Május 19-i Erőss Zsolt kiállítás és találkozó

Május 19-i Erőss Zsolt kiállítás és találkozó

A kiskunfélegyházi Petőfi Sándor Városi Könyvtár tisztelettel meghívja Önt és kedves családját

„A magyar  Himalája- és sarkvidéki expedíciók a XX. század végén és a XXI. század elején”

című, előadással egybekötött fotókiállítás megnyitójára Erőss Zsolt, Kollár Lajos, Tarjányi István és az expedíciók fotóiból.

Időpont: 2010. május 19., szerda 18 óra.

Helyszín: a Petőfi Sándor Városi Könyvtár rendezvény- és kiállítóterme. (Kiskunfélegyháza, Szent János tér 9.)

A vendégeket köszönti Kapus Krisztián országgyűlési képviselő, a MOV Bizottság elnöke.

Bevezetőt mond Bense Zoltán hegymászó.

Élményeikről előadást és filmvetítést tartanak a hegymászók: Erőss Zsolt és Kollár Lajos, „A magyarok a világ nyolcezresein” expedíciósorozat alapítói.

A kiállítás megtekinthető 2010. június 12-ig, nyitvatartási időben:

hétfő: zárva

kedd-péntek: 9-18 óráig

szombat: 8-12 óráig

Beszámoló a tragédiáról

2010. április 26-án reggel Várkonyi László (becenevén Konyi) barátommal az Északi-nyeregben álló sátrunkban ébredtünk, miután eltöltöttük első (meglehetősen szeles, embert próbáló) éjszakánkat 7000 méteren, az ún. 1-es Táborunkban. Miután megreggeliztünk és a sátor szűk terében hosszadalmasan beöltöztünk teljes pihe ruházatunkba, nekivágtunk, hogy – ha a körülmények engedik – kiépítsük 7800 méteren 2-es Táborunkat.

Nagyjából 200 métert emelkedtünk egyenletes tempóban, igen erős szélben, amikor Konyi javasolta, hogy forduljunk vissza, ne fecséreljük az energiáinkat az erős szélben. Egyetértettem, nekem is ez járt a fejemben: a 7000 méteren eltöltött éjszaka jó eredménynek számít, az akklimatizációs terveinkben pedig még bőven volt ennyi rugalmasság. Feleslegesen erőlködünk a szélben. Gyorsan visszaereszkedtünk a nyeregbe, majd összecsomagoltunk, hogy leereszkedjünk az Előretolt Alaptáborba (6400 m). Mivel még délelőtt volt, úgy terveztük, hogy talán még aznap este elérjük az Alaptábort (5300 m), ahol 2 napot pihenünk majd a következő akklimatizációs kör előtt, ami során kiépítjük majd a 2-es Tábort (7800 m), ott éjszakázunk, és remélhetően kiépítjük a 3-as Tábort is 8300 méteren. (Ekkor készen állunk majd, hogy egy alaposabb pihenő után csúcsot támadjunk.)

A nyeregből szeles, de tiszta időben kezdtük meg az ereszkedést. A rögzített köteleken felfelé és lefelé is többen mozogtak: sherpa mászók és kereskedelmi expedíciók ügyfelei vegyesen. Jó tempóban, egymástól 10-50 méterre ereszkedtünk. (A rögzített kötél használatának lényege, hogy a hegymászók nem egymással vannak összekötve, hanem a hegymászó egy csúszó karabiner segítségével a rögzített kötél mentén halad.) Indulás után nem sokkal javaslatomra megálltunk és én fényképeket készítettem a lefelé ereszkedő Konyiról. A hangulatunk remek volt, vártuk a megérdemelt pihenést, erről beszélgettünk.

