Bense Zoltán

A mintavételi helyek négy különféle vegetációtípust reprezentáltak. Voltak közöttük természetes gyepek, telepített fenyvesek, telepített akácosok és természetes nyarasok. Az erdők többek között abban különböztek egymástól, hogy az év során eltérő ideig aktív a lombkoronájuk. A fenyők örökzöldek, ezért télen is képesek párologtatni, a nyárfák rügyei korábban fakadnak, mint az akácoké, így előbbiek párologtatási időszaka egy hónappal hosszabb.

„Eredményül azt kaptuk, hogy az erdőkben a lágyszárú szinten, illetve a talaj felső rétegében valóban kellemes, nedves viszonyok uralkodnak, ahogy azt el is várná az ember. A mélyebb talajrétegeket azonban teljesen kiszárítják az erdők. A szárító hatás pedig a lombkorona aktív időszakának függvényében változott. A fenyvesekben már áprilisban sem mutatott a műszer semmi vizet a talaj 100 centinél mélyebb rétegeiben.”

Hová lesz a víz?

Vagyis az erdő fái semmilyen nedvességet nem engednek le a mélyebb talajrétegekbe a homokhátságon. Gyakorlatilag a párologtatásuk miatt minden vizet elszív a mélyebb talajtól. Persze felmerül, hogy mindennek van-e bármilyen ökológiai relevenciája, magyarul, hiányzik-e bárkinek is az a méternél is mélyebbre nem megérkező víz.

Az alföldi homokhátságok talajában zajló vízmozgás mechanizmusai miatt a talaj mélyebb rétegeibe szivárgó víz lefolyik a távolabbi alacsonyabban fekvő területekre.

Az erdők és a gyepek vízháztartása. A lombkorona a csapadék (kék nyilak) jelentős részét felfogja (1), ami a gyepeken akadály nélkül eléri a lágyszárú szintet (2). A talajba szivárgott víz egy részét felszívják a gyökerek (3), a maradék pedig mélyebbre szivárog (4), és a helyi vízkörforgás részévé válik.

Márpedig ha a magasan fekvő erdők elszívják a nedvességet a talajból, akkor az nem tudja nedvesíteni azokat a tengerszint szerint alacsonyabb területeket, amelyek a vízutánpótlásuk jelentős részét innen remélik – főleg aszály idején. Mindennek gazdasági jelentősége is van, hiszen a régióban fontos szőlőtermő területek és szántók is vannak, amelyeket így az erdők közvetetten szárítanak.

Az erdők mély talajába szivárgó víz nem veszne kárba, hanem bekerülne a természetes vízkörforgásba. A mezőgazdaságilag hasznosított területeken kívül, ez a víz táplál sok mélyen fekvő lápterületet, illetve a hátság tavait is. Utóbbiak szinte mindegyike kiszáradt mára. A Fülöpháza melletti Kondor-tó néhány évtizede még egy több száz hektáros állandó vizű tó volt, de mára teljesen kiszáradt, füves pusztaság maradt csak utána. Három méter mélyen van a talajvíz.

A Duna–Tisza köze vízellátási bajaiért nem csupán az elhibázott fásítás felelős. Közrejátszik ebben az öntözés, a vízelvezető csatornák, a belvíz elleni védekezés és persze maga a klímaváltozás is. Ugyanakkor az erdőtelepítés olyan szárító faktort jelent, amelyet eddig szinte egyáltalán nem vettek figyelembe. Bár könnyű lenne azt mondani, hogy csak a telepített erdőknek van ilyen negatív hatásuk a homokhátságon, miközben a természetes nyarasok szuperek, erről azonban nincs szó. Azok is ugyanúgy szárítják a talajt.

Lápégető erdők

Sőt, a mérések szerint az ültetett nyarasoknak mérsékeltebb a szárító hatásuk. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen ha ránézünk a természetes, illetve fa- vagy papíripari céllal telepített erdőkre, akkor azt látjuk, hogy utóbbiakból hiányzik a cserjeszint. Ennek oka, hogy a telepített erdőkben kiirtanak minden egyéb növényt, amely elvonhatná a forrásokat (például a vizet és a tápanyagokat) a gazdasági szempontból fontos növényektől, vagyis a fáktól. A természetes erdők viszont optimálisan hasznosítják a forrásokat, vagyis amit csak lehet, azt felvesznek a talajból.

