Baleset a Manaslun

A 2009-es magyar Manaslu-expedíció

Mottó: „Itt minden ilyen csúszás, amit
most túléltél, az plusz egy élet!”

A „Magyarok a Világ Nyolcezresein” expedíciós sorozat 2009-es célja a bizonytalan tibeti helyzet miatt a Cho Oyu (8201 m) tervezett megmászása helyett a magyarok által még el nem ért nepáli Manaslura (8156 m) tevődött át. A négyfős csapat (Kollár Lajos [58] - az expedíció vezetője, Erőss Zsolt [41] – a hegymászás vezetője, dr. Szabó Levente [39] – orvos, hegymászó és Barna Dániel [33] – hegymászó) 2009. április közepe és május vége között időzött a Himalájában. Május 20-án, a csúcs meghódítását követően ezt olvashattuk az expedíció honlapján és a híradásokban: „Erőss Zsolt és Barna Dániel sikeresen elérték a Manaslu csúcsát, jelenleg pedig már mindketten az alaptáborban vannak. Az ereszkedésnél azonban Dr. Szabó Levente, az expedíció orvosa egy rossz lépésnél kicsúszott. A két hegymászó másnap találta meg a szerencsétlenül járt hegymászó holttestét.”

Hazatérve a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetségben rendezett sajtótájékoztató után Kollár Lajos azt kérte az elnök, Farkas Pétertől és a hegymászó szakág vezetőjétől, Péterváry Gábortól, hogy a Szövetség folytasson le egy vizsgálatot a balesetről, mert fontos számukra, hogy egy jelentős expedíciós tapasztalattal rendelkező grémium hogyan látja a baleset körülményeit, volt-e valami, ami figyelmüket előzetesen vagy a helyszínen elkerülhette, és amit jövőbeni expedíciós vállalkozásoknál érdemes figyelembe venni.

2009. július 7-re a Komarnicki Gyula THSE helyiségébe Péterváry Gábor az expedíció három hazatért tagján kívül következőket hívta meg: Ács Zoltán, Babcsán Gábor, Csíkos József, Kunos Gábor, Mécs László, Szendrő Szabolcs, Tarjányi István, Toldi György, Ugyan Anita, Vörös László. Farkas Péter, Vörös László és Toldi György külföldön tartózkodott, Mécs László nem jött el, Szendrő Szabolcs pedig nem jutott be az épületbe (a bentiek nem hallották meg a csengetését). Barna Dániel Genfből Skype segítségével követte és reagálta le a majdnem 3 órás összejövetelt.

Péterváry Gábor, aki a beszélgetést vezette, leszögezte, hogy nem vizsgálatot tartani gyűltek össze, hanem egy közös gondolkodásra a konkrét esetről, és tágabban a nemzetközi, valamint a magyar expedíciós tevékenység szakmai, etikai kérdőjeleiről. Ebben a nagyon érzékeny témában rendkívül fontosnak tartjuk minden fél meghallgatását és olyan emberek kívülálló véleményének összegzését, akik közvetlenül nem voltak jelen, de tapasztalatok és szakmai hozzáértés alapján logikus és érzelemmentes megítélést tudnak nyújtani a körülményekről. Az érzelemmentesség természetesen érzéketlenségnek hangozhat itt, de egy ilyen tragikus esemény logikus megítélésében fontos lehet, hogy az érzelem ne befolyásolja tévesen a következtetéseket. A résztvevők összejövetelét ezért tartottuk nélkülözhetetlennek, hogy a 8000-es, himalájai körülményeket nem ismerők számára megfelelő háttér információt nyújtva könnyebb és érthetőbb megítélést tudjunk biztosítani.

1.      Összhangban volt-e a választott cél nehézsége, valamint az expedíció tagjainak  felkészültsége, azaz felszerelése, technikai, erőnléti és mentális érettsége?

Megtudtuk, hogy bár a Manaslu „csak” a Föld 8. legmagasabb hegye, a baleseti statisztikát illetően a negyedik legveszélyesebb nyolcezres a tizennégyből, ám ez nem elsősorban a technikai nehézségek, hanem a kedvezőtlen időjárási viszonyok következménye. A lezárt Cho Oyutól több úgynevezett kereskedelmi expedíció is idén a Manasluhoz szervezett utat. Nincsenek túl vad gleccserek, nehéz, sziklás terepek; átlagosan 40-45 fokos, változóan mély havas, kérges, néhol jeges terepen kell haladni. Az exponáltabb szakaszokon az először kiérkezett expedíciók kiépítik a fix köteleket, a magyar csapatot ez már készen fogadta. Az időjárás viszont ezen a hegyen olyan, hogy kevés a tiszta mászónap, az is jó, ha délutánig kedvező, mert a Manaslun gyakori a gyors időjárás változás, mindennapos a hatalmas havazás (naponta akár 40-50 cm), mely eltüntet nyomokat, ösvényeket, nemritkán egész felépített magaslati táborokat is. (A Manaslu név a szankszrit eredetű manasza szóból ered, s jelentése: „Szellemek hegye”) A hegy idén is megszedte a maga áldozatát: Levente balesete előtt már egy koreai és egy olasz hegymászó is az életét vesztette…

