Tragédia a vulkánnál
Szilassi Péter a tudós kíváncsiságáról és a veszély vállalásáról
Három évvel ezelőtt Etiópia afarok lakta területén, a világon egyedülálló Erta Ale vulkánnál fegyveresek támadtak egy turistacsoportra. Öt európait, közöttük két magyar utazót megöltek. Útitársuk, a földrajztudós Szilassi Péter könyvet írt a háromhetes út tragédiát megelőző tapasztalatairól. Az Ami a bulvárhírekből kimaradt… – Etiópia geográfusszemmel című kötet bepillantást enged Afrika egyik legellentmondásosabb országának mindennapjaiba.
– Hogyan merült fel az ötlet, hogy Etiópiába utazzanak?
– Etiópia afrikai mércével mérve is különleges, sokszínű ország. Ha a földrajzi adottságait nézzük, a négyezer méter magas hegycsúcsoktól a tengerszint alatt fekvő mélyföldekig mindenféle domborzati forma előfordul ott. Ugyanezek a szélsőségek jellemzik az éghajlatát is. Csoportunk főként földrajzosokból és biológusokból állt. Célunk az volt, hogy a könyvekből megismert természeti képződményeket a saját szemünkkel is megtapasztalhassuk. Az országon keresztül húzódik a kelet-afrikai árokrendszer, amelyet az egymástól távolodó kőzetlemezek hoztak létre. Az árok mentén gyöngyfüzérszerűen sorakoznak a jelenleg is aktív vulkáni kúpok. A vulkanizmus és az utóvulkáni működés szinte minden formája tanulmányozható az országban. Emellett lenyűgöző a biológiai sokféleség is. Vizler Csaba biológus több mint száz madárfajt jegyzett fel terepi naplójában utunk során.
– Tudományos expedíción jártak ott?
– Nem, a kint töltött három hét kevés lett volna ehhez. Ez a rövid idő mindössze arra volt elegendő, hogy precíz időbeosztású terepi tanulmányút keretében végiglátogathassuk az ország általunk legfontosabbnak tartott természeti értékeit. Hónapokkal előtte elkezdtük tervezni az útvonalat, amely többször módosult, amint egyikünk rátalált valami érdekesre a szakirodalomban. Konzultáltunk jelenleg kint élő és korábban kint dolgozó magyarokkal is. Sikerült az ország nyolc UNESCO-világörökségi helyszínéből hetet felkeresnünk, és jártunk három nemzeti parkban is. Nem kalandtúrán vettünk részt, eszünk ágában sem volt „keresni a bajt”, ahogy utólag sokan vélekedtek. Végigfotóztuk és -dokumentáltuk az utat, hiszen azt terveztük, hogy a tapasztalatainkat majd beépítjük előadásainkba, másokkal is megosztva élményeinket. A költségeinket magunk fedeztük. Nem kértünk és nem is kaptunk sem állami, sem szponzori támogatást senkitől.
– Min lepődött meg leginkább Etiópiában a hosszas felkészülés ellenére?
– Vannak olyan természeti és társadalmi jelenségek, amelyeket képtelenség könyvekből megismerni. Az előzetes információk dacára az ember megdöbben, hogy helyenként milyen körülményekkel találkozik: felér egy ötszáz éves időutazással. Az egyik faluban például fényképeztük a rendkívül kedves, mosolygós helyi lakosokat. Amikor elkészültek a képek, megmutattuk őket a kíváncsi gyerekeknek a fényképezőgép képernyőjén. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy ők akkor látták először a saját képmásukat. Kiderült ugyanis, hogy nemcsak a tükör számít ott olyan luxuscikknek, amelyet senki sem engedhet meg magának, de a nagy mennyiségű víz is, így a gyerekek a víz felszínén tükröződve sem látták még magukat. Egy másik mezítlábas kisgyerek tökéletes angolsággal elkérte volna a cipőnket és a nadrágunkat. Mezőgazdasági gépeket sehol sem láttunk, évezredes módszerekkel, állatok és az ember testi erejével művelik a földet, csépelik a gabonát. Ugyanakkor a legmodernebb technológia is jelen van az országban. Láttunk szélerőműfarmokat és XXI. századi, modern egyetemi campusokat is. Elképesztő kontrasztok jellemzik Etiópiát, ahol 94 millió ember él, területe pedig tizenkét Magyarországgal ér fel.
