Bense Zoltán

Ökumenikus imahét Kiskunfélegyházán

Az istentisztelet elején Rónaszéki Gábor plébános, házigazdaként köszöntötte a megjelent híveket és közös imára hívott fel mindenkit, hogy Krisztus szándéka szerint imádkozzanak a keresztények egységéért. Vallják meg bűneinket és könyörögjenek bocsánatért, és azon sebek gyógyulásáért, amelyek megosztottságukból fakadtak!

A bűnök, amelyek mintegy falként elválasztják a híveket egymástól a következő kövekből állnak:

• a szeretet hiánya,
• a gyűlölet és megvetés,
• a hamis vádaskodás,
• a hátrányos megkülönböztetés,
• az üldözés
• a szétszakadt úrvacsorai közösség,
• a türelmetlenség,
• a vallásháborúk,
• a megosztottság,
• a hatalommal való visszaélés
• az elzárkózás és végül
• a gőg köveiből.
   

Rónaszéki Gábor plébános egy téglát helyezett az oltárra, amely a leomlott berlini falból való. Az Ótemplomban megjelent különböző felekezetű hívek közösen imádkoztak azért, hogy a közöttük lévő falak is omoljanak le pont úgy, ahogy a berlini fal.

Hostyánszki Péter baptista lelkész igehirdetésében Isten vezetését és a gyermeknevelést állította párhuzamba. Nehéz úgy terelni, vezetni és irányítani gyermekeinket, hogy abba az irányba menjenek, amiről mi azt gondoljuk, hogy helyes. Isten saját gyermekeiként tekint ránk és ugyanazzal a szeretettel terelget minket életünk során, mint mi saját gyermekeinket – mondta a baptista lelkész. Az istentisztelet végén a híveket gazdagon terített asztal várta a sekrestyében, így finom szendvicsek és meleg tea mellett beszélgethettek kötetlenül egymással.

A templomban Hatvani Zsófia református lelkésznő köszöntötte a megjelent híveket és imádkozott a felekezetek közötti békéért.

Az istentiszteleten Hajagos Gyula esperes, plébános hirdette az igét, aki három különböző igeszakaszt olvasott fel a bibliából. Dávid, és Pál Apostol példáját hozta a megjelentek elé, valamint a boldog mondásokat. Kifejtette, hogy az elmúlt 500 év során a bizalmatlanság miatt kerültek a felekezetek egyre távolabb egymástól, ezért kölcsönös bizalomra van szükség.

Az igehirdetés végén Varga Katica, a protestáns gyülekezet kántora két éneket adott elő gitárkísérettel.

Ezután a hívek zsíros kenyér és meleg tea mellett beszélgethettek kötetlenül egymással.

Az istentiszteleten Hatvani Zsófia református lelkésznő hirdette az igét, aki Jákob és Ézsau kibékülésének történetét olvasta fel a bibliából. Prédikációjában elmondta, hogy először mindenkinek rendezni kell saját  kapcsolatát Istennel, majd ezt követően a körülöttünk élő emberekkel is, hiszen minden ember Isten képmására teremtetett.

Az igehirdetést követően meleg tea és sütemény mellett beszélgethettek kötetlenül a megjelentek.

Forrás: Varga Katica, felegyhazikozlony.eu

Bittmann Zsigmond SVD emlékére

Bittmann Zsigmond verbita atyára, Kiskunfélegyháza díszpolgárára emlékeztek 2016. április 19-én Kiskunfélegyházán, születésének 100., halálának 10. évfordulóján.  A Felsőtemetőben Hajagos Gyula, a Szent István Egyházközség plébánosa, Rostás Sándor SVD, verbita atya, Szent Imre Missziósház, Kőszeg és Kapus Béláné, a Móra Ferenc Közművelődési Egyesület elnöke emlékezett Zsiga atyára. Közreműködött Fazekas Tamás kántor és az Újtemplom énekkara.