 A "Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciósorozat két stabil sikerembere, Kollár és Erőss alkotta a mostani expedíció magvát is, ám két új társukkal magashegyi körülmények között csak odakint ismerkedtek meg. Barna Danit Mécs László ajánlotta, garanciát vállalva érte, hiszen ők már túráztak együtt. (Mécsnek az utolsó napokban vissza kellett lépnie az utazástól.) Dani járt az  Aconcaguan (6959 m) és a Tupungaton (6550 m), valamint néhány évvel később a  Huascaranon (6768 m) illetve a bolíviai Huayna Potosin (6088 m). 2005-ben feljutott Kazahsztán legmagasabb csúcsára, a Han Tengrire (7000 m) az északi oldalról. Megjárt 23 alpesi 4000-es csúcsot, rendszeresen sítúrázik az Alpokban.

Szabó Levente négy évvel korábban került először képbe, de akkor Lajosék arra bíztatták, hogy a kiváló barlangász és búvár szerezzen magashegyi tapasztalatokat, (addig a Kárpátokban, a Tátrában, az Alpokban és 2004-ben az Ararát 5100 méteres csúcsán járt), hogy ne csak mint orvos, hanem mint hegymászó is aktív tagja lehessen egy későbbi, könnyebb expedíciónak. Levente ezután feljutott a Denalira (Mount McKinley 6194 m) és az Aconcaguára, ahol elsősorban magassági, akklimatizációs tapasztalatokat (orvosként kedvenc szakterülete) szerezhetett, de a zord és változékony időjárási- és hó/jég-viszonyok közti jártasságot keveset. Nincs tudomásunk arról, hogy valaha vett-e részt téli hegymászó oktatáson: jeges terepen járás, biztosítás, csúszás, megcsúszás, fékezés, mentés, stb. Az expedíció vezetői ennek ellenére vállalták, hogy mint hegymászó, és csak másodsorban mint orvos részt vehet a vállalkozásban. (Amúgy orvos jelenléte nem létfeltétel, számos magyar vállalkozás is példázza, hogy olyan helyeken is van expedíciós mászás, ahol közel s távolban nincs orvosi ellátás. Forgalmas alaptáborban pedig mindig tartózkodnak expedíciós orvosok, akik segítenek, ha kell.) Hogy jó orvos, azt tudták, hiszen Zsoltot és Lajost is kezelte az utazás előtti években. Mint a honlapjukon róla írták: „Rendkívül értékes, felkészült és egyben zárkózott egyéniségű orvos-hegymászót veszítettünk el.” Zárkózott egyénisége ellenére az expedíció tagjai végig jó hangulatban dolgoztak a csúcsra vezető út kiépítésén. Zsolt biztos volt benne, hogy az akklimatizáció és a táborépítések közben, ha vannak, kiderülnek az esetleges technikai, hozzáállásbeli, erőnléti hiányosságok, és a megfelelő időben eldönthető a csúcsra esélyesség kérdése.

Az expedíció felszerelése, időzítése, hazulról folyamatosan kapott kitűnő időjárás-előrejelzése, vezetőinek nagy gyakorlata és tapasztaltsága a korábbi expedíciókhoz hasonlóan ezúttal is komoly sikerrel kecsegtetett.

2.       A csúcstámadás és a baleset.

A május 19-i csúcstámadásig történtekről olvasható a két honlapon: http://www.himalajaexpedicio.hu/ és http://himalaja.webbeteg.hu

A drámai napról a következő pontosított információkat kaptuk:

A csúcstámadásra hárman indultak, Zsolt ért fel elsőnek arra a pontra (7100 m), ahol az éjszakát töltötték volna, és beköltözött az előre megbeszélt helyre, az oroszok által otthagyott tágas sátorba. Őt követő társai azonban nem vettét észre a sátrat és tovább haladtak felfelé. Zsolt leszólt az alaptáborba, hogy Lajos hívja őket vissza, de nem volt bekapcsolva a rádiójuk (Lajos szerint nem nagyon szerettek rádiózni…), s csak mikor már jóval feljebb látták, hogy Zsolt sehol, szóltak le az alaptáborba. A zsörtölődő Zsoltnak el kellett hagynia a kényelmes sátrat, mert nála volt az a rudazat, mellyel a fiúknál lévő apró sátrat fel lehetett építeni, és felkapaszkodott hozzájuk, ez lett a 4-es előretolt tábor 7300 méteren.

Másnap, május 19-én hajnali 1 órakor keltek, Zsolt készült el leggyorsabban és elindult felfelé, a nagy hidegben nem tudott várni a fiúkra. A felvezető út már tele volt hegymászókkal. A lehető legkönnyebb felszereléssel vágtak neki (a terep nem indokolta kötél cipelését, hiszen a jegesebb szakaszokon fix kötelek voltak), Zsolt és Levente még hátizsákot sem vitt, csak önbiztosításra szolgáló eszközöket.

