Erőss Zsolt a világ harmadik legmagasabb hegyére készül

Megjelent Erőss Zsolt önéletrajzi könyve, amelynek kapcsán a szerző a jövőjéről faggatja a neves hegymászót.

Hova vezet a következő expedíciód?

Már az Annapurna után kitalátuk, hogy Kancsendzönga a cél. A kérdés inkább az, hogy kikkel menjek, mert erre a hegyre nem lehet kezdőket vinni. Amikor hazajöttem az Annapurnáról, akkor Hilda, a feleségem mondta, hogy valahogy megpróbál kijönni velem a következő expedícióra. De a gyerekek mellett ez azért még nem megoldható.

A Kancsendzönga a világ harmadik legmagasabb hegye. Miért tartod nehéz mászásnak?

Úgy tekintek a Kancsendzöngára, mint az Annapurnára, csak magasabb kivitelben. Hasonlók a körülmények: sok a hó, lavinás, változékony az időjárás. Emiatt a baleseti statisztikákban is nagyjából ott szerepel, ahol az Annapurna.

Mennyire számítasz nehéz mászásra?

A hegy nehézségét nálam a hó mennyisége határozza meg. A hótaposással van gondom, abban fáradok el igazán. Ennél jobban megy nekem a nehezebb, de havas, jeges, sziklás terepen mászás. Sajnos ilyenre ott nincs lehetőség, elég zegzugos hegy, nincs egy szép, logikus útvonala, ami a csúcsig vezet. Arra számítok, hogy kemény expedíció lesz.

Mikorra tervezed a csúcstámadást?

Márciusban indulnánk. Az expedíció legalább két és fél hónap lesz. Május közepén érnénk a csúcsra. Oda fogok figyelni, hogy legyen elég időnk. Az Annapurnán már május elején lejárt a csúcsengedélyünk, miközben reálisan még két hét kellett volna nekünk a sikerhez. Az egyetlen csúcstámadó-időpontra kihegyezett expedíciók a rohanós oxigénes stílusra vannak kitalálva. Nekünk nem ezt a taktikát kell követnünk.

A legutóbbi Annapurna-expedíció után azt mondtad, hogy az utóbbi időben annyira megváltozott a hegymászás stílusa, hogy előre talán nem is érdemes társat szervezni. Ott az alaptáborban úgy is kialakulnak csapatok.

Így van, az Annapurnán a mászók jó része így működött. De azért a szerencsén is múlik, hogy találok-e olyat, akivel együtt tudok működni. Lehet persze egyedül mászni, de a lábhelyzetem miatt próbálom elkerülni ezt. Igaz az is, hogy az Annapurnán végül is szólóban másztam, mert Tibi visszafordult.

A lényeg, hogy nekem fontos a csapat. Valószínűleg azért, mert így nőttem fel. Csapathoz vagyok szokva, és ez meghatározza a hozzáállásomat.

Hogy tervezed a hegymászókarriered? 44 éves vagy, meddig mész még magashegyekre?

A célom, hogy megmásszam mind a 14 nyolcezres hegyet. Eddig kilenc van meg, és öt van hátra. Ha ez sikerült, akkor kipróbálnám, hogy mennyire bírom a nehezebb utakat. Még bennem van, hogy megmásszam az Everest nehéz útját, a Hornbein-folyosót. Vagy a K2-n a Magic Line-t. Persze tudom, hogy ezek óriási célok.

Mi a legvalószínűbb forgatókönyv? Ha évente egy csúcsra feljutsz, hány éves leszel, mire az összes nyolcezrest megmászod?

48. De közben szeretném, ha Hilda is visszatérne a mászásba. Ő eddig két nyolcezrest mászott meg, és jók az esélyei. Én ötven évesen még jó erőben leszek, sok mászó képes ilyen korban jelentős teljesítményekre.

Mi lesz a sorrend? Mi jön a Kancsendzönga után?

A K2. Kollár Lajos pedzegette, hogy azt még idén meg kellene mászni. Tavasszal a Kancsendzöngát, nyáron a K2-t. Ebben van logika, hiszen akkor már akklimatizáltan tudok nekimenni a legnehezebbnek számító nyolcezresnek. Csak éppen itthon vár két kiskölök, meg a feleségem.