– Etiópiáról a legtöbben annyit tudnak, hogy folyamatos ott az éhínség.
– Ez manapság már egyáltalán nem igaz. Volt, hogy a kéregető gyerekeknek élelmiszert adtunk, ők pedig eldobták azt, nem becsülték semmire. Etiópia gazdasági fejlődése figyelemre méltó: a világ tíz leggyorsabban fejődő országa között van, a nemzeti össztermékük évi tíz százalékot meghaladó ütemben gyarapodik, a gazdasági válságot meg sem érezték. Természetesen ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy rendkívül mélyről indultak. Az oktatásba rengeteg pénzt fektetnek, ma már a lakosság fele tud írni-olvasni. A gyerekek egyenruhában mennek iskolába, és büszkék arra, hogy tanulhatnak. Míg az ezredforduló idején egy egyetem volt az országban, most tizenöt van. A fényképészek kirakatában nem esküvői fotókkal, hanem a diplomaosztón fényképezett díszegyenruhás fiatalok portréjával találkozhatunk. Az országnak rendkívül gazdag a múltja is. Szinte végig független tudott maradni a történelem során, és hamarabb felvették a kereszténységet (annak kopt ágát), mint a Római Birodalom.
– Az utazás fénypontja lett volna az Erta Ale vulkán. Miért olyan különleges ez a tűzhányó?
– A vulkán csúcsán található földünk legnagyobb lávatava. A hatalmas kráterben folytonosan izzik, fortyog a hígan folyó bazaltláva, mely állandóan mozgásban van, időnként kis lávaszökőkutak törnek elő belőle. Rendkívül látványos természeti képződmény, ehhez fogható sehol sincs az egész világon. A vulkán kedvelt turistacélpont. Az útitársaim is egy ilyen, szabályosan szervezett csoporthoz csatlakoztak, ez nem valami vétkes felelőtlenség volt a részükről.
– A háromhetes út végén ön és az egyik kollégája mégsem tartottak az öt útitársukkal, akik elindultak, hogy meglátogassák az Erta Ale vulkánt. Miért döntöttek így?
– Anyagi okok miatt. A tűzhányót, amely a helyi afar törzsi önkormányzat által igazgatott területen fekszik, csak külön engedéllyel, szervezett túrákhoz csatlakozva lehet látogatni, ezek ára pedig igen magas. Napokig alkudoztunk a helyi utazásszervezőkkel, a többiek is nagyon nehezen szánták rá magukat a jelentős költségekre. A másik ok az volt, hogy a hosszúra nyúlt tárgyalások miatt kifutottunk az időből. Gruber László barátommal repülőgépünk kötött indulása miatt is haza kellett utaznunk.
– Ismerték önök a területen uralkodó viszonyok biztonsági kockázatait?
– Igen, de a csoportot (akárcsak más, a térségbe napi rendszerességgel induló turistacsoportot) fegyveres afar rendőrök kísérték. Társaim minden óvintézkedést megtettek, bíztak abban, hogy a rendőrség helyi milicistái szavatolják a biztonságukat. Az afarok nomádok, állandóan vándorolnak Dzsibuti, Eritrea és Etiópia között. Legeltető állattenyésztéssel, illetve sóbányászattal foglalkoznak, mivel a terület kősóban és kálisóban rendkívül gazdag. Eléggé harciasak, de ezt mindenki tudja, ezért ennek megfelelően szervezik a turisták védelmét. Korábban sosem volt efféle támadásra példa, és nem volt semmi jele annak, hogy akkor tartani kellett volna tőle. Az utazás árában pedig benne volt az afar törzseknek szánt pénzbeli „ajándék” is, melyet minden megállás alkalmával rendben megkaptak a helyi törzsi vezetők.
– Ön hogyan értesült a támadásról?
– Gruber Lászlóval a tragédia reggelén visszarepültünk a tűzhányóhoz közeli nagyvárosból, Mekeléből a fővárosba, Addisz-Abebába. Várost néztünk, majd délután visszamentünk az utazási irodába, ahol a csomagjainkat hagytuk. Ott arra kért bennünket az iroda vezetője, hogy üljünk le, mert mondania kell valamit. Gyanúsan kedves volt, azt hittük, megint újabb dollárokat akar kihúzni a zsebünkből. Ehelyett azt mondta, hogy emberrablók megtámadták a turistacsoportot, de egyből hozzátette, hogy nem sérült meg senki, és még aznap helikopterrel kimentik a turistákat. Kimentünk a reptérre, hogy felszálljunk a kairói járatra, de közben már nagyon aggódtunk, és vártuk, hogy a Mekelébe visszaérő társaink hívjanak minket telefonon. De mivel az Erta Ale vulkán térségében nincs mobiltelefon-hálózat, nem telefonáltak. Órákig vártuk a hívást, végül a reptér internetkávézójában találtunk rá a hírre, miszerint öt, feltehetően német turistát megöltek. Arról már csak Kairóban értesültünk, hogy két magyar is van az áldozatok között.