Az expedíció honlapján olvasható:

„Kitűnő időben, szélcsendben, egyenletesen haladtak. A csapatot elöl Erőss Zsolt vezette, majd őt Barna Dániel, és harmadikként dr. Szabó Levente követte. Délelőtt 9 óra körül Erőss Zsolt jelezte, hogy még egy jó órányira van a Manaslu 8156 méteres csúcsától, melyet 10 óra 10 perckor el is ért. Az őt követő Barna Dániel rádióján elmondta, hogy jól van, kissé fáradt, lassan megy, de kitartóan halad a csúcs felé. Dr. Szabó Levente azt a jelzést adta, hogy minden rendben, ő is lassan halad a csúcs felé. Erőss Zsolt közben átmászott a keveset látogatott, mintegy 8-10 méterrel magasabb "Rocky Summit"-ra, azaz "Sziklás csúcs"-ra, ami a Manaslu igazi csúcsa. Hosszas várakozás, fényképezés után - mivel társait még nem látta az utolsó bukkanónál - dél körül elindult lefelé. Útközben találkozott Barna Danival, aki kicsit nagyobb sebességre kapcsolt, és egy órán belül elérte a Manaslu csúcsát. Zsolt az időközben visszaforduló és éppen pihenő Szabó Leventéig ereszkedett, és együtt pihentek. Az már biztos, hogy Leventének olyan lemaradása volt, hogy esélye sem volt elérni a csúcsot. Ezzel meg is békélt (7800) m körül.”

Zsolt 7600 méter körül érte utol Levit. Az alaptáborral beszélve megtudták, hogy Dani is elérte a csúcsot, jön lefelé, természetes volt, hogy bevárják. Lassan mentek, majd pihentek, fotóztak, megint mentek, ismét pihentek, míg Dani felbukkant. Zsolt és Levente együtt haladt, míg a nagyon fáradt Dani látótávolságban követte őket, hol jobban, hol kevésbé lemaradva, néha szem elől is veszve.

„Közben az időjárás jelentősen változott, köd és hószállingózás kezdődött. A látási viszonyok romlottak. A csapatnak érdekében állt, hogy mielőbb, de biztonságosan elérjék a sátrat a 4-es táborban. Meredekebb, eljegesedett, és lankásabb, mély havas tereprészek váltogatták egymást.”

A Manaslu hírhedt jeges platóján haladtak, ahol a viharos szél lesöpri a jégről a havat (olykor a felállított sátrakat is), míg máshol akár 3 méteres a friss hóréteg. Zsolték kissé elkavartak, nem találták a lefelé vezető jeges párkányt, s míg keresgéltek, Dani eléjük került. A platóról lekeveredve egy keményen jeges részen, 7400 m körül Levente úgy nekiiramodott, hogy elérje a felbukkanó fix kötelet, hogy elvesztette a kontrollt, és egy méterre a kötéltől felbukott, jó 40-50 métert csúszott, szinte nekicsapódott a pihenő Daninak, aki szerencsére hágóvasait erősen maga alatt a hóba mélyesztve egy kis térségen ült, ez fogta meg. A jégen, melyen a hágóvas is alig fogott, Leventének nem lett volna esélye – még ha a fékezési technikák tökéletes birtokában is lett volna – hogy megfogja önmagát. A csúszás nagyon csúnya volt, Dani 3-4 másodpercig azt hitte, Levente a halálán van. Mikor magához tért, elmondta, hogy ijesztő volt a zuhanás, de már jól van, segítség nélkül tovább tud menni, nem kell biztosítás se. Zsolt látta, hogy szerencsére nincs sérülés, de ekkor a lelkére beszélt, miért kockáztatott, kapkodott, pedig hármójuk közül az ő igénybevétele volt aznap a legkisebb, mégsem volt képes kontrollálni a jégen való gyors mozgást. Ekkor hangzott el a fent mottóként idézett mondat: Minden ilyen csúszás, amit túléltél, az plusz egy élet!

A 40 méteres bukfenc után Zsolt elvette a túrabotot, hogy Leventének csak a jégcsákányra kelljen koncentrálnia, utolérte a lefelé igyekvő Danit és a botot Dani hátizsákjára erősítette. Innen nagyjából együtt és jól haladtak, fix kötelek is voltak. Ezekbe nem kötöttek be, csak kézzel fogták, bár Zsoltnál volt az oroszoktól kapott karabiner, kötélgyűrű, fel is ajánlotta Levinek, hogy rögzítse magát a kötelekbe, de ő köszönte, nem kérte.