Dél körül lehetett, amikor egy kis dőlésszögű lejtőn harántoltunk át. Emlékeim szerint Konyi 15-20 méterrel volt mögöttem. A lejtő felett, amit kereszteztünk, egy függőleges jégfal meredezett. Menetirány szerint balkézre pedig egy szintén függőleges jégletörés. Miközben a lejtőt kereszteztük, fejem felett robbanásszerű (reccsenő, roppanó) hangot hallottam. Amikor felnéztem, láttam, hogy a jégfal megroppan, és hatalmas tömbökben leválik. Várható volt, hogy a lejtőre, a kötélpályára és ránk zuhan. Első gondolatom azt volt, hogy felmérjem a távolságot Konyi és köztem. Azt hiszem, összenéztünk. Úgy ítéltem meg, hogy eléggé mögöttem van ahhoz, hogy őt ne találja el a jégomlás, azt viszont láttam, hogy a lezúduló és tovagördülő, sodródó tömbök engem eltalálnak. Futni kezdtem lefelé, és közben azon gondolkoztam, hogy ki kell akasztanom a karabineremet, ha tovább akarok futni. (Szemtanúk utólagos beszámolója szerint csak pár futólépést tudtam tenni, mielőtt elsodort volna a jégár.)

Amikor éreztem, hogy a jégár nekem ütközik és elsodor, többször próbálkoztam, hogy a hasamra fordulva lekushadjak és megállítsam sodródásomat. Természetesen eredménytelenül. Több rántást is éreztem, feltételezem, ezek a fix kötelet rögzítő horgonyok kiszakadásakor értek. Hamarosan azt éreztem, hogy valami peremen sodródom-zuhanok át, majd egy erőteljes rántást követően a beülőmön lógva a levegőben találtam magam. (Közben körülöttem, de főleg felettem még folyamatosan zuhant a jégtörmelék és a hó.) Hosszú pillanatok elteltével tudatosult bennem, hogy a lejtő alatt található függőleges jégfal mentén (annak peremétől talán 3 méterre) lógok az elgörbült biztosító eszközökkel tarkított, és össze-vissza tekeredett rögzített kötélen. Nem voltam benne biztos, hogy valamelyik biztosító pont tartott ki, vagy csupán a fém eszközöket összegyűjtött kötélkígyó akadt meg valahol. Tapogatózva megállapítottam, hogy dioptriás gleccserszemüvegem a tartó madzagnak köszönhetően megvan, csak lesodródott az arcomról. Megtisztogattam. Közben éreztem, hogy a hátizsákom erősen hátrahúz (a beülő a csípő környékén rögzít), aminek következtében (így, 6800 méteren) veszélyesen hiperventilláltam. Most már – hogy láttam – fel tudtam mérni a helyzetem: 18 méterrel lehettem egy vízszintesnek tűnő hópárkány felett. Bal kéz felé az ösvényen emberek kiabáltak. Úgy döntöttem, a hátizsákom megközelíthető helyen landol majd, így leoldottam és ledobtam. Nem gurult el, jól látható volt a hóban.

Három lehetőség kínálkozott a menekülésre: felmászom, leereszkedem, vagy kihúznak. Bár a harmadikat láttam a legvalószínűbbnek (és már vártam is, hogy Konyi hamarosan feltűnik felettem és jelenti: kész a rögzítési pont), azért elkezdtem dolgozni a másik 2 lehetőségen. Elrendeztem a ruházatom és megvizsgáltam a kötélzetet felettem. Igaz, nem volt messze a párkány és rendelkeztem a felmászáshoz szükséges 2 visszacsúszás gátlóval (egy júmár és egy pruszik csomó, jelen esetben), de sajnos a kötélzet és a vasak annyira össze voltak gabalyodva, hogy a dolog nehézkesnek látszott. (Valamint a kötél a súrlódás következtében mélyen belevágott a perembe, így csak a perem alatt 1-2 méterig tudtam volna felmászni.)

Az ereszkedés kézenfekvőbbnek tűnt. Bár a kötél, amin lógtam össze volt kötve egy másik felülről érkező kötéllel és V alakban, kb. 4-5 méterrel a párkány felett végződött, de volt nálam kés, és még ha a legvégén huppannom is kell valamekkorát, az akció nem tűnt kivitelezhetetlennek. (Bár persze a párkány beszakadásától féltem, hisz ki tudja, mi van alatta.) Felraktam az ereszkedő nyolcast, majd nagyjából fejmagasságban felhelyeztem a júmárt egy kötélgyűrűvel, hogy tehermentesítsem a kötelet és átterheljek az ereszkedő eszközbe.

