Tony

A hegyikristály

Tony és társai tovább akartak menni az alaptáborból, hisz várta őket a Hegy. A majdnem elhagyatott, hegyekkel körbevett táborban aljas, gyáva támadás áldozatai lettek. Néhány őrült „vadász” ugyanis úgy gondolta, hogy nemcsak az állatok, hanem az emberek vadászszezonja is megkezdődött… 

A Nanga Parbat Alaptáborában meggyilkolt Anton Dobes "Tony" temetése 2013.július 3-án 15 órakor lesz az uhroveci temetőben.

Nyugodj békében Tony!

Barátsággal: Bense Zoltán  

Az utolsó hegycsúcs

Pablo Domínguez Prieto 2009-ben, miután feljutott a hegy tetejére, e szavakat mondta pár perccel halála előtt: „Felértem a csúcsra!“

Erőss Zsolt, aki dr. Erdő Péter mellett e film védnöke, a filmet elemezve, beleértve saját 2010-es tátrai balesetét, ezt mondta : „Ha előre sejtesz bármit, és teszel érte egy picit, akkor nincs baleset. De nem sejtjük előre, hogy mi történik…”

 Arra az újságírói kérdésre, hogy „fél-e a haláltól”, Zsolt így válaszolt: „Nem, pedig gyakran voltam már kritikus helyzetben. Olyankor úgy vagyok vele, hogy bármelyik másodperc az utolsó lehet az életemben, de legalább odafönt boldogan halok meg…”

2013. május 20-án este nepáli idő szerint 6 óra előtt néhány perccel, miután megszólalt az alaptáborban tartózkodó Kollár Lajos rádiója, Zsolt így viccelődött:” Itt a csúcs, Lalikám merre vagy?”

Kedves Félegyházaiak!

Önök hosszú éveken keresztül személyesen is megismerhették és hallgathatták Zsolt beszámolóit a város intézményeiben. Kiskunfélegyháza volt az a vidéki település, ahol a legtöbb előadást tartotta, mindig örömmel és különös izgalommal várta ő is ezeket a találkozókat. Legutóbb az idei expedícióra való elutazása előtt is tartott két előadást városunkban, telt ház előtt.

Hosszú hetek után jött a hír: nepáli idő szerint 2013.május 20-án 18 órakor, több mint 24 órás mászás után Erőss Zsolt és Kiss Péter feljutott a Kancsendzönga 8586 méter magas csúcsára.

Többen, barátok és a családtagok, akik magunk is másztunk, már ekkor aggódni kezdtünk, hisz a számok ijesztőnek bizonyultak. De izgultunk és reménykedtünk, hogy megoldják a fiúk ezt a helyzetet is. Egy éjszakát átvészelve másnap még bejelentkeztek, de délutánra köd ereszkedett a hegyre a rádiók pedig némák maradtak örökre.

A 2013-as Kancsendzönga (8586 m. Himalája, Nepál) Expedíció két csúcsmászója, Erőss Zsolt és Kiss Péter a csúcsról való ereszkedés közben 8000 méter körüli magasságban eltűnt!

Kiss Péter hegymászót személyesen nem ismertem. Eredményei viszont kiemelkedőek. Fiatal kora óta teljesítménytúrázóként sportolt, két alkalommal is elnyerte “Az év teljesítménytúrázója” címet. Tizennyolc évesen barlangász lett, majd hegyeket kezdett mászni. Barlangászként körülbelül 15 km barlangjárat feltárásában vett részt. A magyarországi hegyek, majd a Magas-Tátra gerincének megmászása után első magyarként mászta meg az Alpok összes (82 db) 4000 méter fölötti csúcsát. Sokszor teljesítette a maratoni távot, hatszor futotta körbe a Balatont.