Ismét mély hó jött, már nem voltak fix kötelek. Egy elég meredek szakasz közeledett, már látszott a sátor egy jeges felszökés alatt, melyet kerülniük kellett, a látótávolság az erősödő köd miatt kb. 40 méteres lehetett. Levente, aki ekkor középen haladt, egy rögzített kötelet fogva csúszott egy darabon, majd leült pihenni a hóba. Dani utolérte és pár lépést már elhaladt mellette, amikor arra eszméltek, hogy Levente felől hó görög le és meglátták, hogy bukdácsolva és egyre gyorsabban közeledik, a hágóvasa hol elakad, hol a levegőben kalimpál. Zsolt rákiáltott, hogy forduljon hasra és fékezzen, de nem lehet tudni, Levente meghallotta-e, tény, hogy mikor utoljára látták, éppen a hasán csúszott, jégcsákánya nem látszott, valószínűleg a hasa alatt lehetett. Lehet, hogy fékezett is, de ilyen sebességnél és ilyen puha hóban a jégcsákány már alig lehet hatékony. Levente tehát hason csúszva eltűnt a ködben, Zsolt azonnal körbefotózta a helyszínt, a csúszásnyomot, videóra mondta a történteket. A képeken látszik, hogy alattuk vonul egy másik csapat, ők is érzékelték a történteket, de nem álltak meg, mentek tovább. Sajnos a lecsúszás kezdetét senki nem láthatta.

Zsolt ott helyben azonnal azt feltételezte az előzmények hatása alatt, hogy a lemaradt Levente – hogy végre elérje a már látszó sátrat – ismét az ülve csúszást választotta a lelépkedés helyett. Valószínűleg beakadhatott a hágóvasa és ettől kezdett bukdácsolni, amiből már gyakorlatilag lehetetlen kijönni. A puha havas szakaszok ugyanis kérges, keményebb részekkel váltakoztak. Ha önként csúszott, az többszörösen is rossz döntés volt, ugyanis a sátor nem esésirányban állt, ferdén kellett volna csúsznia, ami puha hóban lehetetlen. Még kemény firnen sem könnyű úgy irányítani jégcsákánnyal és hágóvas nélküli bakanccsal a csúszást, hogy ferdén haladjunk!

Dani szerint az is elképzelhető, hogy valójában egy rossz lépésnél megcsúszott, de nem volt képes erre azonnal és helyesen reagálni. Egy biztos, a hó nem volt tapadós, hágóvasán hólepergető betét is volt, tehát nem a hágóvas eltömődése miatt veszthette el az egyensúlyát. A kitaposott nyomokban a lépkedés kényelmes volt, de ezek eléggé széttúrt nyomok voltak, Zsolt épp ezért pl. a nyomok mellett lépkedett, ez fárasztóbb, de biztonságosabb. Sose fog kiderülni, Levente „elszállása” önkéntes vagy önkéntelen volt. Akár ez, akár az, sajnos nem tudta megfogni magát. Ha valaki elcsúszik, különösen puha hóban, könnyen ura lehet a helyzetnek, ám ha lendületet vesz, hogy ülve hamar leérjen, és kibillen a kontrollált helyzetből, sokkal nehezebben szerezheti vissza uralmát a helyzeten. Látszott, hogy Levente nem uralja a csúszást, ebből az valószínűsíthető, hogy önként fogott a csúszásba. Tény, hogy egy sátor közelsége a 13 órányi, 7000 méter feletti régióban átélt küzdelem után a legtöbb mászóban feloldhatja a feszült figyelmet, úgy érezheti, hogy már biztonságban van, és ilyenkor még tapasztalt hegymászók is hibázhatnak, hozhatnak rossz döntéseket…

Amerre Levente eltűnt, ott kisebb-nagyobb gleccserlépcsők vártak rá, közülük az orosz tábor feletti volt a legnagyobb, úgy 5-6 méteres. Zsolt azt valószínűsítette, hogy azt talán elkerüli, és reménykedett, hogy valamelyik kisebb lépcsőn vagy egy mélyebb hóban fennakad. A ködben lemerészkedni a hasadékok közé Istenkísértés lett volna. Az alaptáborral konzultáltak, s hogy elkerüljék az újabb tragédiát, Lajos arra utasította a két fáradt és megrendült hegymászót, hogy húzódjanak be a sátorba és reggel próbálják megtalálni lezuhant társukat.

3.      A baleset másnapjának eseményei

4.      Másnap elindultak lefelé, jött a fixköteles jeges terep, ahol a náluk lévő minimális felszerelést megosztva, biztosítással ereszkedtek le a 3-as tábor felé, közben figyelve a terepet Levente esésvonalában. 6800 méteres magasságban látták meg a hóval félig befújt testet. Ide szintkülönbségben jó 500, hosszban pedig mintegy 7-800 méteres csúszással, zuhanásokkal ért le, az itteni mély hó és amit maga előtt tolt, akasztotta meg a további csúszást. A fotókon látszik, hogy hanyatt fekszik fejjel a völgy felé, arca a hó alatt volt, kicsavart testtagokkal feküdt, és a havat a fej körül vér festette meg, ebből azonnal nyilvánvaló volt, hogy még zuhanás közben, a fejsérülés miatt azonnal beállt a halál, s ide már élettelenül érkezett. A hó körülötte érintetlen volt, látszott, hogy megérkezése pillanatától már biztosan nem mozgott. A jéglépcsők nagyokat dobhattak a mind gyorsabban csúszó testen, amelyek után a jeges hóra zuhanás azonnal végzetes lehetett. A fejét egy igen erős ütés kellett hogy érje. Egyik bakancsáról hiányzott a hágóvas, fel volt csúszva egészen a térdéig. Csúszni akart, és az ülve csúszás közben akadhatott be és vált le a hágóvas, és a bukdácsoló mozgást is ez okozta? Esetleg a gleccserlépcsőkön való pattogáskor, amikor a fejsérülést szerezte, oldódott le a bakancsáról? A fent még nála lévő és Zsolttól kölcsön kapott jégcsákányát is elvesztette csúszás közben – nem volt a csuklójához rögzítve a csúszás előtt? Vagy az is a zuhanások közben vált le róla? A kezéről a kesztyű is elveszett (a másik keze nem volt látható, mert becsúszott a kabátja ujjába), talán a jégcsákány hevedere húzta le? Kérdések, melyekre soha nem kapunk választ.