Mindeközben zárt mikró-világomban léteztem csupán. Nem volt időérzékem. Nem merült fel bennem, hogy az omlás megismétlődhet, folytatódhat. Többször hiányoltam, miért nem érkezik már Konyi fentről, hogy segítsen. (Egyszer-kétszer talán kiáltottam is érte.) Amíg az oldalt és lejjebb látható mászókat láttam, addig egyszer próbáltam jelezni nekik, hogy rövid lesz a kötelem. De hogy tudtunk-e szót váltani, arra nem emlékszem.

Viszont mire a szereléssel készen lettem és nekiláttam, hogy belelépjek a júmárba és tehermentesítsem a kötél megfelelő szakaszát, egy sherpa feje jelent meg felettem. Csodálkoztam, hogy miért ő, és kérdeztem, hogy hol van Konyi. Ha értette is a kérdésemet, nem reagált, csak azt mondta, hogy leenged egy kötelet és kihúznak. (Feltételezem, hogy az eddig eltelt idő jelentős részét azt tette ki, hogy egy megfelelő hosszúságú és minőségű kötelet találjanak, majd az, hogy a lejtő egy biztosnak tűnő pontján kiépítsenek egy fix pontot.) Mondtam valamit az ereszkedésről, ő nemleges választ adott, majd rögtön leengedett egy bordó kötelet egy csavaros karabinerrel. A karabinert rögzítettem a beülőmhöz, jeleztem, majd szinte azonnal emelkedni kezdtem. A jégletörés szélét nem támasztották meg, így (a zuhanásomhoz hasonlóan, csak nem olyan mértékben) a kötél belehasított a perembe és én valamivel a perem alatt rekedtem. Végül sikerült a hágóvasam segítségével egy-két lépést rúgnom a jégbe. Segítő kezek ragadtak meg és húztak át a peremen. Sürgettek volna tovább (bölcsen tartottak az omlás megismétlődésétől), de az utolsó pár rúgás a jégbe és a peremen való átlendülés úgy megpörgette a pulzusomat, hogy összeroskadtam és kérleltem őket, adjanak egy percet. Amikor összeszedtem magam, tovább noszogattak felfelé és oldalra, majd – amikor elértük a rögzítési pontot, ami 2 szépen, szabályosan elhelyezett hó-szög volt – megint összeroskadtam.

Semmit nem értettem: hol van Konyi? Miért nem ő építette ezt a pontot? Miért nem ő vezényelte le ezt a mentést? (Magam előtt láttam aggódó arcát, amint rögzít, csomóz, húz: amint elemében van.) A sherpa hegymászók csak rázták a fejüket és az omlásról magyaráztak. Láttam, hogy az omlás felett is jócskán rekedtek mászók, de Konyi nem volt köztük. Végül – valószínűleg sokadszorra – megértettem, felfogtam, amint valaki azt magyarázza, hogy Konyit nem elsodorta a jégomlás, mint engem, hanem rá közvetlenül ráomlottak a tömbök és bizonyosan halott. Különböző sherpa hegymászóknak magyaráztam, hogy ellenőrizni kell, mi van Konyival, hogy mögöttem volt, hogy szerintem nem érte el a lavina, és hasonlók… de csak az érdekelte őket, tudok-e járni, mozogni. Ekkor éreztem meg, hogy a jobb karomat nem tudom rendesen mozgatni (csoda, hogy a kötélen lógva nem hogy mozgatni tudtam, de még csak nem is tudatosult bennem a fájdalom), de rövid önellenőrzés után (külsérelmik, vizuális próbák, tudat) jeleztem, hogy szerintem önállóan le tudok vonulni. Kértem egy sapkát, mert az enyémet elsodorta a jég és fáztam. (A szélkabátom a hátizsákomban volt.) Egy kis csapat sherpa persze nem tágított mellőlem, tisztogatták előttem az utat (elterelték a mászókat), vigyáztak rám hátulról és még akkor is kitartottak mellettem, amikor látták, hogy jó tempóban mozgok lefelé. Néha segítettek a karabiner átakasztásában, amikor jobb kézre jött volna ki. (Akkor ez bosszantott, az önállóságom megtépázásának éreztem. Ezt utólag szégyellem. Szakszerű segítséget kaptam.)

