Bense Zoltán

Kitüntették a plébánost

Hajagos Gyula, a Szent István Templom plébánosa Kiskunfélegyháza ifjúságának neveléséért kapott kitüntetést a közelmúltban.

– Közel két évtizede szolgál Kiskunfélegyházán. Mit jelent önnek a város elismerése?
– Azért jelent örömet számomra, mert valakik azt látták elismerésre méltónak, amit a legjobban szeretek csinálni. Számomra mindig is a fiatalokkal való foglalkozás volt a legfontosabb. Ezért van az, hogy az időm jelentős részét ezek a programok töltik ki: gyerekekkel, fiatalokkal vagyok, órákat, keresztutat tartok, hittanos táborokat, kirándulásokat szervezek, amelyek közösségépítők és a gyermekek lelki életét fejlesztik.

– Ez egy tudatosan választott út?
– Kezdő pap voltam, amikor tudatosult bennem a fölismerés, miszerint minden emberi közösségnek, így a katolikus egyháznak is a gyermekek, az ifjúság jelenti a jövőjét. És ha azt akarjuk, hogy helyi egyházközösségnek jövője legyen, akkor a fiatalokkal kell foglalkozni. Vannak olyan emberek, aki nem tudnak, és nem is akarnak életvitelükön, szemléletükön változtatni. És, hogy később se kelljen, a gyermekeikben megfogalmazódott igényt is visszaszorítják. Sok ilyen kudarcot megéltem már, hogy jó szándékú, fogékony gyerekeket a szülők kiveszik a hittanórákról. Azt is tapasztaltam, hogy ezen egy-egy szülők felé irányuló kísérlet sem változtat. Mindezek ellenére hiszem, hogy a gyerekek odafigyeléssel, tanítással alakíthatóak, formálhatóak. A fiatalokban van még nyitottság érdeklődés, közösség iránti vágyakozás. Ha szavaimból néha pesszimizmus is érződik, valójában optimista vagyok, hiszen Félegyházán sokkal jobb a helyzet, mint országosan.

– Pályafutásának elmúlt 29 éve alatt mennyit változtak a fiatalok?
– A világ nagyon sokat változott. Pályafutásom első néhány évében a családok sokkal nagyobb része volt vallásos, mint most. Többen jártak templomba. Kitartottak az egyház mellett. Az, ami napjainkra jellemző, hogy mindenféle kötöttségek nélkül bárki bármit csinálhat, bárhogyan élhet, meglátásom szerint nem vált az emberek javára. A keretek, amelyek az embert megtartották, leomlottak. A mai világ sokkal materialistább, közömbösebb, mint harminc évvel ezelőtt. Az anyagi, a kézzel fogható világ határozza meg az emberek szemléletét. A másik nagy gond, hogy nincs jövőképük a fiataloknak. Nincs biztosíték arra, hogy amiért éveken át tanultak, annak eredménye is lesz. A kilátástalan helyzet pedig pesszimistává teszi a fiatalokat. Hiszem és vallom, hogy csak a közösség az, ami az embert megtarthatja, és ez a közösség csak akkor lesz életképes, ha Istenhez köti az embert. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hitem és meggyőződésem alapján, tudok jövőképet adni felnőtteknek, és gyerekeknek egyaránt. Ez viszont személyes kapcsolatok nélkül nem megy.

– Önt elsősorban mindenki hosszú hajáról ismeri. Ez a frizura egyfajta lázadás az egyház kötöttségeivel szemben?
– Én annak a kornak vagyok a gyermeke, amikor a fiúk hosszú hajjal jártak. Ez nem lázadás, ez egy szokás. Én így lettem Gyula atya. Számomra nagyon fontos, hogy önmagamat adjam. Mert, ha én azt csinálom, amit mások fütyülnek, akkor színész vagyok, akkor valamiféle elvárásnak próbálnék megfelelni. Nekem elsősorban saját magamnak kell megfelelni, nem egy külső mércét figyelembe venni. Én egész más világból jöttem. Vallásosan nevelkedtem, de a szüleim a szó jó értelmében, az evilági dolgokra neveltek. Arra tanítottak, hogy ebben a világban kell két lábon állni. Amikor bekerültem a teológiára, sejtelmem sem volt arról, hogy ebből mi lesz, csak a belső meghívást éreztem. De, a civilként eltöltött 20 év ma is meghatározó. Villanyszerelőként dolgoztam, és ezt nem akarom elfelejteni, most is ott van a szerszámos láda az autómban. Nem azt mondom, hogy csavarhúzóval állok az oltárnál, de ha úgy adódik, nem kell villanyszerelőt hívni a templomba.