Én, aki hosszú ideje követem a himalájai mászásokat, nem emlékszem hasonló esetre, mint ami a magyarok mászásánál történt. Kiss Péter a megmenekülést jelentő IV-es táborba való ereszkedés közben, a világ 3. legmagasabb csúcsának megmászása után megfordult és újból felfelé mászott, az akkor már nagy bajban lévő Erőss Zsolthoz. Kiss Péter elképesztő emberi teljesítményről tett tanúbizonyságot, hisz ekkora magasságban, már lefelé tartva nem szokás visszafordulni. Oscar Cadiash spanyol és a vele mászók nem akartak hinni a szemüknek, azt hitték, hogy a fiatal, rendkívüli kondícióban lévő magyar „megbolondult”. Nem! Petit a szíve vitte vissza.

Erőss Zsolt 1988-ban Székelyföldről családjával jött az Anyaországba. Ismeretségünk ez időkből való, majd közös mászások, expedíció, előadások, derűs beszélgetések, barátság jellemezte kapcsolatunkat. Talán régi ismeretségünk miatt is lehetett, hogy városunkban kiemelkedően sok előadást tartott. E tevékenységéért 2010.május 23-án Kiskunfélegyháza Város Elismerő Oklevelét kapta példamutató sporttevékenysége, a hegymászásban elért kiváló eredményei elismeréseként, de leginkább a város közművelődésében való rendszeres részvételéért. A kitüntetést pár hónappal balesete után, már lábprotézissel, a félegyházi emberek vastapsával kísérve vette át. A felé áradó szeretet nagy erőt adott neki.

Zsolt Magyarország vezető hegymászója volt, aki a Föld 14, 8000 méternél magasabb hegyéből 10-et mászott meg, ebből a két utolsót már művégtaggal, ami világviszonylatban is jelentős teljesítmény. Első magyar állampolgárként mászta meg a Föld legmagasabb hegyét, a Csomolungmát.

Erőss Zsolt nem lehet kérdéses, teljesítménye alapján a legsikeresebb magashegyi alpinista volt. Első nyolcezresét, a Nanga Parbatot egyedül, új úton mászta meg, ezzel kivívta az alpinistalegenda Reinhold Messner elismerését is.

Erőss Zsolt maga volt a hegymászó, együtt élt a hegyekkel, megtestesítője és elkötelezettje volt magának a hegymászásnak. Elsősorban mégsem eredményei, hanem céltudatossága, akaratereje, nyugalma, közvetlensége és derűje lehetett az, ami népszerűvé tette az emberek körében. Zsolt ezt megérezte, ezért is szeretett az emberek közt, a fiatalok, a gyerekek közt lenni és előadásokat tartani nekik. Céljai közt szerepelt, hogy a csúcsokra kitűzze a magyar nemzeti lobogót és szülőföldjének, Székelyföldnek a zászlaját is.

 A Kancsendzönga jelentése: „A hó öt kincse, kincseskamrája”

A „kincsek” jelentése: arany, ezüst, drágakő, vetőmag és szent könyv.

Nekünk, magyaroknak 2013. május 21 óta még többet jelent, mintha még több kincset rejtegetne.

E dátum az, mikortól e vidék még különösebb, misztikusabb lett a magyarok számára.

A hegy lábánál fekszik egy kicsiny falu, Dardzsiling, egy híres székely nyugszik ott, sírjánál az expedíció is tiszteletét tette. Kőrösi Csoma Sándor síroszlopán a következő felírat áll: „Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében”

Zsolt és Peti! Álmodjatok a hó öt kincse közt, fent a hegyen, ahová mindig is vágytatok!

Ti már a Himalájánál is magasabbra jutottatok, haladjatok tovább a Csillagösvényen!

Zsolt! Megtiszteltetés volt a barátodnak lenni.

Kiskunfélegyháza, 2013.06.06.                                            Bense Zoltán

Beszámoló a mászásról és a tragédiáról

Kiss Péter túlélhette volna

Az expedíció vezetője megérkezése után beszámolt a Kancsendzönga-expedíció tragédiájának lehetséges okairól. Szerinte nem a 24 órás csúcstámadás, vagy a szokatlanul alacsonyan felállított csúcstámadó tábor tehet a balesetről, hanem hogy kevés vizet vittek magukkal, és Kiss Péter nem tudta, hogy 8000 méteren már nem lehet segíteni senkin.