Nagyon gyorsan a fal tövében találtuk magunkat. Talán 50 métert tettünk meg a síkon, amikor megint magamba roskadtam, pont ott, ahol egy nyugati mászó (Jamie) táborozott és egy hatalmas fényképezőgéppel a falat (s mint utólag kiderült a tragédiát) fényképezte. Megitattak (többedszerre) és igyekeztek lelket önteni belém. Jamie elmondta (amit utólag több szemtanú is megerősített), hogy az omlás pillanatában Konyi nem – mint ahogy én hittem – hatótávolságon kívül, feljebb tartózkodott, hanem közvetlenül a leomló jégtömbök alatt állt, amik aztán rázuhantak, láthatóan összezúzták. Az én első szerencsém az volt, hogy rám nem közvetlenül zuhantak a jégtömbök, hanem – miután azok lezuhantak és becsapódtak a lejtőbe – hozzám már gurulva, pattogva (lavinaszerűen) érkeztek. A második szerencsém az volt, hogy a jégár hamar kidobott a peremen túlra, így a lavina ereje a fejem felett száguldott el és zuhant alá, miközben én a kötélen lógtam. A megmenekülésem így is – a szemtanúk szerint – hatalmas véletlen volt. Ekkor – miután rákérdeztem – mondtak már valamit a keresésről, de természetesen a hegy még egy megbolydult méhkasra emlékeztetett.

A tábort (6400 m) 14:00 körül értük el. Azt hiszem, levest próbáltak belém tukmálni. A jobb karomat még mindig nem néztem meg, pedig egyre inkább éreztem, hogy eluralkodik rajtam a fájdalom. Miközben a keresésről kérdezgettem a körülöttem lévőket, féltem, hogy elhomályosul a tudatom, a fájdalomtól, így bevettem több (azt hiszem 3 szem) erős, morfium tartalmú fájdalomcsillapítót és szemrevételeztem a karom. Örömmel láttam, hogy a látványos zúzódásokon kívül csontsérülésem nincs és egyetlen ízületem se ugrott ki a helyéről. (Később egy mexikói orvos rendkívüli gonddal látott el. Sajnálom, hogy nem tudom, ki volt ő, de köszönöm.)

Valaki – nem tudom, ki – besegített a sátramba, a hálózsákomba. A keresésről közben annyit tudtam meg, hogy Konyi testét nem találják, de a késői időpont miatt nem is volt elegendő  kapacitásuk, hogy megszervezzenek egy rendes köteles beereszkedést a veszélyes terepre, így csak lentről és oldalról próbálkoztak. Bár korábban adtam nekik egy rádiót, amiben benne volt Konyival közös frekvenciánk, de – a szemtanúk beszámolói után – senkiben nem élt úgy igazán a remény, hogy Konyi életben lenne.

Az én műholdas telefonom (mobilom is), a hátizsákomban maradt (ami valószínűleg még most is ott pihen a hópárkányon, ahová hajítottam), így nem tudtam, hogy vegyem fel a kapcsolatot az otthoniakkal. Végül Konyi sátrában megtaláltam az ő műholdas telefonját, amiben azonban nem voltak tárolt számok. (Valószínűleg mindent fejből tárcsázott…) Végül egyetlen számon keresztül, amire emlékeztem, elkezdtem felgöngyölíteni az otthoniak elérhetőségét. Ekkor még reménykedtem, hogy legkésőbb reggel előkerül Konyi teste, így a hozzátartozók értesítésével vártam másnapig. Az éjszaka nem tudtam aludni. A szomszéd sátorból ismerős krákogást hallottam, és egy pillanatra mindenről megfeledkeztem, azt hittem, elég, ha átkiabálok… De aztán minden eszembe jutott.