Hilda (gyermeköltöztetés közben): Elmehetsz. Nem baj. Bár a K2-t szerettem volna vele mászni, de akkor majd mást.

Mikor tudnál újra csatlakozni Zsolthoz?

Hilda: Mit is beszéltünk? Hogy két-három év?

Zsolt: Egy-két év minimum. Jövőre már együtt mászunk az Alpokban. 2014 lesz az az év, amikor már el tudunk szakadni a gyerekektől. Vagy 2015. Mert azért a kéthónapos távollét trauma a kicsiknek.

Gyerekekkel nem is lehet elmenni egy alaptáborba?

Hilda: 12 éves korig 3 ezer méternél magasabbra nem jó menni, azt mondják. Nem vihetem fel őket 5000 méterre. Később meg iskola van.

Hogy látod, hogyan változott meg a hegymászás a 25 éves pályafutásod során?

Tömegsporttá vált. Tömeget lehet látni a Mont Blancon, és ugyanúgy a Himalájában is. Az expedíciószervező irodák már úgy működnek, mint a profi utazásszervezők. Ozsváth Attilával annak idején kimentünk Skarduba (Karakoram, észak-Pakisztán), és az utcán szólított le valaki, hogy segítene szervezni. Ilyen már nincs. Az internettel változott meg minden. A expedíciószervezésnél sokat kell levelezni, és ez régen nehézkessé tette az egészet. Az emailezés felgyorsította a kommunikációt. A neten pedig sok információ van fenn, könnyebb anyagot gyűjteni, naprakészen tudni, kik mit másztak, milyen veszélyek vannak a hegyen.

Ez jót tett a hegymászásnak, vagy inkább rontott a helyzeten?

Bármekkora is a népességnövekedés, a hegyek ma még sokat elbírnak. Nem nyavalyogni kell, hogy sokan vannak a csúcson, hanem el kell menni olyan helyre, ahol még nem másztak. Aki pedig népszerű helyre megy, számoljon a tömeggel.

A tavaszi szezonban a neves magashegyi mászó, Simone Moro azért fordult vissza az Everesten, mert olyan sorokban vonultak a hegyen a kereskedelmi expedíciók oxigénes mászói, hogy a palack nélkül haladót egyszerűen kiszorították.

Moro jó mászó, miért kellett beállnia az oxigénesek sorába? Miért nem választott egy nehéz útvonalat? Mehetett volna a nyugati gerincre. Vagy az oroszok nyáron nyitott új útjára. És ott a gyönyörű Kangshung-fal. Új célokat kell találnia. Ha viszont beállt, akkor ne panaszkodjon.

Akik túlélték az Annapurna lavináját

A nepáli Annapurna a világ egyik legveszélyesebb hegye, a csúcstámadással próbákozók harmada nem éli túl az expedíciót. Tíz napja a magyar Horváth Tibor is ott lelte halálát, [1] ereszkedés közben jéglavina sodorta el. Egy török hegymászó egy hasonló lavina túlélőit fotózta le április közepén.

A mexikói Maurizio Lopez és Badia Bonilla két serpájukkal, Ang Kamival és Lakpa Norbuval a Crosshair kuloárban (a hegymászók hófolyosót, jégfolyosót értenek alatta) haladtak, amikor egy leszakadt jégdarab lavinát indított feléjük. A négy mászó a földhöz lapult és a képek szerint egy kiugró szikla mögé is behúzódtak. A lavina átsöpört a fejük felett, de egyik mászót sem ragadta el a több mint 20 méteres hófelhőt felverő omlás.

„Amikor megláttam a lavinát, azt hittem, mind meghaltak, de sérülések nélkül megúszták. Sokkos állapotban voltak. Nagyon meglepődtem, és hálás voltam, hogy életben láttam őket" - mondta a lavinát és a mászókat a szemközti lejtőről fotózó Tunc Findik.