Este a Szent István Templomban Bittmann atyáért mutatták be a szentmisét, melyet Adam Wolowicz SVD, a Szent Arnold Lelkigyakorlatos Ház igazgatója, a Názáret Missziósház rektora celebrált. Szentbeszédet mondott Burbela Gergely SVD, magyarországi tartományfőnök, Zsiga atyára emlékezett Kalló József SVD atya, a Názáret Missziósház nyugalmazott papja.

Bittmann Zsigmond atya a bakonyi hegyekben, Porván született, későbbi szerzetesrendje magyarországi letelepedésének évében, 1916. december 28-án. A falusi elemi iskola  befejezése után Veszprémben végezte a gimnáziumot, majd az érettségi után belépett az Isteni Ige Társaságába. Újoncidejét a Bécs melletti Szent Gábriel Szemináriumban töltötte, ott tette le első fogadalmát 1939-ben. A háború közeledtével, bécsi egyetemi kitérő után társaival Magyarországra jött. Tanulmányait a szegedi szemináriumban folytatta. Bittmann Zsigmondot itt szentelték pappá 1944. február 6-án. A háborús körülmények miatt kiutazásra nem volt mód, Zsiga atyát a jövendő misszionáriusok képzésével bízták meg. Így lett ő, az 1944-ben megnyílt kiskunfélegyházi Szent István Missziósház prefektusa.

A szerzetesrendek állami betiltása után 1950-ben Zsiga atya a veszprémi egyházmegyében szórványlelkészi beosztást kapott. Másfél év után visszakerült Félegyházára, de politikai üldöztetés miatt 1953-ban el kellett mennie a városból. Ekkor szülőfalujában állatgondozóvá lépett elő, majd 1 év után a tartományfőnök szakácsa lett Budatétényben. A következő év szeptemberében, 1955-ben visszatérhetett Félegyházára, a Szent István Plébániára. Először segédkántorként alkalmazták, majd 1957 áprilisától kilenc tanyasi iskolában dolgozott, mint hitoktató és kántor, egészen 1982-ig. Ezután a plébánián dolgozott. A szerzetesrendek 1989.évi újraszervezésének kezdete után lehetősége nyílt volna visszatérnie a rendi közösségbe.

Ne feledjük, ekkor Zsiga atya már 73 éves volt, így ő szeretett hívei közt akart maradni. Kiskunfélegyházán nagy tisztelet övezte, a város lakói, elöljárói körében egyaránt. 2004-ben avatták Kiskunfélegyháza város díszpolgárává. 2006. április 19-én hunyt el.

Zsiga atya a maga szerzetesi egyszerűségében, a rábízott kicsik és nagyok pásztori szolgálatának élt. Mikor elment, nem maradt utána más, mint néhány elnyűtt személyes holmi. De maradt Bittmann Zsigmond ezrek lelkében, mint Zsiga bácsi, Zsiga atya, aki annyira ragaszkodott e városhoz. Szép volna, ha mi is ehhez hasonló emléket hagyhatnánk másokban…       

Bense Zoltán

Botár Gábor atya búcsúja a hívektől

Botár Gábor – aki február 18-án hunyt el síbaleset következtében, 52 évesen – még évekkel ezelőtt levelet írt arra az alkalomra, ha majd el kell hagynia a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-templomot és közösségét. Gyászmiséjén a hívek megismerhették ezt a levelet, amelyet az alábbiakban közlünk.

Az utóbbi években zarándoktarisznyájában mindig magával vitte a levelet a pünkösdszombati csíksomlyói búcsúra. Halála után barátainak eszébe jutott az írás, amit annyiszor emlegetett. Valóban ott volt, a sarokba állított vándorbot mellett, a tarisznyában. Február 22-én, azon a szentmisén, amelynek végén közössége végső búcsút vett szeretett plébánosától, felolvasták a levelet.
 

