Bense Zoltán

Szép gondolatok

#143 Sz-K. Géza írta 01.12.10 napján, pontosan ekkor: 9:11 am  forrás:ikaland.hu

Szia Zsoli!
Megdöbbentett a hír. Erre a fordulatra nem számítottam! S lám, neked már ott a hegyen eszedbe jutott Szabi példája…
Amikor kisfiú voltam, anyámmal és bátyámmal társasjátékoztam. Boldog voltam, ha nyertem, és bőgtem, ha veszítettem. Idővel megtanultam, hogy a győzelemhez meg kell tanulnom JÓL veszíteni.
Az élet is egy nagy társasjáték. Most néhány dobásból kimaradsz. Te azonban nem csak nevedben vagy Erőss, hanem lélekben is. Fogsz még – átvitt és valódi értelemben is – számos csúcson állni!
Ne feledd: Nem két ország, hanem az egész Magyarság és a hegymászóvilág lélekben veled van! (Ha bármiben tudok segíteni, kérlek hívjál!)
És még egy gondolat: Akik magasra törnek, irigyeket is szereznek. Míg egyik közeli hozzátartozód levelét olvastam egy kalotaszegi hujjogató és egy kínai közmondás járt az eszemben:

Írigyeim sokan vannak,
Mint a kutyák, úgy ugatnak.
Adok nekik víg napokat,
Had ugassák ki magukat!

“Csak azt a fát dobálják kővel, amelyik jó gyümölcsöket terem.”

Épülj fel mihamarább, hogy újra élvezhessük derűs nyugalmad gyümölcseit!

Ölel: Sz-K. Géza

#148 ÁsztaRéka írta 01.13.10 napján, pontosan ekkor: 12:42 am forrás:ikaland.hu

Kedves Zsolt!

Az a kitartás, bátorság és akaraterő, amely személyéből sugárzik (az Önnel készített riportok alapján), példaértékű. Elgondolkodtató ez a nyugalom, az élet kiszámíthatatlanságával való kibékülés. Bízom benne, hogy a nehéz társadalmi-politikai viszonyok miatt már kiábrándult magyarság merít az Ön optimizmusából. Nem szeretném közhelyek sorozatát ideírni, nem is tudom, hogy sikerül-e kifejeznem, ami bennem van…nagyon megérintett az eset. Nem sajnálat van bennem, hanem mérhetetlen tisztelet! Büszke vagyok rá, hogy a honfitársam!

Egy Márai Sándor idézettel kívánok minél hamarabbi felépülést, és szerencsét a további hegymászáshoz!:)

“Életveszélyes helyzetekben arra kell gondolnunk, hogy időnk mindenképpen lejárt,
akkor is, ha tíz esztendővel elébb vagy később ér el a végzet keze; mert az élet tartalmát
a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi
időszaka. Éltél, amikor minden erőddel kifejezted azt az isteni parancsot, mely
életed tartalma volt, teljesítetted, lelkesen és végzetesen, kötelességed. Ez a pillanat
volt az élet ideje. Minden más csak előkészülés, várakozás volt. S a természet gazdaságos:
azokat, akikre művéhez szüksége van, nem engedi el idő előtt; s ha megtették
azt, amire a világ nagy művében szerződtették őket, nem törődik többé velük. Az
életveszély tehát egyértelmű azzal, jól éltél-e, bátran és kötelességteljesítően éltél-e?
A többi magánügy, mely szíved mélyén még téged sem érdekel igazán!”

Üdvözlet!

 

Kedves beírás a Hópárducon

Tisztelt Erőss Zsolt!!!!

Jó pár évvel ezelőtt,általános iskola 7.osztályában volt szerencsém Tőled tanulni síelni egy hétig Szlovákiában.Akkoriban ,még hegymászói babérokra akartam törni,így sokat olvastam a Te karrieredről is.Mikor megtudtam,hogy Te leszel az oktatónk majd kiugrottam a bőrömből.Nekem, 13 éves fejjel olyan volt ez,mintha a világ legesleghíresebb emberével találkozhattam volna.Az előadásaidon az első sorban,szájtátva ültem és a sítáborból hazaérve büszkén mutogattam az ott vásárolt naptárt amire azt írtad:a kedvenc tanítványomnak. Az évek során, ahogy benőtt a fejem lágya az érdeklődésem más irányba terelődött,de akárhányszor kérdeztek életem legkülönlegesebb pillanatairól,ez mindig benne volt.
Mindezt csak azért írtam le,hogy rávilágítsak,hogy sok embernek,így nekem is igazi példakép vagy,no meg természetesen hogy mielőbbi felépülést kívánjak. Ahogy a veled készült interjúkból láttam,ez nem is lesz olyan nehéz. Remélem még sokszor lehetünk büszkék rád,és még sokszor mesélhetem: engem ő tanított síelni:-)

