kiépítésére, nélkülük meg csak egymást rántanák le kicsúszás esetén. Ki kell mondani, hogy ilyen körülmények között már mindenki a saját felelősségére mászik!

Néhány szó az egyéni felelősségről: mindig az egyén választ - szabadidős elfoglaltságot, célt, - dönt arról, milyen útra, expedícióra jelentkezik, - milyen társakban bízik meg, - mennyi pénzt, edzést hajlandó befektetni, - vállalja-e, hogy a nála tapasztaltabb társai, különösen a vállalkozás vezetőinek kéréseit, utasításait betartja. Fent a hegyen is elsősorban az egyén döntéseinek láncolata hozza meg az eredményt: a sikert, az olykor elkerülhetetlen visszafordulást vagy akár a tragédiát. A körülmények lehetnek szélsőségesek, /időjárásromlás, stb./ de alapvetően saját döntéseink következményeivel szembesülünk. Sem a sikerek, sem a kudarcok nem a társakon múlnak. Ez a sport /expedíciós magashegymászás/ mindig valamekkora kockázat vállalásáról szól, és az egyén dönti el, mekkora kockázatot vállal. Itt egy apró hiba, figyelmetlenség is visszaüt, ha a kockázatvállalás már a határon van. A Himalájában, úgy 6500-7000 méter fölött ha egy hegymászó megsérül és lecsökken, vagy elvész a járóképessége, jó esélye van arra, hogy sose jut le. Ezzel a ténnyel keményen szembe kell nézni. Itt nincsenek jól működő mentőszolgálatok, és a bajtársiasság, segítőkészség is más dimenzióban mozog, mint a tátrai, alpesi környezetben, hiszen ilyen magasságban és körülmények között az esetleges segítők életveszélyes kockázatot vállalnak. Az évtizedes tapasztalatok a Himalájában ezt mutatják, ez a realitás. Aki tapasztalt Himalája-járó, minduntalan találkozik ezzel a fájó igazsággal!

A Himalájába szervezett expedíciókat alapvetően két csoportra lehet osztani:

– saját szervezésű, (ahol a mászók saját maguk szervezik a logisztikát, és mozgásukat a hegyen, a táborkiépítést stb. nem segítik sherpák)

– és kereskedelmi szervezésű, ahol sherpák segítik a mászókat. Ezt azért fontos kiemelni, mert baleset esetén a sherpák nagyobb segítséget tudnak nyújtani, hisz számukra nem a csúcs elérése a cél, hanem a mászók biztonsága.

A magyar expedíció, köztudottan saját szervezésű volt. Itt minden résztvevőnek úgy kell elindulnia, hogy tisztában van saját önállóságával, szakmai, fizikai és pszichikai felkészültségével. A himalájai hegyekben sajnos a távolságok, és veszélyes körülmények miatt az ember sokszor csak saját magára számíthat, ezért minden cselekvés előtti döntésnek ezt figyelembe kell venni, még akkor is, ha a csapat közös döntést hoz, és együtt mozog a hegyen.

Sok hegyen, függetlenül attól, hogy alpesi vagy himalájai hegyekről beszélünk, lehet, hogy többen mozognak a hegyen, ami esetleg növelheti a biztonságérzetet, de különösen a himalájai hegyekben, 7-8000m magasságban ez téves megítélés lehet, mert az ember még így is, több ember között, egyedül van, és nem feltétlenül számíthat más segítségére, a veszélyes körülmények miatt.

 

Himalájai hegyekben a segítségnyújtás rendkívül nehéz, és amennyiben lehetséges is, rendkívül nehezen kivitelezhető, körülményes és több napot is igénybe vehet, többek között, a távolság, a magasság, a rendkívül változó terepviszonyok, a kommunikációs lehetőségek miatt. Helikopteres segítség megszervezése is több napot vehet igénybe és 6000 m feletti magasságban csak néhány esetben kivitelezhető.  A csapat, illetve más expedíciók résztvevőinek segítségnyújtása abban az esetben lehetséges, ha saját életet nem kockáztat! Fenti sajnálatos esetben, az elmondottak alapján, ez a rossz időjárási körülmények, a távolság, a veszélyes terepviszony miatt elképzelhetetlennek tűnt.

 

A magasság következménye miatt az ember a 8000-res hegyek világában, különösen 7000m felett már nem képes 100%-os tiszta gondolkodásra, mozgása lelassul, és rendkívüli koncentrálást igényel minden egyes lépés megtétele. Fáradtság esetén, csúcsról való lejövet után extrém módon nehéz helyzetbe kerül a mászó.