– érvel Tölgyesi Csaba. A lápterületek kiszáradása a klímaváltozás elleni védekezés szempontjából is káros. A lápok talajukban nagy mennyiségű tőzeget, tehát lebomlatlan szerves anyagokat (és bennük szenet) raktároznak. Ha ez kiszárad, jobban érintkezik a levegővel, oxidálódik (mondhatni, lassan elég), és lassan visszaalakul szén-dioxiddá.

Tehát nem áll meg az a lehetséges érv a homokhátságok erdősítése mellett, hogy a szénmegkötés erősítése fontosabb szempont, mint a mély talaj kiszáradása. Ugyanis utóbbi másodlagos hatásaként az erdő melletti, tőle vizet kapó területek szénmegkötő képessége jelentősen csökken, sőt nettó szénkibocsátókká válnak.

Néhány napja jelent meg a Nature egyik társlapjában, hogy a Chilében a szénkvótákkal való kereskedelem miatt telepített erdők gyakorlatilag semmi nettó szenet nem kötnek meg. Az erdőtelepítésnek is van környezeti költsége, amely csökkenti az ökoszisztéma szénmegkötő képességét. Ha a telepített erdő előnyei nem nagyobbak a veszteségnél, akkor inkább károkat okozhatnak.”

Valahol van értelme erdőt telepíteni

Ezekből az eredményekből nem lehet azt az általános következtetést levonni, hogy klímavédelmi erdőtelepítés általánosan hülyeség. Az ökológiai rendszerek nagyon bonyolultak, így elméletileg sem létezhet olyan megoldás, amely minden területen, minden éghajlati körülmények között működőképes lehet.

Speciel a homokhátságok, amelyek peremén lévő alacsonyabb területek tőlük kapják a vizet, nem kifejezetten alkalmasak az erdősítésre, mert ez csak súlyosbítja a szárazságot. Ha a mély talajba szivárgó víz egyébként nem hasznosulna, hanem például egyenesen belefolyna a közeli folyóba, és meg sem állna a Fekete-tengerig, akkor felvethető az erdősítés. Ilyen területek a hegvidékek, dombvidékek és az árterületek.

Az erdők árnyékában kevés reflektorfény vetül a gyepekre, mint a légköri szén megkötésének lehetséges színtereire. Ennek oka természetesen az, hogy a gyepek talajszint feletti, tehát jól látható alkatrészei nem olyan hatalmasak, mint a fák. Ebből a laikusok azt gondolhatják, hogy a gyep mint ökoszisztéma szénmegkötő képessége hasonlóan törpül el az erdőhöz képest, ahogy a füvek eltörpülnek a fák mellett.

Ahogy a gyepek talaja a mélyben több vizet képes megtartani, mint az erdőké, úgy a talaj szénmegkötő képessége is jelentős lehet. A mérsékelt övi, csernozjom talajon tenyésző gyepek, melyek hazánkban a Mezőföld és a Tiszántúl nagy részét borították korábban, a trópusi esőerdőkkel összemérhető mennyiségű szenet képesek raktározni azonos területen.

Ehhez azonban nem csak a látható növényi részeket, de a talajt is figyelembe kell venni. Az esőerdők talaja közmondásosan gyatra, alig van szervesanyag-tartalma. A trópusokon hipergyors az anyagcsere, minden elhullott élőlényre rávetik magukat a lebontószervezetek, és pikk-pakk végeznek vele, a testének széntartalma pedig mehet szén-dioxidként a levegőbe.

Ezzel szemben a gyepek talajában sokkal lassabbak a folyamatok, és az elhalt növények maradványai kontinentális klíma mellett humusz formájában felhalmozódhatnak, és őrzik a szenüket. Persze a gyepek nagy hátránya, hogy egy fűcsomóra nehezebb reklámkampányt alapozni, mint a több tucat méter magas fákra és a buja őserdőre.

Pedig a klímaváltozás súlyosbodásával egyre fontosabb, hogy a könnyen félrevezethető érzelmek helyett inkább a racionalitás vezesse tetteinket.

Forrás: https://index.hu/, Molnár csaba.

Dr. Tölgyesi Csaba tudományos munkatárs, Szegedi Tudományegyetem Ökológia Tanszék

Fotó: Filip Singer / MTI / EPA), Tölgyesi Csaba