Reggel megindult a második, sokkal szervezettebb keresés. Kötelek segítségével leereszkedtek a jégfalon és oldalról is alaposan átfésülték a terepet rögzített kötelek segítségével. Eredménytelenül. A test vagy fent pihen, a hatalmas jégtömbök alatt, vagy lezuhant a párkányra és továbbsodródott a számtalan hasadék valamelyikébe. Ekkor értesítettem Konyi feleségét és beszámoltam a történtekről.

Próbáltam egy harmadik keresést szervezni másnapra azzal a felvetéssel, hogy én is részt vennék a csoportban, és együtt beereszkednénk megint. Szerencsére a felkért sherpa mászó és társa lemondta a feladatot, mivel túl veszélyesnek ítélte azt. Utólag belegondolva igaza van és nem tudom hibáztatni ezért. A kérdéses jégomlás nagy valószínűséggel megismétlődik a közeljövőben (a fal szerkezete, állapota teszi ezt valószínűvé) és én se lettem volna ideális társ egy ilyen feladathoz a jelen állapotomban.

Így másnap, 28-án késő délután (miután összepakoltam Konyi felszerelését és a magamét), egy tibeti teherhordó segítségével levonultam a hegyről. Az Alaptábort este 6 és 7 között értem el.

Jelenleg az Everest Alaptáborában vagyok. A kínai kormányt és a Kínai – Tibeti Hegymászó Szövetséget képviselő összekötő tiszt segítségével a hivatalos ügyeket intézzük, miközben egy lapos kőtáblára rávéstem barátomnak és mászó-társamnak, Várkonyi Lászlónak a nevét és elhelyeztem azt a többi – sajnos nem kevés – kőtábla között, amik egy kopár, köves domb tetejéről nézik a Csomolungmát, amíg a világ, világ. 2010. április 26-án egy jégomlásban életét vesztette Várkonyi László, a magyar palack nélküli hegymászás magassági rekordere, férj és családapa, mászó-társam, barátom. Béke vele!

Kőbe véste a Csomolungmán Várkonyi nevét Klein Dávid - részletes beszámoló a lavináról

Részletes beszámolót tett közzé társa halálának körülményeiről Klein Dávid magyar hegymászó, aki Várkonyi Lászlóval a Mount Everest oxigénpalack nélküli meghódításának vágott neki áprilisban. Várkonyi Lászlót Klein Dáviddal együtt április 26-án sodorta el egy lavina, a balesetet Várkonyi László nem élte túl.

Klein Dávid és Várkonyi László március 27-én indult meghódítani a Föld legmagasabb pontját, a Mount Everest 8850 méter magas csúcsát. A tervek szerint 60 napot töltöttek volna a hegyen, és május 21-én értek volna haza. Klein Dávid az expedíció eseményeit hírül adó Expeditions.hu internetes oldalon tette közzé részletes beszámolóját hétfőn.

A beszámoló szerint a baleset napjának reggelén 7000 méter magasból indultak el. Nagyjából 200 métert haladtak felfelé egyenletes tempóban, erős szélben, amikor Várkonyi László visszafordulást javasolt. Visszaereszkedtek és összecsomagoltak, hogy tovább menjenek lefelé, az úgynevezett előretolt alaptáborba, ami a tengerszint feletti 6400 méteren volt. Úgy gondolták, hogy még aznap este odaérnek és ott két napot pihennek és úgy folytatják az utat.

Szeles, de tiszta időben kezdtek leereszkedni, a rögzített köteleken rajtuk kívül sherpa mászók és kereskedelmi expedíciók ügyfelei is mozogtak. Dél körül egy kis dőlésszögű lejtőn haladtak át, Várkonyi László ekkor Klein Dávid szerint 15-20 méterrel volt mögötte. A lejtő felett, amit kereszteztek, egy függőleges jégfal volt, balra pedig egy szintén függőleges jégletörés. Miközben a lejtőt keresztezték, Klein Dávid a feje felett robbanásszerű hangot hallott. Úgy ítélte, hogy a jégtömbök rá fognak zuhanni, ezért futni kezdett lefelé, majd elsodorta a jégár.