Tisztelettel
Györfi Laura

Expedíció a kumari földjére

EXPEDÍCIÓ A KUMARI FÖLDJÉRE

1. rész. Előkészületek

Tíz magyar hegymászó 1996. október 18-án indult útnak azzal a céllal, hogy bejárja Nepál egyik legszebb területét a Himalája hegységben. Az expedíció tagjai Bense Zoltán, Benséné Szabó Ágota, Deák Hunor, Gajdics Katalin, Háncs Péter, Jányoki Ákos, Kis Dénes, Szabó Pál, Temesi Ernő és Tóth Anikó voltak. Érdekes vállalkozásukról és kalandjaikról számol be lapunknak Háncs Péter, az expedíció vezetője.

- Hogyan született meg az expedíció ötlete?

Az expedíció terve még két évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem. Akkor érkeztünk haza ugyanis előző expedíciónkról. Malájziában jártunk, ahol megmásztuk Délkelet-Ázsia legmagasabb hegycsúcsát, a gránit kőzetből álló Kinabalu hegység 4101 méter magas Low´s csúcsát. Hazafelé jövet útba ejtettük Szingapúr városát, ahol - teljesen véletlenül - rábukkantunk egy hegymászóboltra. Itt akadt kezünkbe egy prospektus, mely nepáli utakat hirdetett. És jött az ötlet: miért ne tudnánk mi magunk is megszervezni egy ilyen utazást?

- Úgy tudom rengeteg munka előz meg egy ilyen nagy vállalkozást.

1995 őszén kezdődött meg az érdemi munka. Elképzelésemet meghirdettem az Erzsébetvárosi Sportegyesületben és a Magyar Hegymászó Klubban is. A jelentkezési határidőig húsz fő jelezte részvételi szándékát. A részletek kidolgozásához rengeteg információra volt szükség, ezek megszerzése több hónapot vett igénybe. Egy részüket nagykövetségektől, a Vista Légiutazási Irodától, személy szerint Tóth Attilától, az Internet számítógépes világhálózatról, a tavaszi Everest expedícióban résztvevő több hegymászótársunktól és még számos más helyről szereztük be. Nehezítette a dolgot, hogy a szükséges engedélyeket csak a helyszínen, Nepálban lehetett kiváltani. Ügyelni kellett az időpont kiválasztására is, hogy elkerüljük a monszun időszakot, de a túl nagy havazás se nehezítse a haladásunkat. Ez utóbbival nem volt szerencsénk, de nem akarok az események elébe vágni.

Fájdalmas része volt az előkészületeknek a szükséges oltások beadása számunkra. Pénztárcánknak pedig a megrendelt térképek borsos ára. Ugyancsak keményen érintette a bukszát a baleset- és betegség biztosítás. Senki sem örült a kötelező sportorvosi vizsgálatnak sem.

- Ki szponzorált benneteket?

Sajnos anyagi támogatást senkitől sem kaptunk. A vállalkozás teljes költségét mindenki maga volt kénytelen vállalni. Csak két helyről kaptunk segítséget, az F. Hoffmann-La Roche GmbH budapesti irodavezetője, Faragó Gábor úr térítésmentesen biztosította számunkra a szükséges gyógyszereket. Másik támogatónk, Várhelyi László úr a Kodak cég részéről a diafilmek kedvezményes árával segített minket.

- Egy ilyen kemény fizikai megterhelést igénylő vállalkozásra nem lehet csak úgy elindulni. Hogyan készültetek fel?

Tavasztól őszig egyéni és csoportos edzésekkel készültünk. Mivel ennyi ember esetében nehéz mindenki számára megfelelő időpontot találni a csoportos túrákhoz, ezért kényszerültünk az egyéni edzést előtérbe helyezni. Annál is inkább, mert két társunk Bécsben dolgozik. Azonban a magassági akklimatizálódáshoz szükséges túrákra minden jelentkezőnek kötelező volt eljönni. Ezeket az osztrák és az olasz Alpokba szerveztük meg. Ennek csúcspontja a Monte Rosa hegység főgerincén való hat napos táborozás volt 4167 méteren, amely nagyban hozzásegített minket ahhoz, hogy senkinek sem volt akklimatizációs problémája a Himalájában.