Az akkor szintén az Annapurnán lévő mászó, Don Bowie blogjában írta, aznap három lavina is volt a hegyen, de egyik sem járt halálos áldozattal. Reggel ő ment át először kuloáron, és később tucatnyi ember haladt az ő nyomában. A mexikóiak is az ő útvonalát követték. Szerencséjük volt, hogy a kuloár alján voltak, ezért tudtak búvóhelyet találni. Findik képein az is látszik, hogy néhány mászó a kuloár gerincére merőlegesen a lavina fölött tartott.

Expedíciós beszámolók

Sokkoló nap végén ért le Erőss Zsolt

• 2012.05.10. 20:27 Földes András

Zsolt reggel indult el a harmadik táborból az alaptábor felé. Egyetlen meglepetésre voltunk felkészülve: a kettesben mégis összeakad Tibivel, megbeszélik, hogy miként merülhetett le a rádiója, majd vidáman leereszkednek hozzánk. Nem mondtuk ki, de nyilvánvaló volt persze, hogy ez a fajta happy end még egy délutáni romantikus filmben is erős lenne. Ha Tibi lejutott a kettesbe, akkor van olyan erőben, hogy egy fél nap alatt elérje az alaptábort is. Nem sok az esélye annak, hogy a veszélyes szakasz alatt várja be a többieket.

Mindenesetre úgy ültünk az étkezősátor elé telepített tábori székeinken, mint egy átlagos reggelen, élveztük a kávét és csendben fantáziáltunk a meglepetésről. Amit végül sajnos mégsem Tibi megkerülése okozott. A meglepetések hamarosan egymás kezébe adták a kilincset, míg végül ez a hétfő közel húszéves hegymászómúltam legbizarrabb napjává állt össze.

Amikor megszólalt Zsolt rádiója, épp igyekeztem minél nagyobb felületet felfogni a napsugárzásból. Reméltem, a meleg csökkenti a torokfájást és hőemelkedést, ami a két nappal ezelőtti, viharba fulladt túrám után maradt vissza. A rádiónkba a már ismertetett zombihang sziszegte: éppen indul, és valaki jöjjön elé, mert alig áll a lábán, ráadásul az expedíció minden hegyen maradt felszerelését is le kell hoznia. Egyértelmű volt, nincs több csúcstámadás, ezek után megyünk haza.

A napon azonban senki nem mozdult. Laci egy ideig kortyolgatta a kávét, majd mosolyogva megjegyezte, hogy valójában ő is gyengélkedik, fáj például a füle, úgyhogy nem megy fel. „Akkor senki nem segít Zsoltnak? Én felmennék, de beteg vagyok már mióta” – mondta semleges hangon Lajos. Hiába telepedett közénk kínos csönd, egyértelmű volt, hogy a kínos csönd nem fogja lehozni Zsolt több mint 30 kilónyi felszerelését.

A meglepetéstől szótlanul összepakoltam, és elindultam a hegyre. Tudni való, hogy az expedíció végén még akkor is segítenek a lejövő hegymászónak, ha amúgy jó erőben van. Az akklimatizáció nélkül 7000 méter fölé mászó Zsolt azonban testileg és lelkileg is pocsék állapotban volt, meg ugye még a közös sátrak, edények, egyebek. Felfelé kapaszkodva nem gondoltam, hogy letaglózó meglepetésből aznap további hat vár még rám.

Jó iramban haladtam, tiszta volt az idő, úgy számítottam, öt óra alatt elérhetem a kuloár alatti tábort. Második meglepetésként ismét vihart tört rám a semmiből, ráadásul éppen akkor és ott, ahol két nappal korábban. Mintha egy démoni történetbe csöppentem volna, ahol az egyik utcasarkon mindig bőrig ázom, legyen bármilyen idő amúgy.

Szerencsére a csúcsról már tértek vissza a mászók, így kölcsönösen megosztottuk nyomainkat. Ők haladhattak az enyémen, és mászhattam az általuk kitaposottban, a találkozási pontban pedig váltottunk néhány szót. Azim, az iráni mászó részvétét fejezte ki, majd olyan tempóban távozott, mint aki aznap reggel ugrott fel sportolni kicsit. Radek fanyar mosollyal annyit mondott, hogy sietnie kell, mert mindkét lábán elfagytak a lábujjai. Egy serpa srác pedig dicsekedett, hogy másodiknak ért fel.