Eredménytelenül próbálta hasra fordulva megállítani a sodródását, végül a kötélen lógva, a levegőben állt meg. Közben körülötte, de főleg felette még folyamatosan zuhant a jégtörmelék és a hó. Leoldotta a hátizsákját, ami egy 18 méterrel lejjebb lévő részre zuhant. Klein Dávid közben a menekülési lehetőségeket mérte fel és arra gondolt, hogy miért nem jön Várkonyi László a segítségére. Végül a hegyek között élő sherpák húzták fel kötélen. Hosszas magyarázkodás után értette meg, hogy Várkonyi László azért nincs ott, mert rázuhantak a jégtömbök és valószínűleg meghalt. Később megkezdődött a keresés, ami nem vezetett eredményre.

Klein Dávid jelenleg Katmanduban van, bár a beszámolót még a hegyen lévő alaptáborból írta, ahol a kínai kormányt és a Kínai - Tibeti Hegymászó Szövetséget képviselő összekötő tiszt segítségével a hivatalos ügyeket intézték. Még akkor egy lapos kőtáblára rávéste barátja és mászó-társa, Várkonyi Lászlónak a nevét. A tábla a többi kőtábla közé került, amelyek "egy kopár, köves domb tetejéről nézik a Csomolungmát, amíg a világ, világ. 2010. április 26-án egy jégomlásban életét vesztette Várkonyi László, a magyar palack nélküli hegymászás magassági rekordere, férj és családapa, mászótársam, barátom. Béke vele!" - zárul a magyar hegymászó beszámolója.

Erőss Zsolt kitüntetése

Kiskunfélegyháza Város Képviselőtestülete Elismerő Oklevelét adományozza

Erőss Zsolt...hegymászó, kulturális előadónak

Csíkszereda, 1968. március 7erdélyi születésű hegymászó,aki első magyar
állampolgárként mászta meg a Mount Everestet


Magyarország legeredményesebb hegymászója, a 14-ből nyolc 8000 m fölötti csúcsotmászott meg

A Gyergyói medencében nőtt fel Orotván, majd 7 éves korától a Gyilkos tónál. Gyergyószentmiklóson érettségizett. A hegymászással 1981 nyarán ismerkedett meg a Békás-szoros szikláin. 1983-tól a Gyergyói Vasas Hegymászószakosztályában szervezett keretek között mászott. 1985-ben egy évet a Kolozsvári Akarat egyesületben volt leigazolva. Megmászta a Békási szoros, az Enyedi szoros és a Tordai-hasadék közel minden sziklamászó útját és részt vett új utak kiépítésében is. Bejárt az Erdélyi magashegyeket nyáron és télen is.

A Tátrától a Pamirig

1988-ban édesanyjával és bátyjával Magyarországon telepedett le. 1989-tól az ipari alpinizmus a megélhetése és megnyílt előtte a Tátra is. 1990-ben volt az első expedíciós mászása. Az Elbrusz Nyugati csúcsára (5642 m) mászva, kiderült hogy jól bírja a magasságot és hogy jól akklimatizálódik. Az Usba (4695-4710 m) keresztezésével meg egy szép és technikás mászásban vett részt. 1991-ben kijutott a Tien-Sanba , ahol a két legmagasabb csúcsot sikerült egy expedíció alatt megmásznia: a Han-Tengrit (6995 m) és a Pobedát (7439 m). 1992-ben megkapta a magyar állampolgárságot. 1993-ban a Pamirban megmászta a Lenin csúcsot, (7134 m) BigFoot-tal lesíelt 7000 méterről. 1994-ben a Pamir Moszkvina táborából négy csúcsot sikerült megmásznia: a Csitirjok-ot (6400 m), a Korzsanyevszkaját (7106 m), a Kommunizmust (7495 m), és még az alaptábor fölötti 6200 méteres csúcsot, mind egyedüli mászásban. 1995 nyarán a pakisztániOgréra mászott egy szép és nehéz utat, sajnos azonban a csúcs alatt (7000 méteren) fel kellett adni a rossz idő miatt.