- Említetted, hogy húsz jelentkező volt. Mi lett a többiekkel?

Egy cég sem támogatott minket anyagilag. Ezért a csapat tagjainak maguknak kellett a szükséges pénzt előteremteni. Ez nem mindenkinek sikerült. Olyan jelentkező is esett ki, aki az éves edzést végigcsinálta és a Monte Rosa főgerincén is komoly sportteljesítményt nyújtott.

- Mi volt a tervetek?

Az Annapurna hegységet övező terület bejárása egy 200 km-es magashegyi körtúra keretében és a Damodar Himalájában emelkedő 6584 m magas Chulu East csúcs megmászása.

 

Expedíció a kumari földjére

2. rész. Az utazás

- Végül is eljött az indulás napja. Tízen indultatok el...

Igen. Elég kacifántos úton jutottunk el Kathmanduba. Október 18-án reggel szállt fel velünk a MALÉV gépe Frankfurtba. Izgultunk, hogy a feladott csomagjaink ne lépjék túl a 20 kg-os súlyhatárt.

- Ekkora hátizsák elég volt az útra?!

Természetesen nem. A többit kézipoggyászként vittük fel a fedélzetre. Majd leszakadt a karunk. Frankfurtban több, mint fél napot kellett várnunk a csatlakozásra. Csak este fél nyolckor indult az Air India gépe Delhibe. Mivel éjszaka repültünk, én végigaludtam az utat. A sötétben úgysem látni semmit.

Delhiben aztán elkezdődött a kalamajka... Át kellett mennünk a tranzit váróba. Ez még nem volt baj, mert egy alkalmazott elkísért minket oda. Ezután kirángatott engem a csarnokból, mondván menjek vele. Hova? Minek? Ez csak akkor derült ki, amikor megérkeztünk a csomagkiadó térbe. Kiderült, hogy a csomagjainkat hiába küldettük Kathmanduig, Delhiben kipakolták az összeset. De nem csak a miénket. Mindenkiét, aki tovább utazott. Egy óriási halomból kellett kibányásznom a tizenkét zsákot. Mire ez sikerült, a kísérőm eltűnt másokkal. Ott álltam egyedül egy ismeretlen repülőtéren az expedíció teljes felszerelésével, pénz és iratok nélkül - a kézipoggyászom a többieknél volt a tranzit váróban - és nem tudtam mit csináljak. Hova kell vinni a csomagokat? Elkezdtem őt keresni. Talán egy jó fél óra múlva kísérőm elég idegesen előkerült. Ő is keresett engem. Két ember még nem örült így egymásnak, mint mi ketten, amikor egymásra találtunk.

- Ezután rendeződtek a dolgok?

Szerencsére igen. Itt tudtuk meg, hogy Delhiben nem rakják át más gépre a csomagokat, hanem azt az utasnak kell újból feladnia a jegykezeléskor. Ezután már simán ment minden Kathmanduig...

- Itt újabb megpróbáltatás várt a csapatra?

Ez már nem volt vészes. Csak a tömeggel kellett megbirkóznunk a kathmandui repülőtéren. Egyszerre három óriás gép érkezett be és ez a kis repülőtér már nem elég nagy ahhoz, hogy ennyi embert egy időben be tudjon léptetni az országba. Ugyanis a nepáli vízumot itt adják ki a külföldieknek. Több, mint egy órás sorban állás után következett a csomagokért való kegyetlen küzdelem. A csarnokban egy gombostűt sem lehetet leejteni, annyi ember volt.

A nehézségeket túlélve megtaláltuk az egyetlen működő telefonkészüléket is. Szobát foglaltunk abban a szállodában, amit a tavaszi Everest expedíció tagjai ajánlottak nekünk. Alkudozás a taxisokkal, majd végre beestünk a Kalika Hotelbe.

- Ennyi megpróbáltatás után az ember örül, ha lepihenhet. Így történt?

Nem. Egy gyors zuhanyozás, átöltözés után elindultunk várost nézni. Pihenni éjszaka kell.

 

- Említetted, hogy az engedélyeket itt kellett beszerezni...