– Mi történt pontosan? Lehet-e tudni, hogy kik voltak a támadók?
– Az etióp kormány az ellenséges Eritrea által felbérelt banditákat vádolta a támadással, de ezt az eritreaiak cáfolták. Egy felkelőszervezet, az Afar Forradalmi Demokratikus Egységfront magára vállalta a támadást, és azt állította, hogy az etióp hadsereggel vívtak tűzharcot, és eközben haltak meg a turisták. Ez azonban hazugság, kormánykatonák nem voltak sehol. Annyit lehet tudni, hogy éjjel támadtak a táborra, gyilkolni és rabolni akartak. Winter Zoltán biológus egy közeli kunyhóba menekült, Puskás Irén geográfus és Vizler Csaba leugrott egy szakadékba, amikor a támadók sorba állították a turistákat, és elkezdték szisztematikusan kivégezni őket. Csaba az ugrás következtében sérüléseket szenvedett, de legalább életben maradt. Szabad Gábor orvos kutató és Fábián Tamás, aki évtizedek óta tanszéki kollégám volt, életét vesztette. Mindketten a Szegedi Tudományegyetemen dolgoztak. Mindketten tele voltak célokkal, tervekkel. Az egész támadás mindössze néhány percig tartott. A támadók magukkal hurcoltak két német turistát, és elmenekültek a helyszínről. Tamás azonnal meghalt, de Zoltán és Irén még fél napon át küzdöttek Gábor életéért Gábor orvosi irányítása mellett. A mentőcsapatok azonban már túl későn érkeztek, és addigra már ő is halott volt.
– Itthon elhangzottak olyan reakciók is, amelyek szerint magukra vessenek, akik efféle vad vidékekre mennek kirándulni, miért keresték maguknak a bajt. Meglepték ezek a vélemények?
– Sajnos sokan szinte kárörvendően viszonyulnak ahhoz, ha valakit, aki náluk többet látott a világból, baj ér. Ez a támadás úgy érte a barátainkat, mint valami természeti csapás. Jégesőre fel lehet készülni, de meteorbecsapódásra nem, bármennyire elővigyázatos az ember. Természetesen együttérzéssel is találkozunk nagyon sokszor, és remélem, hogy a könyvet elolvasva többen megértik, miről szólt valójában ez a tanulmányút.
– A támadás óta eltelt három évben járt-e hasonlóan veszélyes helyen?
– Visszakérdeznék: mit jelent az, hogy egy hely veszélyes? Veszélyesnek mondanánk-e egy párizsi újság szerkesztőségét, a bostoni maratoni útvonalát vagy egy norvég szigeten lévő ifjúsági tábort? Nincs tökéletes biztonság, az ember sehol a világon nem gondolhatja azt, hogy tökéletesen képes kizárni minden veszélyt. Tavaly nyáron voltam három hetet Indonéziában, ott is megtörténhetett volna ugyanez. A tragédia véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt következett be, a társaim biztosan semmi okot nem adtak arra, hogy megöljék, megsebesítsék őket. Etiópia ettől függetlenül megváltoztatott, másképp tekintek azóta a világra. Jobban becsülöm azt, ami itt megadatott nekünk, minden más megvilágításba került számomra.
Életrajz
Szilassi Péter 1969-ben Szegeden született geográfus. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen végzett földrajz–biológia szakos tanárként és a Budapesti Corvinus Egyetemen tájépítészmérnökként; a Szegedi Tudományegyetemen (SZTE) szerzett földtudományi doktorátust. Jelenleg az SZTE természeti földrajzi és geoinformatikai tanszékének munkatársa, egyetemi docens. Kutatási területe a tájváltozás okainak és következményeinek elemzése. Könyvei: Magyarország képes földrajzi atlasza (társszerző) és az Ami a bulvárhírekből kimaradt… – Etiópia geográfusszemmel című kötet.