Aztán jött a vihar, én pedig fúrtam magam előre a táj körvonalait beolvasztó, szürke masszában. Derengő alak bontakozott ki a hógerinc tetején. "Te vagy az, Zsolt?” -kiabáltam, amire fütty volt a válasz. Nem értettem, integettem, mentem tovább, aztán lemerevedtem.

Nem láttam még Zsoltot ilyen állapotban. (3. meglepetés.) Nem, valójában embert nem láttam még ilyen állapotban, igaz, burokban születtem, sem tömegbalesettel, sem kegyetlen utcai verekedéssel, sem durva járványos megbetegedésekkel nem szembesített az élet. Zsolt ledobta elém a zsákot, ráült, köhögni kezdett, arcának nyílásain vér és különböző állagú nedvek csorogtak, majd fagytak rá arcszőrzetére. Nem tudtam, hogy reagáljak, azt mondtam volna, milyen jó, hogy épségben vagy, de az épségben kifejezés nem lett volna teljesen adekvát.

Felnézett, a szemével intett, hogy itt a csomag. Mondott valamit, de nem tudtam kivenni a szavakat. Elindultunk.

Tudtam, hogy barátom szereti a kihívásokat, de amikor hátamra vettem a zsákját, ennek az életformának új dimenziójával szembesültem. (4. meglepetés.) Nem is az, hogy nehéz volt a csomag. Az ember a hegyekben néha rákényszerül, hogy nagyobb súlyokkal mozogjon. Ehhez ergonomikus hátizsákot használ, ami a derék-, mell- és vállpánt segítségével három testtájra osztja el a terhelést. Nem pedig egy ponyvából varrt, belső merevítés nélküli iskolatáskát vesz a hátára, amelynek fő tulajdonsága, hogy mérete éppen akkora, mint maga a nebuló.

Úgy botladoztunk a kásás hóban, mint egy kegyetlen téli ütközet túlélői. Zsolt néha megállt, és hosszasan köhögött. Egy perui mászó jött mögöttünk, aki azzal zökkentett ki minket szomorú ritmusunkból, hogy a sziklás gerincre érve váratlanul ráhasalt a felszínre, és jégcsákányát akasztgatva mászott lefelé. (5. meglepetés.) Fölötte lépkedtünk, én a túrabotommal mutogattam, hova akasszon, hova lépjen. Olyan volt a helyzet, mint a Monty Python-jelenetben, amikor hegymászók két utcasarok közt másznak át, az aszfalton kúszva, miközben a riporter fölöttük áll, és drámai hangon tudósít. Csak éppen senki nem nevetett. A perui hason csúszva követett minket, majd fél órával később felállt, és mintha mindez természetes lenne, két lábon folytatta útját.

Sötétben értünk le a gleccserre. A magashegyek alatti gleccserlabirintusok gyakran a mászás legveszélyesebb zónájának számítanak, a hegymászó eltévedhet, mély hasadékba eshet, jégtömbök szakadhatnak rá. Az Annapurna ebben az egyben azonban nem annyira keményvonalas. A gleccserszakasz legfeljebb fél óra, az út is viszonylag egyértelmű: követni kell a felettünk húzódó omladékfalat egy morénagerincig, majd azon kiharántolni a falhoz, a fentről lógó kötélig. Azon végül a tábor feletti füves mezőre jutunk ki.

A sötéttel azonban köd is jött, a falig nem láttunk el, hasadékok és tornyok rendszerében bolyongtunk, a perui némán követett minket. Fél óra után mindhármunk számára nyilvánvaló lett, hogy nem tudjuk: még sokat kell menni a morénagerincig, vagy pont fordítva, már rég elhagytuk. Elővettem a rádióm, hogy riasszam Lacit. Ha kijön a kötél felső végéhez, és levilágít, könnyen be tudjuk lőni pozíciónkat.