Himalája

1996-ban tagja volt az első Magyar Mount Everest Expedíciónak, ahol nagyrészt ő építette ki a magashegyi táborokat és két alkalommal is támadták a csúcsot. Először a nagykuloárból egyedül, majd a normál úton Reinhard Wlasichal aki sajnos meghalt a 8300 méteren lévő csúcstámadó táborban. 1997-ben szervezte meg a Garwhal Himalája expedíciót, ahol sikerült megmászni a Kedar Domot, a Karchakundot, a Satopant (7075 m), és déli falán sikerült feljutnia a Mandani Parbat csúcsára is. 1999-ben mini expedíciót szervezett a Nanga Parbatra, ahol mind a négyen feljutottak a Ganalóra (6606 m) Ezután szóló mászást hajtott végre a Nanga Parbatra (8126 m), új úton, a Diamir völgyből, ami nemzetközileg is nagy eredménynek számít.

2000-ben egy hasonló módon szerveződő expedícióban a Distagil Sart (7885 m) mászta meg ismeretlen oldaláról, sajnos azonban az ereszkedés során meghalt Dékány Péter. 2001-ben az Everestre készülés során feljutott az Aconcaguára (6960 m).

A 2001-es őszi Everest expedícióra egy nagyszerű csapatott sikerült összehoznia, de sajnos az időjárás meghiúsította csúcstámadásaikat és egy barátjukat is elveszíttették: Dr. Gárdos Sándort.

2002-ben újra lehetőség nyílt kijutni az Everestre és ezúttal sikerrel. Az első csúcstámadás most is balszerencsésen alakult, de a másodikkal mikor oxigént is használt, első magyar állampolgárként elérte a legmagasabb pontot. Ettől az évtől, csak a hegymászásból él, megjelent egy róla szóló könyv és egy fotó albumom is. Felvételeiből minden évben újabb előadások, filmek falinaptárak születtek. Hegyivezetéssel és síoktatással is foglalkozik.

2003-ban, Kollár Lajossal és Mécs Lászlóval létrehozza a Magyar Himalája Expedíciók sorozatát melynek keretein belül nyárra a Karakorum két nyolcezresére szerveztek expedíciót, a Gasherbrum II-re és a Hidden Peak-re. A tizenhárom fős csapatból kilencen érték el Gasherbrum II 8035 m-es csúcsát. A sikeres mászást követően néhány nappal Erőss Zsolt új útvonalon szólóban vágott neki a Hidden Peak 8068m-es csúcsának,a rossz látási körülmények és a viharos időjárás következtében a csúcs közeléből vissza kellett fordulnia. 2004 telén megmászta Afrika legmagasabb csúcsát a Kilimandzsárót (5895 m).

2005-ben létrehozták a MOL-K2 expedíciót, melynek során nemzetközi csapattal próbálkoztak elérni a legnehezebb expedíciós hegycsúcsot. Csapatuknak végül sikerült reális csúcstámadást végrehajtania és neki sikerült ebben a nyári szezonban a lehető legmagasabbra jutni (8300 m).

2006 tavaszán nagy nehézségek árán sikerül expedíciójuknak kijutnia a nepáliDhaulagirihez (8167 m) és bár nagyon esélytelené vált a csúcsmászás, neki mégis sikerült. Ez lett a magyar expedíciózás 7. csúcsa a nyolcezer méter fölöttiekből.

2007 nyarán a Magyar Himalája Expedíciók sorozat szervezésében heten mászták meg a Pakisztánban a Gasherbrum I-et (Hidden Peak 8068 m) és négyen a Broad Peak-et (8047 m). A magyar hegymászás legsikeresebb expedícióját hozták így létre, hiszen egy expedició alatt két nyolcezer méter feletti hegycsúcsot eddig még nem másztak meg magyarok.