2015. március 21. forrás: Magyar Nemzet Magazin szerző: Molnár Csaba
„Vadregényes erdőtáj – a Börzsöny”
„Tartalmas, élményekben gazdag szellemi kirándulásra hívja az Olvasót a Börzsöny éles gerincekkel, szűk völgyekkel tagolt és megszakítatlan erdőrengeteggel borított hegyvidékére.” – így kezdődik a könyv fülszövege, mely egy régóta áhított igényt kísérel meg betölteni.
Az Ipoly Erdő Zrt. kiadásában 2014 októberében jelenik meg a „Vadregényes erdőtáj – a Börzsöny” című tájmonográfia. A 2000 példányban kiadott kötet összesen 600 oldalnyi terjedelemben mutatja be hazánk egyetlen, települések által megszakítatlan erdőrengetegével borított, vadregényes hegyvidékét. A könyv fókuszában mindvégig a hegytáj legjellemzőbb természeti értéke, az erdő áll.
A Börzsönyről eddig nem született azt tájegységként bemutató, részletes kiadvány. A kötet sok évtizedes hiányt igyekszik pótolni az élő és élettelen természet részletes bemutatásával, valamint az őstörténettől napjainkig lezajlott történelmi események, társadalmi, gazdasági változások feltárásával. Külön értéke, hogy ezeken túl, a hegység és az itt élő emberek kulturális örökségét is felvillantja, a néprajzi értékektől kezdve a műemlékekig.
A kiadvány három éven keresztül készült. Szerkesztési elveinek fő vezérfonala a nagy múltra tekintő hazai tudományos ismeretterjesztés újra felélesztése volt. Az egyes fejezetek megírására a szerkesztők a különböző szakterületek neves hazai képviselőit, tudósait kérték fel. Összesen 35 szerző dolgozott a monográfia megírásán, melynek egyes fejezeteit a helyi erdész szakemberek is jegyzik.
A kötet három nagy fejezete – Természet és Táj, Ember és Táj, a Börzsöny felfedezése – egymásra épülő szerves egységet alkotva, a legkorszerűbb ismeretek segítségével, komplexen igyekszik bemutatni a hegyvidéket.
A kötet szerkesztői, a magas fokú tudományos igényesség mellett mindvégig törekedtek a közérthetőség és az olvasmányosság megőrzésére. A monográfia a legfrissebb tudományos eredményeken túl számos eddig nem publikált újdonságot, egyedi érdekességet, képi illusztrációt tartalmaz.
A kötet külön értéke a minden egyes fejezetnél megtalálható részletes irodalom- és forrásjegyzék, mely az egyes témák iránt érdeklődők további elmélyülését kívánja szolgálni.
A monográfia igényes és tartós nyomdai kivitelben, korszerű technikai szerkesztés mellett, gazdag illusztrációs képanyag felhasználásával készült el, teljes színes formában.
A könyv egyaránt szól a nagyközönségnek, a Börzsöny laikus szerelmeseinek és a szakembereknek, miközben tartalmas olvasmányt és korszerű tudásanyagot nyújt, valamint kedvet ébreszt a még elmélyültebb ismeretszerzéshez.
A kiadó, a szerkesztők és a szerzők legfőbb célja, hogy a hiánypótló Börzsöny tájmonográfia minél szélesebb körű olvasó közönséghez juthasson el, minél többen forgathassák haszonnal, ezáltal teljesítve be a kötet megszületésének küldetési célját.
Forrás:http://www.ipolyerdo.hu
A nagy Börzsöny-könyv
A fővároshoz közeli fekvése, valamint paradox módon ehhez képest összefüggő vadon-jellege miatt a Börzsöny sokunk számára több mint egyszerű "kedvenc túrázóhely". Nem akarok nagy szavakat használni, illetve nyugodtan használhatok, hiszen, aki volt már ott, az többnyire tudja, miről beszélek, aki meg nem volt még igazán a Börzsönyben, annak hiába is magyarázná az ember. Szóval a Börzsöny kicsit olyan, mint egy szent hely, a hegység belsejében iszonyatos a csend, és alig találkozni emberrel. Hihetetlenül el lehet szakadni a stresszes, városi mindennapoktól akár egynapos túra alatt is. Természetesen, aki át akarja élni ezt az élményt, az sürgősen felejtse el a Királyrét-NHH-Csóványos slágerútvonalat, hiszen ott rengeteg az ember, és egy részük kocaturista.