Levente holttestét ott helyben temették el a hó alá, a helyet GPS-szel rögzítették. Lehozatalára semmi esély nem volt. Ebből a magasságból két fáradt mászó erejét ez meghaladta volna, az alaptábor pedig már részben kiürült, akik még ott voltak, azoknak is indulniuk kellett hazafelé, s amúgy sem lett volna, aki vállalja, hogy visszamegy 6800 méteres magasságba lehozni egy holttestet, melyet hóval fedett gleccserszakadékok között kellene életveszélyesen felkutatni, ki tudja milyen időjárási körülmények között, sűrű havazásban, mely mindent befed. Dr. Szabó Levente teste hozzá méltó helyen nyugszik szeretett hegyén, melynek 8000 méteres csúcsára annyira vágyott feljutni. Ahogy egy internetes Fórumon a baleset utáni napokban Kispál Csaba búcsúztatta:

A csúcssiker és a baleset kommunikációja a következőképp zajlott: az alaptáborban Kollár Lajos május 19-én ottani idő szerint 10 óra 10 perckor tudta meg Zsolttól, hogy felért. Néhány percen belül élő telefonkapcsolattal le is adta a hírt az expedíció hazai kapcsolattartójának, részletezve, hogy a másik két mászó akkor éppen hol tart. Magyarországon helyi idő szerint 8 óra körül került ez a híradásokba. A kicsúszásról az expedíció vezetője nepáli idő szerint 16 óra 40 perc körül szerzett tudomást, gyakorlatilag egy perccel az esemény után. A lehetséges tennivalók megbeszélése után közölte a hírt a budapesti kapcsolattartóval, és kérte, hogy amíg másnap pontosan ki nem derül, mi lett Leventével, járjon utána, hogyan lehet először a szülőket értesíteni, mégpedig személyesen(!), nehogy a hírekből tudják meg, mi történt.

Mikor másnap, 20-án megbizonyosodtak Levente haláláról, Magyarországon még hajnali 5 óra volt. 5 óra 10 perckor Lajos a Bükkszentkereszten lakó Csíkos Józsefet riasztotta és kérte, hogy keresse fel a hírrel a szülőket. Ő először Levente kórházbeli munkahelyére sietett, ahol a kollégák, barátok közül egy sem szegődött mellé, tehát visszahívta telefonon az expedíciót. Lajos megkérte, hogy akkor neki kellene ismeretlenül felkeresnie a szülőket Sajószentpéteren. A szülők kezébe nyomtak egy telefont, hogy közölje a hírt Levente húgával is. Csak ezután oldotta fel Kollár Lajos a hír embargóját. A család, nem ismerve a himalájai viszonyokat, azonnal intézkedni akart a holttest lehozataláról és hazaszállításáról, de be kellett látniuk, hogy erre képtelenek. A hegyről lehozatalt a sherpák még óriási összegért sem vállalnák, de a hazaszállítás is milliókba kerülne. Biztosítás ezt nem fedezné, mert Levente biztosítása az ÖAV-nél köttetett, csak Európára és mindössze 30 napra volt érvényes.

5.      Milyen tanulságok vonhatók le az összegyűlt hegymászók szerint?

Először is köszönet illeti az expedíció három hazatért tagját, hogy önként vállalták a szembenézést a baleset körülményeivel, és hogy – ezt a beszélgetés minden résztvevője tapasztalta – teljes őszinteséggel tárták fel a tényeket, fogalmaztak meg bennük is munkálkodó kérdőjeleket és válaszoltak a feltett kérdésekre. A bemutatott fotók és videók megerősítették a balesetről leadott kommüniké hitelességét és a megbeszélésen általuk elmondottakat.

A legelső és legnehezebb kérdés: ki legyen tagja és milyen minőségben egy expedíciónak? (Amúgy ez minden hegymászó tevékenység alfája-omegája: kivel, hová, mikor?!? Ha csak az egyiket rosszul mérem fel, hatalmasat nő a vállalkozás kockázata.)

A társaság hajlott arra a véleményre, hogy bár dr. Szabó Levente felkészültségének és speciális érdeklődésének köszönhetően kiváló expedíciós orvossá válhatott volna, ha nem éri baleset, ám mint hegymászó, a jelen körülmények között ezen a hegyen a mozgását korlátok között kellett tartani. Lényegében ez is történt, amikor megértették vele, hogy le kell mondania a csúcs felé haladásról és vissza kell fordulnia.