2008-ban a Magyar Himalája Expedíciók sorozat újabb állomásaként a Föld ötödik legmagasabb csúcsa a Makalu (8463 m) volt a cél. A négy főből álló csapat gyors és rövid akklimatizáció után május 18-án indult csúcstámadásra. Erőss Zsolt (nepáli idő szerint) délután 5 órakor maratoni 18órás menet után érte el a csúcsot. A csapat többi tagja visszafordulásra kényszerült.

2009-ben Magyar Himalája Expedíciók folytatásaként ismét kis létszámú 4 fős csapat vágott neki a nepáli Manaslu (8156m) csúcsának. A hegy a negyedik leveszélyesebb nyolcezres a halálozási statisztikák adatai szerint. Erőss Zsolt május 19-én (nepáli idő szerint) 10 órakor érte el a csúcsot. Egy órával később pedig Barna Dániel is feljutott. A négyes táborba való ereszkedés közben azonban harmadik társuk Dr. Szabó Levente életét vesztette.

Ezzel a csúccsal a magyar hegymászás 10. nyolcezres csúcsát sikerült elérni.

2010. január 2-án lavinabalesetet szenvedett a Magas-Tátrában. 2010. január 9-én jobb lábát térd alatt amputálták. Jelenleg rehabilitációs foglalkozásokon vesz részt.

Kitüntetései

2002-ben a Csomolungma megmászásáért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét

2002-ben kitüntetést kapott a Határontúli Magyarok Szövetségétől

·         2002-ben a sportújságírók gálájának különdíját kapta meg

·         2002-ben Mogyoródon az év sportolója

·         2002 májusában, internetes szavazatok alapján, a TV2-n a hónap sportolója

·         2006-ban Miniszteri Elismerő Oklevél kiváló sportteljesítményért

·         2008-ban Erőss Zsolt lett Gyergyószentmiklós díszpolgára

Írásai:   A Békás-szorostól a Mount Everestig, Erőss Zsolt fotóalbuma, Budapest, 2002, ISBN 9638627565

Földes András: Erőss Zsolt, a Mount Everest első magyar megmászójának története, Jaffa Kiadó, Budapest, 2002, ISBN 9638627557

• Makalu-expedíció 2008, Erdélyi Gyopár, 2008/6., 11-14. oldal

08 ERŐSS Zsolt (magyar, *1968.03.07., Csíkszereda)
Nanga Parbat 1999.07.18. (egyedül) – Mt. Everest 2002.05.24. (O2) – Gasherbrum II 2003.07.19. – Dhaulagiri I 2006.05.27. (egyedül) – Hidden Peak 2007.07.29. – Broad Peak 2007.08.11. – Makalu 2008.05.18. (egyedül) – Manaslu 2009.05.19.
http://www.everestnews.com

Update 5/26/2002:

have been successful to climb Mt. Everest (8,848 m) on 25th May 2002 from South East Ridge. The Nine members of Himalayan Guide Everest Expedition was permitted to climb the Mt. Everest from South East Ridge under the Leadership of Jeffrey Standford, (31 Years) from Essex UK during the Spring Season of 2002.http://www.k2news.com/e2002hung.htm2002

• 2002.34-year-old Zsolt Erőss became the first Hungarianto reach the summit on May 25.
• 11:02 am CDT May 21, 2009"Manaslu is Eross's 8th 8000+ summit, his previous 8k+ climbs include Nanga Parbat, Mount Everest and Dhaulagiri." http://www.mounteverest.net/news.php?id=18360
  
• Erőss Zsolt rendszeres látogatója a városnak. Mászásairól rendszeresen beszámol, a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban és a város számos iskolájában is. Kiemelkedő érzelmi kötődése van Kiskunfélegyháza városához.. Előadásokat tart felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt. Tevékenyen részt vesz Kiskunfélegyháza közművelődésében. Méltó a kitüntetésre.
  
  

  A kitüntetést a Városalapítók Napján adja át  Kiskunfélegyháza Város Polgármestere 2010.május 23-án 10 órakor. Helyszín: Városháza Színpad Kossuth L.u.1.

  www.kiskunfelegyhaza.hu