„Hány méteren vagytok?” – kérdezte társunk kedélyesen. Már vacsoraidő volt, a kellemes klímájú étkezősátorban ülhetett. „4485 méter. De miért?” – kérdeztem, mert nem tudtam, hogy a hét meglepetésből most jön a hatodik. „Oh, akkor rendben van, múltkor néztem, hogy 4500-on van a lemenet a gleccserre. Mindjárt ott vagytok. Vagy lehet, hogy nem rég hagytátok el.” „De nem jönnél ki elénk, hogy biztosak legyünk?” „Hát, persze, ha nagyon kell, de az egy óra azért. Szerintem jó helyen vagytok.” Vétel, vége.

Ekkor pillantottunk meg egy fényforrást. Hallózásunkra furcsa, inkoherens válaszok jöttek. Oscar volt az, az egykor neves spanyol mászó. A csúcsról jött, a depóját kereste, kicsit defókuszálva nézett rám, motyogott. Az utat azonban tudta, intett, kövessük. Mintha fényes nappal lenne, végigvezetett minket a kritikus részen. Több mint fél óra alatt értünk a kötélhez. Lerogytunk egy utolsó pihenőre. A perui mászó csomagja sem volt könnyebb az enyémnél: sátrak, hálózsákok csüngtek róla, mindaz, amit a csúcstámadásig tartó hetek alatt felvitt a hegyre, hogy végül aztán egyszerre hozza le az egészet.

Váratlanul mögötte termett megmentőnk, Oscar, és szó nélkül kapcsolta le a zsákra aggatott csomagokat. „Milyen kedves, innentől segít cipelni” – gondoltam, ám Oscar tevékenysége egyre furcsább színezetet vett, már merev, kényszeres mozdulatokkal tépte a perui felszerelését. A tulajdonos hápogott, igyekezett eltolni az ember kezét, de az csak nyúlkált és motyogott. „Ellopta” – ennyit vettem ki a szavaiból. Akkor már a perui is állt, és hessegette Oscart, hogy ember, hagyjál már békén, mit akarsz?

Oscar ordított. „Ellopta a felszerelésem!” A perui zavartan próbálta távol tartani, „ez itt mind az enyém, csak viszem le a hegyről.” „Akkor pakold ki” – állt elő lehetetlen kéréssel a spanyol. Éjjel, hulla fáradtan, a sötét gleccser szélén még igazsága tudatában sem pakol ki az ember 30 kilónyi felszerelést a jégre. „Elloptad” – bőgte Oscar, kezében jégcsákány villant. A perui tétován lökdöste, én ordítottam, hogy nyugodjon meg, és tegye le a csákányt, Zsolt csendben ült. 

A tébolyult mászó olyan vadul hadonászott a csákányával, mint aki Trockijt látja előbukkanni a sötétből. Ekkor újabb fordulatot vett az ügy. Az addig tétova perui letépte saját jégcsákányát a zsákról, rácsapott az egyik sziklára, hogy csak úgy szikrázott (pszichológiai hadviselés). Közéjük álltam, és kiabáltam. Saját szavaimat hallva úgy éreztem magam, mint akinek a South Parkban az a feladata, hogy édeskés zenére elmondja a közhelyes tanulságot. „Megőrültetek? Semmilyen felszerelés nem lehet olyan fontos, hogy meghaljatok. Az élet a legfontosabb. Ti csak tudjátok, most jöttök a csúcsról. Mindketten hegymászók vagytok. Most az a feladatunk, hogy túléljük, hogy segítsünk a másiknak, nem az, hogy meggyilkoljuk egymást!”

A perui előrelendítette a csákányt, azt hittem, ez Oscar vége. De ahelyett hogy szétloccsantotta volna a koponyáját csinált egy csavart az eszközzel, mintha évek óta gyakorolta volna, és már mindkét fejsze a kezében volt. Oscar azonnal leeresztett, mint akiből kihúzták a dugót. Ernyedten hadovált.

Aztán már csak annyi volt, hogy a perui a kezembe nyomta a csákányt, én visszaadtam a tulajdonosának, és mint egy gyereknek, elszótagoltam, hogy arra használja, amire való. Még egy óra út volt hátra. Belépve a táborba mintha nem oda érkeztünk volna meg, ahonnan elindultunk.