Hála Istennek és mindenkinek

Anthony de Mello története szerint amikor elérkezett a mester távozásának ideje, a tanítványok könyörögtek neki, hogy ne menjen el. Ő azonban így szólt:
– Hogyan is látnátok, ha nem mennék el?
Erre azok is kérdéssel feleltek:
– Mi az, amit majd meglátunk, ami után elmész?
A mester azt mondta:
– Én csak annyit tettem, hogy ültem a folyóparton, s osztogattam a folyóvizet. A küldetésem pedig az volt, hogy majd ha félreállok, észrevegyétek a folyót, és magatok is tudtatok meríteni belőle.

Ajándék volt számomra itt lenni, Székelyudvarhelyen. Megszerettem ezt a várost, otthonommá vált, és hiszem, hogy az is marad. Már kispapként többször jártam Udvarhelyen. Ráadásul egy évet segédlelkész is voltam itt 1990–91-ben. Másodszor 1994-ben kerültem ide Kolozsvárról, a központi plébániáról. Lelkembe annyira beivódott a székely anyaváros, hogy nem lehet onnan kitörölni.

Hálát adok a mindenben nagyon szép és gazdag székelyudvarhelyi lelkipásztori működésemért! Papi jelmondatom: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít!” (Fil 4,13) Emelt fővel és jó lelkiismerettel adom át az új templomot, ahol szolgálhattam, és az új egyházközséget.

Hála Istennek, hogy 1994-ben, 30 évesen ide kerültem, és teljes bedobással végezhettem a lelkipásztori tevékenységet. Minden Isten dicsőségére váljék, akinek szenteltem az életem. Nagy kegyelem és kihívás egy új egyházközséget szervezni, alakítani, építeni. Bár mindent el kell készíttetni, de bele lehet vinni saját elképzelésünket, aszerint lehet alakítani, és nem kell a régit átvenni. Isten nagy ajándéka papi életemben, hogy egy új, alakuló egyházközség papja lehettem! Minden tevékenységet szükséges volt elindítani, bevezetni, a hivatalt megszervezni, a közösség lelki templomát építgetni – mindez rengeteg lelkipásztori örömmel járt. Munkámban örömet leltem, és próbáltam minden téren lelkiismeretes lenni, és lelkesen tevékenykedni. Érzékeny vagyok az olyan megjegyzésekre, amelyek azt sugallják, hogy a templom vagy a plébánia a pap tulajdona („a te templomod, a te plébániád”). A felszentelt pap ugyanis egy szolga, Jézus Krisztus egyházának katonája. „Haszontalan szolgák vagyunk, csak a kötelességünket teljesítjük” – írja Szent Pál apostol. Ez hatalmas belső szabadságot ad. Nem ragaszkodni semmihez mint annak tulajdonosa. Sem a templom, sem a plébánia, sem a közösség nem a pap tulajdona, és ha annak tartja, akkor már el is vette tőle a Sátán!

Az új egyházközség megerősödött, a hívek az új templomot megszerették, a plébániát magukénak érzik. Minden feltétel megvan, hogy új erővel, új lelkesedéssel egy másik paptestvér az egyházközség lelkiatyja legyen, és folytassa az elkezdett munkát. Az én lelkemben hála van, nagy hála Isten és az emberek iránt.

Lelki szemeimmel próbálom végignézni az elmúlt esztendőket:

Hála a megerősödött egyházközségért, melynek konjunktúrája kialakult, összeállt, és egy életképes, dinamikus, fiatal, gyakorló közösség lett, amelyben nagy ajándék élni, dolgozni, lelkipásztori munkát végezni! Isten kegyelmét, segítségét tapasztaltam meg a közösségépítésben. Egy barátom ezt így fogalmazta meg: „Templomot építeni bárki tud, ha van amiből. De közösséget
építeni – Isten nagy kegyelme és ajándéka.” Isten óvja és tartsa meg továbbra is ezt a közösséget!

Hála a közösségi és lelki megvalósításokért: a lelki templomért, minden bemutatott szentmiséért, elimádkozott rózsafüzérért, minden ünnepért és itt megélt ünnepkörért! Hála minden szentségkiszolgáltatásért, lelki beszélgetésért.