Levente magashegyi hegymászó előéletéből csak a Denali emelkedik ki, bár az sem extrém terep és „mindössze” 6000-res, az Ararát alig haladja meg az ötezret, a majdnem 7000-res Aconcagua-ra pedig jó időben „az öszvérek is felsétálnak”. A Manasluhoz megítélésünk szerint szükséges, extrém magashegyi körülmények között szerzett tapasztalata tehát kevés volt, hegymászó iskolázottságáról nincsenek információink.

Mivel sem Erőss Zsolt, sem Barna Dani nem tesztelte korábban Levente hegymászó felkészültségét, Zsolt, a technikai vezető abban bízott, hogy a technikailag nem túl komplikált hegyen (a Cho Oyu persze még egyszerűbb lett volna) az akklimatizációs túrákon kiismeri a társak képességeit, és ha kell, korlátozni javasolja a mozgásukat.

Ám az idő és az időjárás szorítása miatt az akklimatizáció erősen feszített tempóban történt, gyakran mozogtak önállóan, egymástól lemaradva, hiszen Zsolt fizikai és technikai teljesítőképessége messze felülmúlta társaiét. Általában Levente volt a leglassúbb, óvatos igyekezett lenni az akklimatizációval (erre elméletileg nagyon rákészült), így egymás kiismerése nem lehetett tökéletes, és még az igazán magas régióktól messze voltak. Figyelmeztető jel volt, hogy a két újonc fáradtsága miatt szeret rövidíteni csúszással, de elég felesleges módon és nem elég biztonságosan. Ez a „tipikusan” orosz lejöveteli mód eléggé divatos a román mászók között is (Levente Erdélyből települt át), Zsolt is szokta alkalmazni, de a Himalája nem a Magas-Tátra vagy a Retyezát, itt sokkal megfontoltabban kell mozogni. Zsolt épp ezért nyomatékosan szólt a látott és logikátlannak ítélt csúszkálások ellen, elsősorban Leventének, aki megértette és tudomásul vette a figyelmeztetést. Épp ezért az expedíció vezetői nem láttak indokot Levente igen erős csúcsmászó ambíciójának a visszafogására. Odafent úgyis eldől, mennyire tudja a lépést tartani, figyelni fognak rá…

Az expedíció során az elmondás szerint a csapattagok mindent megtettek egy sikeres biztonságos mászás és visszatérés érdekében. Kellően figyeltek egymás mentális és fizikai állapotára. Rendszeres rádiókapcsolat volt közöttük. Táplálkozásuk és felszereléseik teljesen rendben voltak. Kitűnő időjárási előrejelzésekkel rendelkeztek. Az időjárásnak megfelelő óvatossággal és gyorsasággal másztak. Az indokolt helyeken rögzített köteles biztosítással mozogtak. A csúcsmászás közben a nemzetközi hegymászóvilág szokásainak megfelelően kötélbiztosítás nélkül mentek, hiszen sem a terep nehézsége nem indokolta, sem a rendelkezésre álló idő és a vihető súly nem tette lehetővé, hogy összekötve haladjanak, mert annyira lelassul a haladás, hogy a csúcsra jutás esélye elvész, sőt a biztonságot nyújtó alaptábor elérésének kockázatai is nőnek a lassúsággal. A személyes odafigyelést minden egyes lépésre és jégcsákány leszúrásra nem helyettesíti semmi. A páros kötélbiztosítás a legtöbb helyen nem járható út ebben a magasságban. Nincs rá idő és energia. Nincs idő biztosítóhelyek kiépítésére, nélkülük meg csak egymást rántanák le kicsúszás esetén. Ki kell mondani, hogy ilyen körülmények között már mindenki a saját felelősségére mászik!

A Himalájába szervezett expedíciókat alapvetően két csoportra lehet osztani:

– saját szervezésű, (ahol a mászók saját maguk szervezik a logisztikát, és mozgásukat a hegyen, a táborkiépítést stb. nem segítik sherpák)

– és kereskedelmi szervezésű, ahol sherpák segítik a mászókat. Ezt azért fontos kiemelni, mert baleset esetén a sherpák nagyobb segítséget tudnak nyújtani, hisz számukra nem a csúcs elérése a cél, hanem a mászók biztonsága.

A magyar expedíció, köztudottan saját szervezésű volt. Itt minden résztvevőnek úgy kell elindulnia, hogy tisztában van saját önállóságával, szakmai, fizikai és pszichikai felkészültségével. A himalájai hegyekben sajnos a távolságok, és veszélyes körülmények miatt az ember sokszor csak saját magára számíthat, ezért minden cselekvés előtti döntésnek ezt figyelembe kell venni, még akkor is, ha a csapat közös döntést hoz, és együtt mozog a hegyen.

Sok hegyen, függetlenül attól, hogy alpesi vagy himalájai hegyekről beszélünk, lehet, hogy többen mozognak a hegyen, ami esetleg növelheti a biztonságérzetet, de különösen a himalájai hegyekben, 7-8000m magasságban ez téves megítélés lehet, mert az ember még így is, több ember között, egyedül van, és nem feltétlenül számíthat más segítségére, a veszélyes körülmények miatt.