Szóval szent hely, és a története is pont ilyen. Drámai. Vulkáni robbanás, beszakadt kaldera (persze majd az új könyvből megtudjuk, mi a kurrens tudományos álláspont), bronzkori harcosok, akik sáncvárakat emeltek, és barbár germánok, akik innen riogatták a római limes katonáit. A Pilis kultúrtáj királyi palotákkal és kolostorokkal, a Mátra tele van üdülőkkel, és autóval is könnyen megközelíthető, a Bükk már keményebb dió, de a kis szintkülönbségek a fennsíkon belül szelídebbé teszik arculatát. Egyszóval a Börzsönybe van miért beleszerelmesedni.
És most itt a Nagy Börzsönykönyv, amelynek címe: Vadregényes erdőtáj – a Börzsöny. 600 oldal csak erről a hegységről, igazi csemege a fanatikusoknak. Azt írják a könyv ajánlójában, hogy hiánypótló, pedig ennél sokkal több. Ez egy hihetetlenül jó ötlet, ami teszkógazdaságos világunkban nagyon ritka.
A Börzsönyről eddig is jelentek már meg informatív könyvek, kezdve a monográfia-jellegű Antalffy Gyula kötettel (1957) a Magyar Tájak sorozatból, egészen a számos turistakalauzig '30-as évektől az '50-es, 60-as 70-es éveken keresztül napjainkig). De ezeknek mind egy kicsit más volt a funkciója. Ezekben nem lehetett bő lére eresztve börzsönyözni, hiszen egy túrakalauz például el kellett hogy férjen a hátizsák zsebében.
De nemcsak erről van szó. A tudomány állása is rengeteget változott időközben.
600 oldal, 4 év munka, impozáns szerzőgárda. Tényleg ünnep ennek a kötetnek a megjelenése. 3 nagy egységre oszlik: Természet és Táj, Ember és Táj, a Börzsöny felfedezése címűekre. Ebből nekem a harmadik cím a rejtély, vajon mit takarhat, de egy okkal több, hogy lecsapjak a monográfiára. Ami a legfontosabb, hogy bármilyen csúnya szó is a monográfia, ez a könyv mégsem szigorúan a tudományos élet számára szól, hanem a nagyközönségnek. Nyelvezete érhető és érdekfeszítő, valamint számos fotóval és képpel illusztrált.
Az ára 4938 Ft, ami egyébként egyáltalán nem drága, ha azt vesszük, hogy manapság minden ponyva 3000 Ft-nál kezdődik, és itt mégiscsak egy 600 oldalas igényes munkáról van szó. (Összehasonlításképpen: az egyszerzős Závada-regény 632 oldal, és 6990 Ft, képek nélkül, és nem is feltétlenül időtállóbb olvasmány.)
Forrás:http://vosatka.blog.hu
Az utolsó hegycsúcs
Erőss Zsoltra emlékezett Bense Zoltán
– Erőss Zsolt már az égi 8 ezreseket járja. Bense Zoltán jóvoltából ma mégis közöttünk volt – zárta Kállainé Vereb Mária Az utolsó hegycsúcs című előadást február 13-án, a Petőfi Sándor városi könyvtárban. A vetítéssel egybekötött megemlékezésre zsúfolásig megtelt a terem. Nem véletlenül Kiskunfélegyházán tartotta legtöbb előadását a népszerű hegymászó…
Ezt az előadást az eredeti tervek szerint Erőss Zsolt tartotta volna. Ezért mondta Bense Zoltán, a sporttárs és barát: „bárcsak ne tartanék ma előadást!”
De tartott. Tisztelettel emlékezőt, a hős és a felelőtlen kalandor szélsőségeitől egyaránt mértéktartón távolmaradót. Beszélt az emberről, a családapáról, a férjről, a hegyek, csúcsok szerelmeséről. És az utolsó kihívásról.