Hála az imameghallgatásokért. Számtalanszor kértem a lelkiségi csoportok, Mária Légió, Rózsafüzér Társulat tagjainak, egyéneknek imáját a közösséget, valamint személyemet ért kihívások és problémák megoldásáért.

Hála az egyházközség megalakulásáért. 1995-ben hivatalosan is megalakult a Kis Szent Teréz egyházközség, mint különálló plébánia és jogi személy.

Hála a plébániaépület bővítéséért (1994–96), ami után a kápolnát átköltöztettük a nagy emeleti terembe. Hála a házi kápolnában végzett bensőséges szentmisékért, hittanórákért (1996–2001). Hála az irodák és a hivatal felállításáért.

Hála a Tamási Áron Gimnáziumban és a Benedek Elek Tanítóképzőben végzett iskolalelkészi tevékenységemért (1994–2000). Szép évek voltak a Gimis, Pedás évek. Nagyszerű, vérbeli pedagógusokkal kerültem igen jó kapcsolatba. Székelyudvarhely iskolaváros. „A tanárok tündöklő csillagok a város felett” – mondja egy általam nagyra becsült idős paptestvérem. Sok jó keresztény diákot ismertem meg, akik ma családosok, egyetemet végeztek. Szép emlékeim vannak a hargitai kirándulásokról, az iskolai farsangokról, diákmisékről, osztályfőnöki órákról.

Hála az ifjúsági szentmisékért, amit sikerült Székelyudvarhelyen meghonosítani. 1995 húsvétjától engedélyt kaptunk az ifjúsági szentmisék végzésére a Szent Miklós-templomban – először csak iskolaidőre, pár év múlva az egész esztendőre. Rengeteg lelkipásztori örömet kaptam az ifimiséknek köszönhetően. Sok lelkes zenész és keresztény fiatal bátorított és működött közre. 1995-ben megalakult a Hálaluja Ifjúsági Ének- és Zenekar, amely azóta szüntelenül megújul.

Hála a karizmatikus megújulás lelkiségi tevékenységéért (1996–), amely tíz év után kiteljesedett a városunkban megrendezett erdélyi találkozón (2007. október 9.).

Hála a templomépítés megkezdéséért (1997). A gondviselés különös ajándéka volt először a plébániaépületet bővíteni, ami a templomépítés négy éve alatt otthont adott a különféle tevékenységeknek, így épült a lelki templom, a közösség.

Hála a battonyai táborokért. 1999-ben elkezdtünk járni a ministráns- és hittanos gyermekekkel, fiatalokkal Battonyára, a magyarországi strandtáborba, ahol azóta összesen sok száz udvarhelyi gyermek és fiatal nyaralt szenzációs hangulatban.

Hála a homoródremetei utazásokért, az ott kapott rengeteg szeretetért. A filiát magam kértem 1998-ban, hogy az új plébániának legyen leányegyházközsége. Az elszigetelt közösségben elvégzett meghitt szentmisék, házszentelések, a karácsony esti, húsvéti vigíliaünneplések, kirándulások, Szent Jakab napi búcsúk mind-mind feledhetetlenek maradnak lelkemben. Az egyszerű emberek ránk árasztott szeretetét a remetei templom teljes felújításnak megszervezésével, támogatók keresésével próbáltam viszonozni. Hála a homoródremetei templom teljes renoválásáért (2006–2010), amely csodálatosan megújult. Hála Istennek és hála a támogatóknak, jótevőknek!

Hála a csíksomlyói gyalogos zarándoklatokért. 2000-ben a fiatalok bátorítására bekapcsolódtam a csíksomlyói gyalogos zarándoklatba. Csatlakozásomkor a zarándokok száma száz alatt volt. Azóta olyan esztendő is volt, amikor a gyalogos zarándokok száma az 500-at meghaladta. A liturgikus év csúcsa lett számunkra a csíksomlyói gyalogos zarándoklat, és a pünkösd igazi Lélekáradássá vált a zarándoklatot záró ifjúsági szentmiséken.