Himalájai hegyekben a segítségnyújtás rendkívül nehéz, és amennyiben lehetséges is, rendkívül nehezen kivitelezhető, körülményes és több napot is igénybe vehet, többek között, a távolság, a magasság, a rendkívül változó terepviszonyok, a kommunikációs lehetőségek miatt. Helikopteres segítség megszervezése is több napot vehet igénybe és 6000 m feletti magasságban csak néhány esetben kivitelezhető.  A csapat, illetve más expedíciók résztvevőinek segítségnyújtása abban az esetben lehetséges, ha saját életet nem kockáztat! Fenti sajnálatos esetben, az elmondottak alapján, ez a rossz időjárási körülmények, a távolság, a veszélyes terepviszony miatt elképzelhetetlennek tűnt.

A magasság következménye miatt az ember a 8000-res hegyek világában, különösen 7000m felett már nem képes 100%-os tiszta gondolkodásra, mozgása lelassul, és rendkívüli koncentrálást igényel minden egyes lépés megtétele. Fáradtság esetén, csúcsról való lejövet után extrém módon nehéz helyzetbe kerül a mászó.

Himalájai hegyekben a hegyről egy sérült, de még valamennyire mozgóképes segítése is minimum 4 embert vehet igénybe, egy test lehozatalához minimum 8 ember segítsége szükséges nagyobb magasságból az alaptábori szintig.

Az expedíció helyi képviselője, az úgynevezett LO, aki adott esetben a kommunikációt segíthetné a helyi katonai vagy mentő helikopter társasággal, a köztudattal ellentétben sokszor teljesen képzetlen, semmilyen hegyi tapasztalattal nem rendelkező és számos esetben akár már egy hét után elhagyja az alaptábort egészségügyi problémákra hivatkozva.

A nepáli viszonyokat ismerve, bármilyen kommunikáció kifejezetten lassú és körülményes még városi civilizált körülmények között is, nem beszélve az akár egy hetes járóföldre lévő alaptáborból. Amennyiben fent a hegyen nincsen elegendő és megfelelő segítség, lentről csak napok múlva érkezhet bármi, ha egyáltalán megszerveződik…

A csúcstámadás napján tehát (sokkal inkább, mint az akklimatizációs időszakban) mindenki alapvetően saját magára volt utalva és saját kockázatára mászott a hegyen. Ezzel együtt egymásra maximálisan odafigyeltek és rádión keresztül Lajos is a tőle elvárható mértékben kontrollálta és segítette társai tevékenységét. Sajnos, bár Levente önmagát megfontolt, óvatos embernek ismerte, aki mindig tudja, mit csinál, mégis több alkalommal elkövette azt a hibát, hogy figyelmen kívül hagyta: ebben a magasságban és terepviszonyok között minden egyes lépésre és a túrabot, illetve a csákány leszúrására figyelni kell, nem lehet egyetlen egyet sem elvéteni. Maximális koncentrációt igényel a kötél nélküli mozgás meredek, jeges lejtőn. Nem lehet hibázni, főleg nem csúszkálni vagy elkapkodott hirtelen mozdulatokat tenni a kicsúszás kockáztatása nélkül. A társak egy kicsúszás esetén gyakorlatilag nem tudnak segíteni semmit.

Miután a hátra maradt Levente elindulásának pillanatát a végzetes lejtőn senki nem látta, csak találgatni tudunk: ha csúszással, lábán hágóvassal, a korábbi figyelmeztetések ellenére gyorsítani akarta az aznapi végcél, a sátor közelébe jutást, nem kicsit, nagyot hibázott! Akkor is, ha rendelkezett volna a jégcsákánnyal, könyökkel vagy bármivel kontrollált biztonságos csúszás képességével, begyakorlottságával. Ilyen helyen öngyilkossággal ér fel a szándékos csúszkálás. Ő is begyorsult, valószínűleg beakadt a hágóvasa, amitől fejjel előre átfordulhatott és bukdácsolva, pörögve, kontrollálatlanul tovább gyorsulva már hiába került hasaló pozícióba, esélye sem lehetett a fékezésre.

A másik lehetséges variáció, hogy egy rosszul megválasztott lépésnyom kiszakadásától, vagy talán a rendkívüli fáradtságtól (pedig hármójuk közül az ő fizikai igénybevétele volt aznap a legkisebb) egyensúlyát vesztve megbillent és csúszni kezdett, amit a hasonló helyzeteket sokat gyakorolt mászó még fáradtan és ilyen magasságban is képes reflexszerűen a jégcsákányával azonnal megfogni. Sajnos Levente ott és akkor erre nem volt képes. (Dani bevallotta, hogy lejövetben a 4-es tábor környékén már maga is gyorsított időnként ülve csúszással, de ezeket mindig sikerült kontrollálnia.)