A 8586 méteres Kancsendzönga az egyik legnehezebben elérhető hegycsúcs, amelyet a világ harmadik legmagasabb csúcsaként tartanak számon. Amikor Erőss Zsolt eldöntötte, hogy első magyarként kísérletet tesz a meghódítására, meghirdette az „Üzenet a csúcsra” kezdeményezést. „Ez alkalommal szeretném, ha a csúcs mindenki számára elérhető lenne, még ha egyelőre virtuálisan is. Minden feladat, minden kihívás erőt és kitartást kíván tőlünk az életben, legyen szó a legegyszerűbbnek tűnő dologról, mondjuk arról, hogy felkeljünk reggel korán, vagy arról, hogy elkezdjünk sportolni, vagy, hogy elvégezzünk egy iskolát, egészen addig, hogy felépüljünk egy betegségből, vagy megnyerjük a megyei focibajnokságot, esetleg összespóroljunk egy külföldi útra a vágyott országba. Mindenkinek volt már, vagy éppen van ilyen célja és küzdelme.” – szólt a felhívás, mintegy rámutatva: nincsenek kicsi és nagy célok.
Az Üzenet a csúcsra Facebook oldalon összegyűjtött egyéni és csapat célokat, fogadalmakat, kívánságokat egy pendrive-on valóban magával vitte Zsolt a csúcsra, hogy – így fogalmazott – „A mozgalom segítségével bárki láthatja, hogy nincs egyedül, hogy mindannyiunknak vannak vágyai, amelyeket el akarunk érni, csak tenni kell értük.”
A pendrive – tudtuk meg Bense Zoltántól – feljutott a csúcsra, azonban – a tervvel ellentétben, miszerint fennmaradt volna a hegyen – Zsolt átadta azt az olasz mászónak, Mario Vielmonak, ő pedig az alaptáborba leérve visszaadta Kollár Lajosnak, a magyar expedíció vezetőjének. Végül Zsolt felesége, Sterczer Hilda kapta meg az adathordozót.
Az előadáson Bense Zoltántól további részleteket tudott meg a hallgatóság az expedícióról, és annak tagjairól. Így például a fiatal és rendkívül tehetséges Kiss Péterről, aki két év alatt hódította meg az Alpok összes négyezresét (ez összesen 82 hegycsúcsot jelent). S bár Péter azelőtt sosem járt 8000 méter felett, Bense Zoltán szerint minden tekintetben felkészült és alkalmas volt a Kancsendzönga meghódítására. Az egyetlen hiba – legalábbis szakmai szempontok szerint mérve – amit Kiss Péter elkövetett, amikor ereszkedés közben visszafordult segíteni a lemaradó Erőssnek. Ahogy az előadó fogalmazott: az ilyen helyzetre nem volt felkészítve a fiatal hegymászó, mivel 8 ezer méter felett ezt mindenki magától értetődőnek tekinti. Igaz, az érvek megváltoznak amint emberi, baráti, mester-tanítvány nézőpontból közelítjük meg a kérdést.
Bense Zoltán előadása – képpel, videókkal illusztrálva – egy különleges világba nyújtott betekintést. Oda, ami a kívülálló számára fenségesen gyönyörű, de ijesztő is egyben. Ahol a hideg, a hó az úr, ahol a táborokban a sátor a hegymászók otthona, ahol szigorú szabályok uralkodnak, és a legapróbb tévedésért, szabálysértésért is súlyos árat kell fizetni. Ahol az ember a legutolsó tartalékait is mozgósítja néhány frenetikus pillanat: a csúcsra jutás reményében. Fanatizmus? Elköteleződés? Kitartás? Hétköznapi elmével felfoghatatlan az a végtelenül sok áldozat, lemondás, fájdalom, amit ezek az emberek zokszó nélkül vállalnak. Ilyen volt Erőss Zsolt és Kiss Péter is, akik abban a tudatban haltak meg, hogy meghódították a csúcsot. Az utolsót.
Több száz év után újra Székelyföldön alapít kolostort a pálos rend
A szerzetesház felszentelését január 26-án tartják Hargitafürdőn, a 10 órakor kezdődő ünnepi szentmisét Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálja.
„A remény lelkületében zajlanak az előkészületek, hiszen ha Isten kegyelméből sikerült a rendnek újra letelepednie itt Székelyföldön, akkor bízunk benne, hogy az Ő kegyelméből hivatások is lesznek, és meg is tudunk maradni a térségben” – fogalmazott a rendhagyó eseménnyel kapcsolatban Balla Barnabás atya, aki a Szent István névre felszentelendő pálos kolostor egyik lakója lesz. A hargitafürdői kolostorban szolgáló pálos szerzetes kiemelte, hogy ezzel új fejezet kezdődik a rend életében.