Hála a templomépítés befejezéséért és a templomszentelés felejthetetlen ünnepnapjáért (2001. október 1.).

Hála a plébánia közösségi részének és vendégszobáinak kialakításáért (2002–2004), a plébánia régi részét az új, közösségi résszel összekötő hang- és hőszigetelő előtér felépüléséért, a megújult plébániaudvarért.

Hála a jubileumi projekt meghirdetéséért (2007): a templom tízéves születésnapjára, 2011-re a templomban tető- és padlásszigetelést, nyílászárók cseréjét, belső tisztasági festést, orgonaépítést, külső szigetelést és újraszínezést valósítottunk meg. Egy légkeringető rendszer beszerelése van még hátra.

Hála a templom klasszikus orgonájának felépüléséért (2008–2010) és felszenteléséért (2010. április 10.).

Hála a közvetlen civil munkatársaimért: a kántor úrért, hittanárnőkért, titkárnőkért, sekrestyésnőkért, családpasztorációs munkatársaimért, a Háza-népéért.

Hála a nyugdíjas atyákért: + Varró András, + Tornai Gergely, Hajdó Vilmos és Vass Ince paptestvéreim nagyon sokat segítettek a lelkipásztori munkában, hiszen egyedül nem is tudtam volna mindent elvégezni. A közösség igazi lelki apákként, lelki nagyapákként fogadta el és szerette őket. Hála Msgr. Borbély Gábor nyugalmazott főesperes úrért, aki első principálisom volt Csíkszeredában és nagy lelki támaszom azóta, hogy nyugalomba küldetett Nagygalambfalvára.

Hála az egyháztanács tagjaiért, a lelkiségi csoportokért, a lektorokért, a Forrás közösségért, a női és férfi Rózsafüzér társulatokért, a gyermek és felnőtt kórusokért, a Caritas csoportért, a missziós csoportért, a civil áldoztatókért. Hála a hittanos gyermekekért, az ifjúsági csoportokért, bérmálkozó fiatalokért. Hála a sok ministránsért! A lányok ministrálása városszinten (és nem csak) először akadályokba és ellenállásba ütközött, ma pedig a legtermészetesebb dolog. Istennek legyen hála!

Hála az idősekért, elsőpéntekes betegekért, akik mérhetetlen szeretetet és munkámhoz erőt, ösztönzést nyújtottak.

Hála az elindult hat papi hivatásért. Ma három egyházmegyés pap, két jezsuita szerzetes és egy teológus közösségünk büszkeségei.

Hála a ferences nővérekért, akiktől sok bátorítást, tanítást és támogatást kaptam. Hála a testvér keresztyén gyülekezetek lelkészetért és tagjaiért, valamint minden jóakaratú emberért, akikkel találkoztam, és együtt dolgoztam.

Hála a római, izraeli, medjugorjei, lourdes-i, fatimai, santiagói, lisieux-i feledhetetlen zarándoklatokért. Minden alkalommal egy szenzációs zarándokcsapat állt össze, akikkel életre szóló élményekben volt részünk összesen több tízezer kilométeres útjaink során.

Hála a hittanos gyermekek őszi és tavaszi kirándulásaiért, melyek alkalmával többször voltunk Homoródremetében, de a környező helyeken, Reztetőn, Kerekerdőn is.

Köszönet azon cégek, vállalkozások tulajdonosainak, intézmények vezetőinek és baráti társaságok tagjainak, akik kiemelten támogatták egyházközségünket. A Kis Szent Teréz egyházközség és a magam nevében nagy hálával tartozom Ft. Kovács Sándor kanonok-főesperes úrnak, akinek van egy elve a papi helyezéseket illetően. „Megfelelő embert, a megfelelő helyre, a megfelelő időben!” Egy közösségen és lelkipásztorán, az egyházközség életén nagyon meglátszik, hogy a megfelelő ember van-e a megfelelő helyen! Hiszem, hogy a gondviselő Isten akarta, hogy ennek a közösségnek és templomnak első papja legyek az elmúlt másfél évtizedben. Hogy megfeleltem-e, azt Szent Fölsége ítélje meg. Amiket sikerült elérni és megvalósítani, azért Istené a dicsőség. Szent Pál apostollal vallom: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok!”