Himalájai hegyekben a hegyről egy sérült, de még valamennyire mozgóképes segítése is minimum 4 embert vehet igénybe, egy test lehozatalához minimum 8 ember segítsége szükséges nagyobb magasságból az alaptábori szintig.

Az expedíció helyi képviselője, az úgynevezett LO, aki adott esetben a kommunikációt segíthetné a helyi katonai vagy mentő helikopter társasággal, a köztudattal ellentétben sokszor teljesen képzetlen, semmilyen hegyi tapasztalattal nem rendelkező és számos esetben akár már egy hét után elhagyja az alaptábort egészségügyi problémákra hivatkozva.

A nepáli viszonyokat ismerve, bármilyen kommunikáció kifejezetten lassú és körülményes még városi civilizált körülmények között is, nem beszélve az akár egy hetes járóföldre lévő alaptáborból. Amennyiben fent a hegyen nincsen elegendő és megfelelő segítség, lentről csak napok múlva érkezhet bármi, ha egyáltalán megszerveződik…

 

A csúcstámadás napján tehát (sokkal inkább, mint az akklimatizációs időszakban) mindenki alapvetően saját magára volt utalva és saját kockázatára mászott a hegyen. Ezzel együtt egymásra maximálisan odafigyeltek és rádión keresztül Lajos is a tőle elvárható mértékben kontrollálta és segítette társai tevékenységét. Sajnos, bár Levente önmagát megfontolt, óvatos embernek ismerte, aki mindig tudja, mit csinál, mégis több alkalommal elkövette azt a hibát, hogy figyelmen kívül hagyta: ebben a magasságban és terepviszonyok között minden egyes lépésre és a túrabot, illetve a csákány leszúrására figyelni kell, nem lehet egyetlen egyet sem elvéteni. Maximális koncentrációt igényel a kötél nélküli mozgás meredek, jeges lejtőn. Nem lehet hibázni, főleg nem csúszkálni vagy elkapkodott hirtelen mozdulatokat tenni a kicsúszás kockáztatása nélkül. A társak egy kicsúszás esetén gyakorlatilag nem tudnak segíteni semmit.

Miután a hátra maradt Levente elindulásának pillanatát a végzetes lejtőn senki nem látta, csak találgatni tudunk: ha csúszással, lábán hágóvassal, a korábbi figyelmeztetések ellenére gyorsítani akarta az aznapi végcél, a sátor közelébe jutást, nem kicsit, nagyot hibázott! Akkor is, ha rendelkezett volna a jégcsákánnyal, könyökkel vagy bármivel kontrollált biztonságos csúszás képességével, begyakorlottságával. Ilyen helyen öngyilkossággal ér fel a szándékos csúszkálás. Ő is begyorsult, valószínűleg beakadt a hágóvasa, amitől fejjel előre átfordulhatott és bukdácsolva, pörögve, kontrollálatlanul tovább gyorsulva már hiába került hasaló pozícióba, esélye sem lehetett a fékezésre.

A másik lehetséges variáció, hogy egy rosszul megválasztott lépésnyom kiszakadásától, vagy talán a rendkívüli fáradtságtól (pedig hármójuk közül az ő fizikai igénybevétele volt aznap a legkisebb) egyensúlyát vesztve megbillent és csúszni kezdett, amit a hasonló helyzeteket sokat gyakorolt mászó még fáradtan és ilyen magasságban is képes reflexszerűen a jégcsákányával azonnal megfogni. Sajnos Levente ott és akkor erre nem volt képes. (Dani bevallotta, hogy lejövetben a 4-es tábor környékén már maga is gyorsított időnként ülve csúszással, de ezeket mindig sikerült kontrollálnia.)

Mi okozhatta a kellő koncentráció kétségtelen hiányát? A lejövet közben minden olyan kérdésre, hogy jól van-e, bírja-e, Levente mindig határozott igennel válaszolt. Társai abban is egyet értenek, hogy nem adta látható jelét rendkívüli csalódottságnak, elkeseredésnek, amiért lassúsága miatt „lemaradt” a csúcsról. Hogy legbelül milyen gondolatok, érzések uralták, nem tudható. Egy magyarázat kínálkozik: tapasztalatlanság és túlvállalás, így az idő múlásával óráról órára nőtt az esélye, hogy a kockázatvállalás kényes egyensúlya a veszélyes oldalra billen át. Dani is a határértéken mászott, ráadásul egyedül küzdte fel magát a csúcsra, Zsolt és Lajos miatta sokkal inkább aggódott, mint Leventéért, akivel várakozás közben megbeszélték, hogy orvosként nagyon magasra jutott, a lelassulása olyan adottság, amin ezúttal nem lehet változtatni, most kell visszakozni. És Levente ezt elfogadta.