„A Péterrel együtt mászó olasz és spanyol mászók nem hitték el, hogy visszamegy, azt hitték megbolondult. – elevenítette fel Erőss Zsolt és Kiss Péter tragikus csúcsmászásának történetét az expedíció vezetője kedden. - Nem ez történt, csak nem volt ideje magyarázkodásra. Nem találta a Zsoltot és visszament segíteni. Ebben sajnos tapasztalatlan volt, ezt nem tudta, hogy itt nem lehet emberségesnek lenni, mert akkor a végén két halottal nézünk szembe, és nem eggyel.”

Kollár Lajos kedden érkezett Magyarországra, és a repülőtéren részletesen beszámolt a tragédia feltételezett okairól az Indexnek. „Az expedícióra készülve nem beszéltünk Péternek arról, hogy ha baj van, ne menjen vissza Zsoltért. Ez egy nonszensz. De nem gondoltuk volna, hogy Péter a csúcsmászás után egyáltalán képes erre. A szíve vitte vissza. Ha Peti bekapcsolja akkor a rádiót, lebeszélem róla. Tudni kell túllépnie, még Zsolton is.”

Kollár szerint ha Péter nem fordul vissza társáért, ma valószínűleg életben volna, hiszen azok a mászók, akikkel együtt ereszkedett, épségben elérték az alaptábort.

A csúcson még jó állapotban voltak

Az expedíció hazaérkező tagja azt is elmondta, hogy a tragédia kiváltó oka valószínűleg nem az volt, hogy a két mászó túl hosszan ment a csúcsra, hanem hogy kevés folyadékot vittek magukkal.

„Ilyen jól működő expedíciónk nem nagyon volt, meg is beszéltük Zsolttal.” – vélte Kollár. - Péter talán az egész táborrendszerből a legjobban teljesített. Még egyszer Petivel mennék, ha lehetne választani. Az, hogy még nem volt ilyen magasan, nem számított. Persze el lehetett volna menni vele az Aconcaguára (6962 méteres dél-amerikai hegy, amelyet edzőcsúcsként használnak expedíciók előtt. a szerk.) de arra hátratett kézzel felment volna.” – válaszolta a kérdésre, hogy mennyiben járult hozzá a tragédiához Kiss Péter gyakorlatlansága.

Kollár szerint nem az volt a probléma, hogy a két mászó 350 méterrel a legfölső tábor alatt éjszakázott, és onnan indult a csúcsra. „Volt vita az alacsony indulásról, de azt mondták, olyan meleg van, hogy nem fárasztják le magukat a puha hóban, hanem másnap korábban indulnak, és ledolgozzák a hátrányt. És így is volt, simán beérték az élbolyt. A koreaiak ugyanezt csinálták, 80 méterrel volt csak feljebb a táboruk.”

A vezető nem látta döntő hibának azt sem, hogy Erőss és Kis szokatlanul hosszan, teljes 24 órát mászott a csúcsig. „Zsolték 8100 körül egy órát vitatkoztak, amikor a spanyolok serpái már nem feszítették ki tovább a köteleket, hogy menjenek-e tovább. Zsolt azt mondta, hogy fáradunk, de amúgy jól vagyunk, szó nincs, hogy visszaforduljunk. Összeálltak a spanyol Oscarral, az olasz Marióval, és két serpával, és együtt másztak. Raktak be néhány helyen kötelet, el is töltöttek ezzel vagy négy órát, ott ment el egy csomó idő.”

„A csúcson mindkét mászó kiváló állapotban volt - hangsúlyozta Kollár Lajos. Vidámak voltak a rádióban, és szerinte a fotók is erről tanúskodnak. „Oscar megerősítette, hogy Peti tökéletes állapotban volt a csúcson. Zsolttal 8300 és 8400 közt történt a probléma. Éjszaka, 24 órás csúcsmenet után jött az a mondta: Nem tudok mozdulni, teljesen legyengülten, vészesen gyorsul a pulzusom, ha megmozdulok. Javasoltam neki, hogy húzza magára a hátizsákját, de arra csak azt mondta, hogy most ejtettem le. Ilyet Zsolttól nem hallottam még hegyen.”