Ha bárkit bármivel megbántottam, bocsánatot kérek. Én is leteszem az Úr kezébe azokat a bántásokat, meg nem értéseket, melyek esetlegesen értek. Békével a szívemben távozom a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz egyházközségből. Jób könyvének szavaival köszönök el az első plébániáról, ahol a Gondviselés akaratából első plébánosként szolgálhattam: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr keze!”

A sas történetével fejezem be elköszönő soraimat. Fajában a sas rendelkezik a leghosszabb átlagos élettartammal, hiszen 70 évig is élhet. De kemény döntést kell meghoznia, hogy elérhesse ezt az életkort. 40 éves korában hosszú, hajlékony karmaival többé már nem tudja megragadni a táplálékául szolgáló zsákmányát. Hosszú, éles csőre meggörbül. Elöregedett, nehéz szárnyai a vastaggá vált tollak hatására akadoznak a mellén. Ekkor a sas csupán két lehetőség közül választhat: vagy elpusztul, vagy egy 150 napig tartó változás fájdalmas folyamatán esik át. A sasnak egy hegy csúcsára kell repülnie, és a fészkén kell ülnie. Itt a sas addig ütögeti csőrét a sziklához, amíg csőre ki nem szakad. Miután csőre kiszakadt, kivárja, hogy kinőjön új csőre. Ezután kiszaggatja karmait. Amikor új karmai kinőttek, a sas elkezdi kitépkedni régi tollait. Ezután még további 30 évig él. Öt hónappal később sor kerül az újjászületése utáni első híres repülésére, és újra megtanul repülni.

Hiszem és bízom benne, hogy Isten segítségével ez a változás, újrakezdés a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz egyházközség híveinek és személyemnek is lelki javát szolgálja. Jön helyembe más, akinek segítségével ne hagyjátok el a folyót – Istent – és továbbra is éljetek Vele, merítsetek az Ő kegyelméből!

Köszönöm annak megértését is, hogy számomra mindezt sokkal könnyebb volt leírni, mint elmondani. A templomunkban is hálát adtam mindezért, imátokat kérem továbbra is.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Botár Gábor

Forrás és fotó: Székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz Római Katolikus Plébánia

Magyar Kurír

Legyen jutalmad az örök boldogság!

Tamás József püspök szentbeszéde Botár Gábor plébános temetésén

Nagyméltóságú és Főtisztelendő Érsek úr!

Tisztelendő Paptestvérek!

Kedves gyászoló Család!

Kedves jó Hívek!

Kimondhatatlanul nehéz alkalom hozott össze. Hogy milyen gondolatok foglalkoztatják most azokat, akik körülállják itt az oltárt, azt fölösleges lenne kérdezni. Egy pár nappal korábban nem sejtettünk semmit, más gondolatok és tervek foglalkoztatták megboldogult testvérünket is és minket is.

Kimondhatatlanul nehéz alkalom hozott össze. Hogy milyen gondolatok foglalkoztatják most azokat, akik körülállják itt az oltárt, azt fölösleges lenne kérdezni. Egy pár nappal korábban nem sejtettünk semmit, más gondolatok és tervek foglalkoztatták megboldogult testvérünket is és minket is.

Amire nem is mertünk volna gondolni, az valóság lett. 2016. február 13-án, sízés közben történt baleset következtében itt hagyott Gábor testvérünk bennünket. Nemcsak drága jó édesanyját, testvérét, rokonait, barátait, de mindannyiunkat, paptestvéreit, volt híveit mélyen lesújtotta ez a baleset, mindannyiunk szívében mély sebet ütött e tragikus halál.