Bevallása szerint a kolostoralapítás öröme mellett egy kis félelem és izgatottság is lakik bennük. „Arra törekszünk, hogy tökéletesen tudjuk végrehajtani mindazt, amit a Jóisten kér tőlünk. Másrészt hatalmas öröm van a szívünkben, mert jó látni, hogy van igény arra, hogy az emberek meghallgassák az Úr üzenetét” – magyarázta az atya, kiemelve, hogy a helybéliek, illetve a csíkszeredai Szent Kereszt plébánia is nagyon sokat segít a nem mindennapi esemény zökkenőmentes lebonyolításában.
Az atya újfent hangsúlyozta, hogy tudomása szerint a hargitafürdői lakosok több évtizede imádkoznak azért, hogy legyen saját papjuk, a kolostoralapítás révén ez az igényük teljesül. „Néhány éven keresztül helyi plébánosként tevékenykedett László Rezső atya, az ő munkásságának a gyümölcse, ami itt van. A csíkszeredai esperes-plébános, Darvas Kozma József atya által felújíttatott templom és felépíttetett új plébánia megtelt élettel, ugyan nem mindig látható, de azért gyakran megtapasztalható, életrevaló közösséggel” – nyomatékosított Barnabás testvér, hozzátéve, hogy természetesen az azelőtti szolgálatot ellátók is hozzájárultak ehhez. Bevallása szerint néhány héttel ezelőtt megtörtént letelepedésük óta a helybeliek nagyon kedveseknek, segítőkészeknek bizonyultak. „Nagy várakozás van bennünk itteni létünkkel kapcsolatban” – mondta Barnabás atya.
Mint arról már beszámoltunk, a pálos generális tanácsadó testülete, a rendfőnöki tanács – definitórium – élén P. Izydor Matuszewsky generálissal, Lengyelországban határozott úgy, hogy a magyar tartomány pálosai Erdélyben kolostort alapíthatnak. A hargitafürdői templomot és plébániát a Szent Kereszt plébánia bocsátja a szerzetesek rendelkezésére, a Szent István közösségi házat pedig a plébániával közösen használhatják majd a pálosok. A pálos rend egyébként az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend. Az 1400-as években Magyarországon 170 rendházban több mint háromezer pálos élt. Erdélyben és Kárpátalján 40 monostoruk volt.
Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség/Magyar Kurír
Közelebb Istenhez
Portréfilm egy lelkipásztorról – Az utolsó hegycsúcs rendezőjével beszélgettünk
Egy fiatal, negyvenkét éves pap hegymászás közben életét veszti egy társával együtt – a Pablo Dominguez atyáról született portréfilm szokatlan diadalutat járt be Spanyolországban és az egész világon. Az utolsó hegycsúcs című film minden idők legnézettebb spanyol dokumentumfilmjévé nőtte ki magát, az ibériai országban 2010-es bemutatásakor a nagy amerikai sikerfilmeket is maga mögé utasította. Juan Manuel Cotelo rendező segítségével annak próbáltunk nyomába eredni, hogy egy papról készült mozi hogyan kelthet ekkora hatást emberek tömegeiben.
– Pablo Dominguez atyát tizenkét nappal a halála előtt ismerte meg. Ha nem hal meg, akkor is úgy döntött volna, hogy dokumentumfilmet készít róla?
– Természetesen nem. Nem akartam vele találkozni, nem terveztem, hogy filmet készítek róla, ahogyan például azt sem, hogy szerelmes leszek a feleségembe, akivel egyszer ugyanazon a repülőn utaztunk, s egy idő után beleszerettem. Nem akartam találkozni Pablo atyával, de a barátaim megállás nélkül unszoltak, hogy feltétlenül ismerjem meg. Gondoltam, jól van, mielőbb tudjuk le ezt a beszélgetést, aztán viszlát. Mielőtt elbúcsúztunk egymástól, ő felajánlotta nekem a szolgálatait. Azt mondta, ha valamiben segíthet, csak szóljak. Én meg azt gondoltam, ó, ezek nagyon szép szavak, milyen kár, hogy nem igazak. Csak később jöttem rá, hogy mennyire igazak voltak. Ez az ember mindig azokat szolgálta, akik körülötte éltek.
– Egyszer aztán mégiscsak úgy döntött, hogy filmet forgat Pablo atyáról. Miért?