Víz nélkül maradtak

„Valószínűleg a kevés folyadék lehetett a probléma oka. És ezt megerősítették a csúcsról lejövők is. Nem nagyon ittak, étel elég volt náluk, ettek is, de folyadék nem. De Zsolt mindig ennyi folyadékot vitt magával. Ez most nem jött be. Kiszáradtak, besűrűsödött a vérük. Emiatt lehetett, hogy Zsolt végig arról panaszkodott, hogy alig lát. De hogy ezen kívül adódhatott-e valami más, azt nem tudjuk.”

Kollár felidézte az ereszkedés nehéz pillanatait. „Rádióztam vele, alig tudott beszélni. Kérdeztem, Peti hol van, és kiderült, hogy valahol már messzebb, lenn, a többi mászóval. Jó volt az idő, csak mínusz 30 fok volt, nem mínusz 40 és szél. De ezt sem bírja ki akárki. Zsolt túlélte. Reggel fél négy körül úgy összeszedte magát, hogy lement 8100 méterre. Ott találkozott Petivel, és innentől úgy gondoltuk, hogy megoldódik a helyzet. Lassan felkel a nap, melegebb lesz. Reménykedtem, hogy le fognak jönni a hegyről.”

Kollár szerint Kiss Péter tapasztalatlansága csak önfeláldozó magatartásában volt tetten érhető. „Utólag hallottam, hogy Peti 8000 méter körül megfordult és elindult fölfelé. A többi mászó azt hitte, hogy megőrült. Ezt, hogy visszafordulunk, ilyen magasságban, és egy csúcsmászás után nem lehet megcsinálni. Ezt Peti nem tudta, de álmunkban nem gondoltuk volna, hogy lesz egy ilyen szituációnk. Hogy ilyenre is fel kell őt készítenünk.”

Az expedíció akkor fordult tragédiába, amikor az alaptáborban már azt hitték, hogy van remény. Reggelre Kiss Péter elindult lefelé, és Erőss szintén összeszedte magát: „21-én délután kettőkor beszéltem Zsolttal. Mondtam, pihenjen egy órát. Zsolt egész normális hangon válaszolt. Mondtam neki, hogy el kell érnie a négyes tábort, és hogy óránként rádiózzunk. Soha többet nem beszéltünk.”

Kollár elmondta, hogy a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciósorozat ezzel véget ért. „Nincs kivel folytatni Magyarországon. Magyarországon nincsenek olyan hadra fogható mászók, akivel folytathatnánk. Volt egy szép tervünk, de a 14-ből megvan 12, és most meg fogunk állni.”

Felmászott a hegyek közé, és tovább emelkedett a szokásosnál.

 Erőss Zsolt a legnagyobb magyar hegymászó volt. A kijelentés nem kérdéses, ha megnézzük az eredményeit. A világ 14 nyolcezer méter feletti csúcsából megmászott tízet. Kettőre már műlábbal jutott fel, amely világviszonylatban is jelentős teljesítmény. A veszélyes Nanga Parbatot (8125 méter) pedig teljesen egyedül, háttércsapat nélkül, új úton mászta meg, ezzel kivívva Reinhold Messner elismerését is. Pedig az élő alpinistalegenda nem sok ember teljesítményén lepődik már meg. Mellesleg pedig Erőss volt a Föld legmagasabb csúcsának, a Mount Everestnek első magyar meghódítója, habár erre az eredményére ő sosem volt annyira büszke.

De Erőss Zsolt mégsem a fentiek miatt volt a legnagyobb magyar alpinista. Hanem mert ő a szó legklasszikusabb értelmében volt hegymászó. Erőss akkor is ugyanígy járta volna a hegyeket, ha a hegymászás senkit nem érdekelne rajta kívül, ha nem foglalkoznak vele a lapok, nem érdeklődnek iránta az emberek. Ez onnan tudható, hogy még akkor kezdte az egészet, amikor éppen ilyen volt a helyzet. Szülőhelyén, Erdélyben egy szűk kör furcsa szórakozása volt az alpinizmus, ahogy Magyarország sem a Himalájával volt elfoglalva, amikor 1988-ban ideköltözött.