Amikor a baleset- és halálhír vétele után a döbbentből magunkhoz tértünk, az Urat faggattuk rejtett útjainak titkáról. Kérdeztük, mint a betániaiak, ő, ki visszaadta a vaknak a látását, a süketnek a hallását, miért nem akadályozta meg Gábor balesetét és aztán halálát? Miért kellett ennek így lennie, miért történt ez vele, velünk? Szorongó lelkünknek az Úr a Szentíráson keresztül Izajás profétánál ad feleletet: „az én útjaim, nem a ti útjaitok…” (Iz 55,8). Valóban, a mi gondolatunk az volt, hogy Gábor testvérünk még sokáig éljen, hosszú évtizedek álljanak még rendelkezésére, hogy megerősítse testvéreit, amint az Úr Péter apostolnak meghagyta ezt. S hogy így, még hosszú éveken át oszthassa, ajándékozhassa lelkének, megszerzett tudásának kincseit a reábízottaknak. Nem így történt... A mindenható Isten végtelen bölcsessége másként rendelte. S most itt, a koporsója körül mondhatjuk, amit az Úr mondott nagycsütörtökön az Olajfák hegyén: ha nem lehet másként, s nem múlhatott el ez a pohár, Atyánk legyen meg a Te akaratod.

Ha nem is értjük meg Isten rendelését, mégis Szent Pállal szeretnénk vallani: „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”. (Róm 8,29) Mi a halálban nemcsak a veszteséget akarjuk látni! Szemünk előtt nemcsak az lebeg, hogy egy értékes papi élet hunyt ki. Mi hitünkkel a veszteségen túl látunk és látjuk azt, amit Szent Pál így látott: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” (Fil 1,21) Éppen ezért a nyitott sír mellett, nem csupán gyászról, boldogtalanságról, pótolhatatlan veszteségről beszélünk, hanem arról a nyereségről is, ami reánk vár: „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi elme föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szereik Őt.” (1 Kor 2,9) „A jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely nyilvánvaló lesz rajtunk.” (Róm 8,18)

Ezért, ahogy Mindszenty Gedeon papköltő írja:

„Nyugodjatok meg édes véreim,

Az Úristennek rendelésein,

Szentnél szentebb az, hogy szívből szeret,

Mert miért teremtett volna titeket?

Szerelméből él a kisded virág,

Szerelme nélkül meghal a világ.

Szerelméből él a kisded veréb,

Szerelme nélkül összedől az ég.

Szeret, - ezt létünk mondja meg nekünk,

Szerelme nélkül nincsen életünk.”

Elhunyt Gábor paptestvérünk innen, ebből az egyházközségből indult el a papi élet útjára. Ahogy végrendeletében is említi, e temető anyakeresztjénél döntötte el, hogy követi az isteni hívó szót. Gyulafehérváron népes közösség körében készült a papi életre 1983-1989 között. Huszonhárman lettek pappá dr. Jakab Antal püspök úr kézrátétele által. Ahhoz a korosztályhoz tartozott bele, amely még a diktatúra utolsó éveiben készült a papságra, de papi életük működése már a fordulat utánra esett. Előbb Csíkszeredában, majd Székelyudvarhelyen, Kolozsváron a Szent Mihály-templomban mint segédlelkész, végül Székelyudvarhelyen az újonnan alapított Kis Szent Teréz plébánián, ahol plébánosként szervezte meg az önálló plébániai életet sokak örömére.

Ahogy megfogalmazták vele kapcsolatban: sok ezer reábízott lelkébe írta bele Isten és a közösségszeretet érzéseit. Lelkipásztori elkötelezettsége követendő. Közösségépítő munkájának eredménye a plébániáján folyamatosan tevékenykedő 22 lelkiségi csoport. Fontos lelkipásztori törekvése volt az ifjúsággal való foglalkozás, valamint a családok és betegek lelki gondozása. Kiváló szervező képessége, úri modora, a Szűzanya iránti nagy tisztelete igazi lelkipásztorrá tette. A vasárnapi és ünnepi szentmisékben sokszor nemcsak a templom, de az előtte levő tér is megtelt. Munkája több fiatalt is elindított a papi élet útján. Évről évre gyarapodott a csíksomlyói búcsúra gyaloglók száma, akiket zarándok lelkülete táplált. Nem hiába mutatkozott meg híveinek szeretete, ragaszkodása az elmúlt napokban is, amikor felgyógyulásáért imádkoztak, halála után pedig lelke üdvösségéért. Nem hiába érkezett haza azon az úton, amelyen a csíksomlyói búcsús gyalogosokat vezette vándorbotjával és tarisznyájával, stációkat tartva a Tolvajos tető hármas keresztjénél és a csíksomlyói kegytemplomnál.