Mécs László reagálása

http://mecslaszlo.blogspot.com/

Sértve

Erőss Zsolt írása

Erőss Zsolt - hegymászás, 2012. május 13., 13:14 ·

http://www.facebook.com/notes/er%C5%91ss-zsolt-hegym%C3%A1sz%C3%A1s/s%C3%A9rtve/408764599145166

2012-es Annapurna expedíciónk vége tragédia és sértődés.

Nemcsak a bulvárral, hanem Mécs Laci sértődött elvonulásával és egyoldalú támadásával is szembekerültem.

Nem fogok megfelelni bulváros félremagyarázós marhaságoknak sem, mint ahogyan eszement kommentelőknek sem.

A jelenlegi konfliktus gyökerét Mécs Laci olyan szintű sértődésében látom, amely szerint ő váratlanul és számomra minden magyarázat nélkül megszakított velünk minden kapcsolatot. Hogy miért, arról én csak később értesülhettem, de addigra a blogjában már én is fő bünös voltam mint "Vétkesek közt cinkos, aki néma".

Nem reagálok minden apró vádra és nem teregetem ki a szennyest teljesen. Sajnos, hogy egyáltalán reagálok, az nagyjából vázolja a helyzetet, ami nem rózsás.

1.

Földes András a teljes igazságot irta, semmilyen ferdités nincs abban, amely szerint Mécs Lacinak nem volt kedve a lejövő expedíciós társa elé menni (elém). Az alaptáborban némi spontaneitással kialakul, hogy ki meddig megy esetleg fel segiteni, lehozni a terheket. Az hogy ez a "nincs kedve" helyzet egy picit utalás szerüen meglett piszkálva, az MTI -ig lökte Mécs Lacit sértettségében, miközben a bulvár félremagyarázását még ki lehetett igazítani.

2.

Nem kértem segítséget, önálóan is letudtam volna jönni. Viszont ettől függetlenül az expedíció végén közös strapa a terhek leszállítása és ebben a lehetőség szerint mindenkinek részt kellene vennie. Ez része az expedíció levonulásának, a lejövők elé nem azért mennek, mert segítséget kértek volna.

3.

Földes nagy strapát vállalt be és persze ezzel nagy kontrasztott mutatott Mécs hozzáállása.

Évtizedekre visszamenőleg sem emlékszem olyasmire, hogy fele ennyire strapálta volna bárkiért is magát (tehát nem felfele a csúcsért - a sikerért, hanem a levonulásban, ahol csak az alaptábor elérése a cél). Sajnos megszokottá vált, hogy Mécs erejét, gyorsaságát az expedíciók végén a gyors levonulásra úgy használta, hogy másokat hátrányba hozott vele, hiszen több terhet kellett a lemaradóknak leszállítani a hegyről. Így jöttünk le az utóbbi expedíciók csúcsvidékeiről: Cho-Oyu, Lhoce és korábban is volt jó néhány hangsúlyos eset pl: Makalu. Ezek alapján tudtam mennyire lehet Mécsre számítani egy levonulásnál és teljes mértékben humoromnál voltam, amikor a sötét gleccseren rádión tanácsot adott, hogy merre.

Ezek után nem érzem arányban Mécs sértettségét és agresszív másokat támadó magyarázkodását, azzal, amin megsértődött.

Nagyon sajnálom ezt a véget.

Remélve hogy ennyi volt a sarazás:

Erőss Zsolt

Hírek az Annapurnáról

Erőss Zsolt épségben leért az alaptáborba

Az Annapurna (8091 méter) csúcsa alól visszaforduló Erőss Zsolt hétfőn épségben leért az alaptáborba, kedden reggel feleségével már telefonon is kapcsolatba lépett. Az Annapurna-expedíció sajtófőnöke, Vincze Zsolt elmondta, Erőss a körülményekhez képest jól van, bár érzelmileg nagyon megviselte mászótársa és barátja, Horváth Tibor halála. A mászó kimerült és nagyon fáj a torka. Az expedíció többi tagja, Mécs László, Kollár Lajos és Földes András jól vannak.