Tapasztalat, hogy a hegymászók mai, újabb generációja úgy vágyik a nagy tettekre, hogy nem gyakorolják be eléggé, nem teszik készség szintűvé a hegyek közt hirtelen szükségessé váló veszélyelhárító manővereket, mintha egyfajta gyorsító fokozatban lennének, úgy keresik az egyre nehezebb kihívásokat. Levente is mindenképpen csúcsmászó akart lenni! (Indulás előtt, mikor még nem volt együtt a pénze, felmerült, hogy akkor ő ne váltson ki csúcsengedélyt, de erről hallani sem akart. Fel akart jutni és erről hivatalos dokumentumra is vágyott, amit regisztráció nélkül nem kaphatott volna.)

Szóba került még a megbeszélésen, hogy egyre nagyobb gondot jelent egy expedíciós csapat összeállítása. Az első nyolcezres generáció kiöregedett, motiváltsága lecsökkent. Az évek során kialakult, ki nem hajlandó kivel nekivágni, az anyagiak és a szponzorálási lehetőségek szigorodtak. Az újonc expedíciósokról nem lehet tudni, extrém körülmények között hogyan fognak reagálni, ez csak többszöri együttmászás közben derülhet ki. Egy gyakorlott expedíciós is követ el a hegyen hibákat, igaz lényegesen kevesebbet, mint a Danihoz és Leventéhez hasonló újoncok, akik hajlamosak többet kockáztatni, mint amit kezelni, kontrollálni képesek.

Felvetődött, hogy a jövőbeli expedíciók készítsenek szakmai beszámolót, milyen tanulságokkal járt az útjuk, ki hogy mozgott a hegyen. Sajnos még az sem vált szokássá az elmúlt években, hogy a balesetekről a mostanihoz hasonló kiértékelések szülessenek, ezt is mindenképpen folytatni célszerű. Megfontolandó, hogy az újoncok számára ismét be kellene vezetni az expedíciós szerződés megkötését, melyben vállalják, hogy a vezetők utasításait minden körülmények között betartják. Az eddigieknél jobban a felkészülés részévé kell tenni az együttes edzőtúrákat, ahol megtapasztalható a jelentkező felkészültsége, hozzáállása, motivációs adottsága, és az, mire kell nála különösen odafigyelni.

Összegzésként:

-         Az expedíció normálisan megszervezett, jól felszerelt és együttműködő kis expedíció volt.

-         A baleset a lejöveti kimerültség következménye volt, melyhez hozzáadódott a kelleténél kisebb téli hegyi rutin (kicsúszások fékezése, járás különféle havas, firnes, jeges terepen).

-         A baleset bekövetkezését a társak aligha láthatták előre, a terepviszonyok itt már nem adtak aggodalomra okot.

-         A szeparált, kötél nélküli mozgás odafent normális, egy váratlanul csúszó, bukdácsoló testen lehetetlen segíteni, arra csak az illető képes (ha képes!). Ilyen magasságban már mindenki csak saját felelősségére tartózkodik és mozog, még akkor is, ha felfogadott vezetővel vagy magashegyi sherpával rendelkezik.

-         A 800 méteres zuhanás után társai akkor sem tudtak volna már aznap Leventén segíteni, ha rádióján életjelt adott volna. A Himalájában hegyimentő szolgálatok nem léteznek, de ha lennének is, ők, vagy ha az alaptáborban lettek volna vállalkozók, az esti sötétig, ködben, sűrű hóesésben, ismeretlen, roppant veszélyes terepen semeddig sem jutottak volna.

-         Másnap a holttest végtisztességének megadásával, majd az azt követő tapintatos hazai kommunikációval az expedíció tagjai felelősségteljesen, mintaszerűen jártak el. A holttest lehozatala nemcsak lehetetlen, de tökéletesen ésszerűtlen is lett volna.

-         Tanulságként megszívlelendő, hogy a hét-nyolcezresekre (még a „könnyebb és alacsonyabb” csúcsokra is) jelentkezők hegyi előéletét, téli rutinját célszerű alaposan tesztelni a jelentkezés elfogadása előtt.

2009. augusztus 24.

Péterváry Gábor
az MHSSz elnökségében a Hegymászó szakág referense