Fájdalmas búcsúzás történik most. Akit szerettünk, elkísérjük addig, amíg az ember elmehet, de itt megtorpanunk, és úgy érezzük, hogy a sötét, mély sír eltemet mindent. A jóságos arc, a simogató kéz, a szerető szív belehull a föld porába. Úgy érezzük, hogy mindent elnyel a sír, amely oly mély, hogy minden belefér… De mégis van valami, amit a sír nem nyelhet el. Ez a mi hitünk, a mi reményünk és a mi szeretetünk:

- a mi hitünk, amellyel meghajolunk Isten előtt;

- a mi reményünk, amellyel várjuk az eljövendő életet, ahol egymásra találhatunk;

- S a mi szeretetünk, amellyel továbbra is együtt lehetünk azokkal, akik a mieink.

Mi a testvérünkkel nem temetjük el ezt a hitet, ezt a reményt, ezt a szeretet. Fájdalmunkban ez a szilárd alap, ami megtartja életünket és átsegít a megpróbáltatásokon.

És még van valami, amit a sír nem nyelhet el: ez a mi testvérünk élete, tettei, amiket nemcsak a mi szíveinkbe írt bele, de amelyek a Jelenések könyve szerint elkísérték őt „Isten trónusához”. (Jel 14,13)

Kedves Elvira mama! Tudjuk, hogy a legnagyobb fájdalom az Öné. Isten kétszer kérte Öntől ezt a gyermekét, akivel 52 évvel ezelőtt ajándékozta meg. Először akkor kérte, amikor papi hivatást adott neki és lefoglalta az Ő szolgálatára. Amikor tudomásul vették, férjével együtt elengedték, hogy az Úré legyen. Isten most ismét ezt kérte. A Jóisten e kérésére is engedje el őt. Amiként Ábrahám, akitől Isten épp azt a fiát kérte, akihez az isteni ígéretek kapcsolódtak, hogy áldozza fel a Morija hegyén, és Ábrahám, bár fájt a szíve, de kész volt megtenni, Ön is hasonlóképpen tegyen, legyen meg az Úr akarata.

Gyászoló Testvéreim! Sokan vagyunk itt a ravatal körül. Elhunyt testvérünk iránti tisztelet és megbecsülés hívott össze most ennyi embert. Az iránta való tisztelet és köszönet jelképes virágai és koszorúi borítják be koporsóját, majd sírját. Tudjuk, hogy a virágok, koszorúk elhervadnak. Azt azonban nem akarjuk, hogy e tisztelet, megbecsülés ezekkel együtt eltűnjön. Lelkünkbe akarjuk írni alakját, élete példáját, azt, hogy mi is mindent Jézusért tegyünk, mert nem az az igazi érték, amit egy életen át összegyűjtögettünk, hanem az, amit Jézusért cselekedtünk.

Kedves Gábor! Isten veled! Munkádért legyen örök jutalmad az örök boldogság!

Csíkszentgyörgy, 2016. február 23.

Forrás:http://www.romkat.ro

1. Ó én édes jó Istenem,
oltalmazóm, segedelmem,
vándorlásban reménységem,
ínségemben lágy kenyerem.

2. Vándorfecske sebes szárnyát,
vándorlegény vándorbotját,
vándor székely reménységét,
Jézus áldd meg Erdély földjét.

3. Vándorfecske hazatalál,
édesanyja fészkére száll.
Hazajöttünk, megáldott a
Csíksomlyói Szűz Mária.