A csapat kedd reggel helikopterrel elhagyta a 4200 méteren lévő alaptábort és a nepáli főváros, Katmandu felé tart. Vincze elmondta, azért is dönthettek a gyalogos ereszkedés helyett a helikopter mellett, mert alacsonyabban Erőss regenerációja is gyorsabb. Várhatóan Katmanduból újra jelentkezni fog az expedíció.

Erőss szombaton éjjel próbálkozott a csúcstámadással, de a visszafordulás mellett döntött,  Vasárnap reggel indult el a 7150 méteren található négyes táborból, estére elérte a hármast, majd hétfő reggel megindult a 4200 méteren található alaptábor felé.

Horváth Tibor szombaton délután négy óra körül adott utoljára magáról életjelet, a hármas és a kettes tábor között haladt. A kettest azonban már nem érte le, jéglavina sodorhatta el és temette maga alá.

Tragédia az Annapurna Expedíción

2012.05.08. Földes András

Horváth Tibor három napja ítéletidőben akart leereszkedni a hegyről. Mostanra vált biztossá, hogy hiába vártuk az alaptáborban.

Tibi eltűnt, és hétfő óta már biztos, hogy tragikus balesetet szenvedett. Három napja sejtettük, hogy barátunkkal valami baj történhetett. Szombaton jelentkezett be utoljára, hogy az alsó négyes táborból már nem megy tovább, visszafordul. Üdvözöltük a döntését, mert ezzel az akklimatizáció általános szabályai szerint jár el, a megfelelő magasság elérése után visszaereszkedik pihenni. Tartottunk ugyanis attól, hogy követni akarja barátja és mentora, Zsolt példáját, aki különlegesen jó adottságainak köszönhetően képes előzetes alkalmazkodás nélkül is a csúcs megközelítésére.

Tibi elhatározásának azonban csak rövid ideig tudtunk örülni. Nem csak a hármasig akart menni, hanem akár az alaptáborig is, keresztül vágva a hármas tábor alatti, veszélyes kuloáron. „Várd meg a többieket a hármasban, mert egy-két nap múlva jönnek – javasolta Lajos. – Zsoltnak is jó lesz, ha meleg teával várod.”

„Nem olyan vészes a kuloár, hamar leereszkedem rajta, és akkor este már kényelmesen alszom” – mondta meglepetésünkre, azok után, hogy négy expedíciót is hetekig ennek a szakasznak a leküzdése tartotta lázban. Ismertük a Tibiben munkáló, sürgető érzést. A felső táborokban fáj a feje a magasságtól, nem tud aludni, vizesedik a hálózsákja. És ha meghozta a döntést, hogy visszatér, akkor hirtelen olyan közelinek tűnik az alaptábor, mintha már a bejáratánál lenne. Csak néhány kötélhossz ereszkedés, és aztán gyaloglás az ismert terepen.

A rádiózás után indultam el, hogy Tibinek élelmet vigyek fel a kettes táborba. Hat óra küzdés után, alig kétszáz méterrel a tábor alatt azonban vissza kellett fordulnom. Hóvihar tombolt a hegyen, a látótávolság két méter volt, a ködben és a sűrű hóesésben azt is nehezen tudtam megállapítani, hogy mellettem lejt vagy emelkedik a hómező. A körvonalak összemosódtak, egyedül álltam a szürke és hideg térben, miközben magam mögött hagyott nyomaim percek alatt vesztették el körvonalaikat. Hiába voltam túl az út nehezén, a jégfalon, tudtam, hogy ilyen viszonyok közt egy egyszerű hógerincet is lehetetlen követni. Esetleg már csak akkor veszem észre a hasadékot, amikor megnyílik alattam. Vagy csak akkor tudatosul, hogy rossz irányba megyek, amikor már elképzelésem sincs, melyik irányból jöttem. Visszafordultam, hogy még azelőtt lekeveredjek a veszélyes részeken, mielőtt végleg eltűnnek a hazautat jelző nyomaim.