Elhivatottságát onnan is tudom, hogy társa voltam, amikor 1999-ben kiutaztunk a Nanga Parbathoz. Nem volt pénzünk, így aztán hivatalos engedélyünk sem. Nyilvánvaló volt, hogy hiába mászik fel a csúcsra, soha nem kerülhet be a hivatalos hegymászókrónikákba. Senki nem tud majd a sikeréről. Ennek ellenére megmászta a rettegett csúcsot, majd éveken át titokban tartotta a sikert, hiszen akkor kitiltották volna Pakisztánból, és nem kerülhetett volna újabb nyolcezresek közelébe. De számára nem a hírnév volt a lényeg, hanem a mászás maga. Az a semmihez sem hasonlítható élmény, amit a magashegyek közt él át az ember, ahogy méterről méterre emelkedve kiszakad a színes és zűrzavaros világból, és belekerül egy olyan rendszerbe, amelyben egyszeriben letisztult, érthető és világos lesz minden. Nincsenek színek, csak a hó fehérje és az ég kékje. Csak a fent van és a lent, és az ember egyetlen feladata a kettő közti mozgás. Ez pedig maga a teljesség.

Nem meggondolatlan volt, vagy fanatikus, hanem elkötelezett. Elkötelezett a teljes élet iránt. Amputációhoz vezető balesete után megkérdeztem, nem értékelte-e át az életét, nem gondolja-e, hogy valami nyugodtabb hobbit kellene választania. Zsolt értetlenül nézett rám. „Azt gondolod, hogy úgy jártam a hegyeket évtizedeken át, hogy nem vettem észre, ez veszélyes? Mindig tudtam, hogy mivel jár a hegymászás. De szerinted jobb otthon ülni, és tévét nézni biztonságban?”

Erőss valóban nem értette, hogyan vonhatják kétségbe a hegymászás értelmét. Számára kétfajta élet létezett: amit az ember teljes valójában megél, fájdalmaival, nehézségeivel, légszomjával, kimerültségével, és a csúcson átélt lebegő élménnyel. És az, amelyikben az ember külső elvárásoknak megfelelő, látszatéletet él, amelyben foglalkozhat divatos dolgokkal, viselhet divatos ruhákat, csak éppen egy nem létező sorsot valósít meg. Mindig is furcsállta, hogy miért vállalják mégis ezt a félszívű életet olyan sokan.

Elkötelezettsége vezette akkor is, amikor nekiveselkedett, hogy műlábával újra megtanuljon járni. Nem panaszkodott, nem gondolta, hogy szerencsétlen lenne, nehezebb sorsú, mint két lábon élő embertársai. Annyit látott, hogy megint előtte áll egy nagy feladat, amelyet meg kell oldania. Célja azonban nem az volt, hogy újra megtanuljon járni, hanem hogy visszamehessen a hegyek közé.

Ez a derű, ez a megható és naiv elhivatottság volt az, ami népszerűvé tette jóval a hegymászók körein túl. Megdöbbentem, amikor láttam, a városban járva nem csak fiatalok, sportemberek ismerik fel, hanem idős asszonyok, öregurak is szorongatják a kezét. Sorsa már nem a hegyekről szólt, hanem arról, hogy mindig van tovább, hogy érdemes küzdeni, hogy van remény. És mindezt hitelesebben közvetítette, mint egy délutáni szappanopera.

Nem manír volt csendessége, és hogy közvetlenül, türelmesen viszonyult barátaihoz, hegymászótanítványaihoz, majd később rajongóihoz is. Előadásait ezrek látogatták, mert szavaiból nem saját nagyszerűségének tudata sugárzott, hanem a szeretet aziránt, aminek él.

Nem gondolta, hogy valaha tett volna bármit, amivel a többiek fölé kerekedett volna. Egyszerűen csak élt. Tudta azt is, hogy az élethez hozzátartozik a halál, ezzel lesz kerek a történet. Így most csak annyi történt, hogy Erőss Zsolt teljessé tette életét, felmászott a hegyek közé, és tovább emelkedett a szokásosnál.