– Úgy gondoltam, ha a vele való találkozás engem arra késztet, hogy jobb életet éljek, akkor mindenkivel ez fog történni, aki megnézi a filmet. És az a tapasztalatom, hogy ez így is van. Az utolsó hegycsúcs megnézése után az emberek nem a filmről beszélnek, hanem önmagukról. Amikor a honlapunkon elérhetővé vált a hozzászólás lehetősége, az első héten azt írta nekünk valaki, hogy miután megnézte a filmet, másnap felkereste az apját, akivel tizenhat évig nem beszélt. Akkor azon gondolkoztam: a filmem melyik része szól az apádról és rólad? Nincs benne ilyen. Ezernyi hasonló esetet tudnék mondani. Negyven olyan fiatalembert ismertem meg, akik a film hatására döntöttek a papi hivatás mellett. Több, romokban heverő, megoldatlan házasság rendeződött már szintén a filmnek köszönhetően. Amikor azt hallom, hogy kilenc-tíz éves gyermeküket keresztelik meg emberek, vagy amikor egy bárban valaki odajön hozzám azzal, hogy tizenhat év után meggyónt, miután egy ismerőse javaslatára megnézte a filmet, azt kérdezem magamtól: van olyan része Az utolsó hegycsúcsnak, ami erről szól? Nincs, de az egész film azt üzeni, hogy miért nem helyezed Istent az életed középpontjába, ahogyan Pablo tette. Ez nem egy papoknak vagy papokról szóló film. Az utolsó hegycsúcs Istenről szól. Amikor készítettük, nem írtunk forgatókönyvet, hanem öntapadós jegyzetlapokra feljegyeztük Pablo négy legjellemzőbb tulajdonságát, és odaragasztottuk a számítógép képernyőjének aljára. Azt akartuk, hogy a film olyan legyen, mint ő volt. Szóljon mindenkihez, hiszen Pablo is minden emberért élt. Nem csupán az értelmiségieké, a keresztényeké, a hívőké volt, hanem mindenkié. A második szempont az volt, hogy vicces legyen, mint Pablo, akivel együtt nevettek az emberek. A harmadik célkitűzésünknek azt tartottuk, hogy a film legyen egyszerű, hiszen Pablo sem volt különleges, bonyolult személyiség, hanem egy mindennapi ember. A negyedik szempont pedig az volt, hogy a film Istenhez vigye közelebb az embereket, ahogyan Pablo is hozzá vezette őket. Ha egy pap saját magához vonzza az embereket, akkor a semmibe vezeti őket. Ám ha Istenhez vezeti őket, akkor valóban pap. Úgy gondoltuk tehát, hogy a filmnek nem Pablo életéhez kell közel vinnie minket, hanem önmagunkhoz és Istenhez.
– Most az alkotás sikerét boncolgatjuk, jóllehet a legelején – merthogy színészként is megjelenik a filmben – éppen azt mondja: a filmvilág szakértői azt állították, hogy ha keresztre feszít egy papot, sikere lesz, ellenben ha pozitív színben tünteti fel, akkor magát feszítik keresztre. Így történt?
– Gyakori előítélet, miszerint ha elismered, hogy szereted Istent, Krisztust vagy a katolikus egyházat, abból problémáid adódhatnak. A tapasztalatom azonban ennek éppen az ellenkezőjét igazolja: sok olyan ember, aki korábban ateistának, agnosztikusnak vagy nem hívőnek tartotta magát, most templomba jár. Ennek az az oka, hogy minden egyes szív arra teremtetett, hogy megtalálja és megélje az igazságot. S ha jól be is csomagolod, el is rejted magadban a szépségre, igazságra, jóságra való vágyadat, attól még a szíved továbbra is ezt akarja. A film elején elhangzó mondat eredetileg egy spanyol filmforgalmazó véleménye. Ő még e megjegyzés nélkül látta a mozit, később döntöttem úgy, hogy ez lesz a kezdőmondat. Nem azért mondta ezt, mert nem tetszett neki a film, hanem azért, mert kétségei voltak, hogy milyen sikerrel fogja tudni forgalmazni ezt a filmet, ha ilyen kendőzetlenül beszélek benne Istenről. Azt javasolta, inkább rejtsem el egy picit: beszélhetek olyan értékekről, mint a szabadság, a család, a boldogulás vagy a természet, de Istenről nem, mert az megrémíti az embereket. Erre az kérdeztem: hogyan rémítheti meg Isten az embereket, ha ő a tisztaság és szeretet?! Egy dühös isten, aki minden hibát és bűnt feljegyez, valóban rémisztő lehet, de Isten nem ilyen.
Agonás Szonja (Új Ember)