Mi okozhatta a kellő koncentráció kétségtelen hiányát? A lejövet közben minden olyan kérdésre, hogy jól van-e, bírja-e, Levente mindig határozott igennel válaszolt. Társai abban is egyet értenek, hogy nem adta látható jelét rendkívüli csalódottságnak, elkeseredésnek, amiért lassúsága miatt „lemaradt” a csúcsról. Hogy legbelül milyen gondolatok, érzések uralták, nem tudható. Egy magyarázat kínálkozik: tapasztalatlanság és túlvállalás, így az idő múlásával óráról órára nőtt az esélye, hogy a kockázatvállalás kényes egyensúlya a veszélyes oldalra billen át. Dani is a határértéken mászott, ráadásul egyedül küzdte fel magát a csúcsra, Zsolt és Lajos miatta sokkal inkább aggódott, mint Leventéért, akivel várakozás közben megbeszélték, hogy orvosként nagyon magasra jutott, a lelassulása olyan adottság, amin ezúttal nem lehet változtatni, most kell visszakozni. És Levente ezt elfogadta.

Tapasztalat, hogy a hegymászók mai, újabb generációja úgy vágyik a nagy tettekre, hogy nem gyakorolják be eléggé, nem teszik készség szintűvé a hegyek közt hirtelen szükségessé váló veszélyelhárító manővereket, mintha egyfajta gyorsító fokozatban lennének, úgy keresik az egyre nehezebb kihívásokat. Levente is mindenképpen csúcsmászó akart lenni! (Indulás előtt, mikor még nem volt együtt a pénze, felmerült, hogy akkor ő ne váltson ki csúcsengedélyt, de erről hallani sem akart. Fel akart jutni és erről hivatalos dokumentumra is vágyott, amit regisztráció nélkül nem kaphatott volna.)

Szóba került még a megbeszélésen, hogy egyre nagyobb gondot jelent egy expedíciós csapat összeállítása. Az első nyolcezres generáció kiöregedett, motiváltsága lecsökkent. Az évek során kialakult, ki nem hajlandó kivel nekivágni, az anyagiak és a szponzorálási lehetőségek szigorodtak. Az újonc expedíciósokról nem lehet tudni, extrém körülmények között hogyan fognak reagálni, ez csak többszöri együttmászás közben derülhet ki. Egy gyakorlott expedíciós is követ el a hegyen hibákat, igaz lényegesen kevesebbet, mint a Danihoz és Leventéhez hasonló újoncok, akik hajlamosak többet kockáztatni, mint amit kezelni, kontrollálni képesek.

Felvetődött, hogy a jövőbeli expedíciók készítsenek szakmai beszámolót, milyen tanulságokkal járt az útjuk, ki hogy mozgott a hegyen. Sajnos még az sem vált szokássá az elmúlt években, hogy a balesetekről a mostanihoz hasonló kiértékelések szülessenek, ezt is mindenképpen folytatni célszerű. Megfontolandó, hogy az újoncok számára ismét be kellene vezetni az expedíciós szerződés megkötését, melyben vállalják, hogy a vezetők utasításait minden körülmények között betartják. Az eddigieknél jobban a felkészülés részévé kell tenni az együttes edzőtúrákat, ahol megtapasztalható a jelentkező felkészültsége, hozzáállása, motivációs adottsága, és az, mire kell nála különösen odafigyelni.

Összegzésként:

-         Az expedíció normálisan megszervezett, jól felszerelt és együttműködő kis expedíció volt.

-         A baleset a lejöveti kimerültség következménye volt, melyhez hozzáadódott a kelleténél kisebb téli hegyi rutin (kicsúszások fékezése, járás különféle havas, firnes, jeges terepen).

-         A baleset bekövetkezését a társak aligha láthatták előre, a terepviszonyok itt már nem adtak aggodalomra okot.

-         A szeparált, kötél nélküli mozgás odafent normális, egy váratlanul csúszó, bukdácsoló testen lehetetlen segíteni, arra csak az illető képes (ha képes!). Ilyen magasságban már mindenki csak saját felelősségére tartózkodik és mozog, még akkor is, ha felfogadott vezetővel vagy magashegyi sherpával rendelkezik.

-         A 800 méteres zuhanás után társai akkor sem tudtak volna már aznap Leventén segíteni, ha rádióján életjelt adott volna. A Himalájában hegyimentő szolgálatok nem léteznek, de ha lennének is, ők, vagy ha az alaptáborban lettek volna vállalkozók, az esti sötétig, ködben, sűrű hóesésben, ismeretlen, roppant veszélyes terepen semeddig sem jutottak volna.

-         Másnap a holttest végtisztességének megadásával, majd az azt követő tapintatos hazai kommunikációval az expedíció tagjai felelősségteljesen, mintaszerűen jártak el. A holttest lehozatala nemcsak lehetetlen, de tökéletesen ésszerűtlen is lett volna.

-         Tanulságként megszívlelendő, hogy a hét-nyolcezresekre (még a „könnyebb és alacsonyabb” csúcsokra is) jelentkezők hegyi előéletét, téli rutinját célszerű alaposan tesztelni a jelentkezés elfogadása előtt.

2009. augusztus 24.

Péterváry Gábor
az MHSSz elnökségében a Hegymászó szakág referense