A történet csak annyiban érdekes, hogy éppen visszafordulásom perceiben, délután négykor jelentkezett be rádión Tibi az alaptáborba. Míg menekültem a hegyről, ő arról számolt be, hogy már a hármas tábor alatt van, mellig ér a hó, és hiányzik az egyik, lefelé jutáshoz szükséges kötél. De megoldja a helyzetet, mondta nyugodt hangon. Rögzít egy darab kötelet, leereszkedik, és megkeresi a tovább vezető részt.

Ekkor, szombat délután hallottunk utoljára felőle. Visszatérve hiába szerettem volna neki elmondani, hogy megpróbáltam eljutni hozzá. Rádiója süket volt. Talán lemerült az akkumulátor, reménykedtünk, hiszen az ilyen nem teljesen szokatlan a hegyen. Ahogy az sem, hogy a vihar miatt nem megy az adás.

Másnap Laci indult el a kettes táborba, de ő már addig sem jutott el, mint én. Estére nyilvánvalóvá vált, hogy Tibi nem érte el a kettes tábort, hiszen onnan lefelé még nagy viharban is utat talált volna. Talán nem sikerült rögzítenie a kötelet, és inkább visszamászott a hármasba, és ott várja be a többiek érkezését, reménykedtünk, noha tudtuk, azon a szakaszon meredek jégfal húzódik, a visszamászás nagyobb feladat, mint kötél nélkül lejönni.

Hétfőn vált biztossá, hogy hiába várjuk Tibit. Először az iráni mászó érkezett meg a hármasba a csúcsról, és azt üzente, hogy senkivel nem találkozott. Délután Zsolt erősítette meg a tragikus hírt. Társunknak sem 6300 méteren, sem 5500-on nincs nyoma.

Megrázó volt a helyzet, de nem meglepő. Tibi fáradtan, egyedül, mellig érő hóban, fokozottan lavinaveszélyes körülmények közt, minimális látótávolság mellett indult neki a veszélyes szakasznak. Ezen körülmények közül egy tényező is elég lett volna a tragédiához. Persze tudjuk, hogy a magashegyi mászásban a szerencsének nem kis szerepe van. Leérhetett volna, ha a véletlenek mind egyszerre rámosolyognak. A ráció ezúttal erősebb volt.

Csúcsok

 Nem kell mindig minden cselekedetünkben racionalitást keresni, mert ha csak tól–ig élnénk, roppant unalmas lenne az élet. Feszíteni kell a határokat, kipróbálni erőnket, felvállalni a lehetetlent vagy az annak tűnőt. Vagy átvisszük a célt, vagy elbukunk.

Ha átvittük, az egy másik helyzet, mint ahogy a bukás is az. Jó esetben felkelünk, rosszabb verzió, amikor ottmaradunk.

Sűrűn kérdezgetik a tragédiák után, hogy mi, sík vidéki, tengermentes magyarok mi a fenéért megyünk az Antarktiszra, miért kenuzzuk át az Atlanti-óceánt vagy mászunk az Andok és – mint most – a Himalája csúcsaira?

Mert ott a cél, és nem itt, a Kárpát-medencében. Célokat persze itt is találni kinek-kinek gusztusa szerint, de lássuk be, természeti adottságaink nem a kihívást kedvelőket részesítik előnyben. Itt most borzalmasan magas hegyekről, átláthatatlan vízfelületekről és szélsőséges időjárásról beszélünk természeti kihívásként, nem szélsőséges emberi természetről. Mert ezen a téren igen jól el vagyunk látva. Sokkal jobban, mint amennyire szeretnénk. Sokan éppen ezért mennek el.

Időnként elbukunk. Jön egy hatalmas hullám, elsodor egy lavina, elszakad a kötél, és kész.

Kinek tragédia ez? Mindenkinek. Mert egy kicsit mindannyian ott lapátolunk a vízben, tiporjuk a havat, reszketünk a hóban, és kapkodjuk a ritka levegőt. Irigyeljük őket, hogy ott lehetnek, ahol, mert azt hisszük, hogy akár mi is ott lehetnénk. De nem mi megyünk oda, hanem helyettünk ők.

Ez az út az Annapurnára katasztrófával végződött. Ez most igen. Lesznek (és voltak) utak és célok, amelyek sikereket hoznak. Egyszer fent, most éppen lent.

Helyettünk.