Az első engedély a vízum volt, amit a repülőtéren kaptunk. Itt csak harminc napig adják meg. Aki tovább óhajt az országban maradni, annak el kell mennie a Bevándorlási Hivatalba, amit másnap mi is meglátogattunk. Itt jegyzem meg, hogy a repülőtéren kapott vízum csak Kathmandura és környékére érvényes. Aki az ország más tájait is fel akarja keresni, annak úgynevezett trekking engedélyt is ki kell váltania. Ez egy "belső" vízum. Az útlevelet akár a szállodában is lehet hagyni... Nekünk is ilyen engedélyre volt szükségünk. Több, mint fél napig tartott, mire megkaptuk. Természetesen hosszú sorban állás után. Ezért is fizetni kellett. De ezzel nem volt még vége... Az engedély mellé még be kellett fizetni személyenként közel kétezer forintnak megfelelő rúpiát azért, hogy beléphessünk az Annapurna hegység természetvédelmi területére. És ezután jött még a csúcsengedély.

- Összesen mennyit fizettetek az engedélyekért fejenként?

Aki a csúcs megmászását is eltervezte, annak 123.- USD-be került minden.

- Ezek szerint nem mindenki szándékozott csúcsot mászni.

Valóban, hárman már itthon jelezték, hogy inkább lenn maradnak. Sok lett volna nekik a 6500 m-es szint.

- A csúcsengedélyt hogyan szereztétek meg?

Mi naiv lelkek azt hittük, hogy csak elmegyünk a Nepáli Hegymászó Szövetséghez, kitöltjük a papírokat, befizetjük a hét emberre eső 300.- USD-t és kész. Sajnos ez nem így történt. A szövetség aznap már zárva volt. Azért sikerült egyikükkel beszélni, aki elmondta, hogy reggel nyolc órától délig vannak csak nyitva, de másnap ne menjünk, mert ünnepnap lesz és valamennyi hivatal, így ők is zárva lesz. Így lett egy nem tervezett szabadnapunk.

Itt jegyzem meg, hogy aki Nepálba repülővel utazik, annak a visszaútra is érvényesíttetnie kell a jegyét az adott légitársaság irodájában, különben törlik az utaslistáról. Szerencsére mi már rutinos utazók vagyunk. Az engedélyekért történő hosszú sorban állás közben ketten elszaladtak közülünk az Indian Airlines irodájába ezt elintézni.

- A szabadnapon mit csináltatok?

A délelőtt városnézéssel telt el. Meglátogattuk a híres Durbar teret, ahol Kathmandu legrégebbi templomai, épületei állnak. Itt székelt régen a király is.

Egy pillanatra megláthattuk az élő gyermek istent, a kumarit is. A kiválasztott gyermekeknek kemény próbát kell tenniük, hogy egyikük elnyerje ezt a címet. Három napra étlen-szomjan bezárják őket egy sötét szobába. Aki ezalatt az idő alatt nem sír fel, az lesz az isten. De amíg ezt a rangot viseli, nem nézhet az emberek szemébe. Ha testét egy csepp vér is elhagyja, sérülés vagy más oknál fogva, megszűnik isten lenni. Ilyenkor másikat választanak. "Megbízatása" tizenkét éves korában jár le. Ettől kezdve a király egész életére életjáradékot folyósít neki.

 

Ha már a királyt említettem, egy pillanatra mi is láthattuk a királyi párt, amikor motoros rendőri kísérettel autójukkal elhajtottak mellettünk.

Délután vendégségbe mentünk. Deák Hunor édesapjának volt évfolyamtársához voltunk hivatalosak. Bár Dr. Prakash Bir Singh Tuladhar úr éppen Budapesten tartózkodott ezen a héten, kedves neje és fia sok szeretettel fogadtak minket. Időközben megérkeztek a fiú barátai is, akik mindketten Magyarországon végezték a felsőfokú tanulmányaikat. Közülük az egyik arra a főiskolára járt, ahol én is végeztem. És járt az Erzsébetvárosi Sportegyesület klubjában is. Nagyon jól beszél magyarul. Erre mondják, hogy kicsi a világ. Tuladhar úr lánya pedig jelenleg is nálunk tanul, Szegeden, az orvostudományi egyetemen.

- Ezt meglepve hallom. Ezek szerint nepáliak is tanulnak Magyarországon?

Tuladhar úr elmondta - miután később már találkoztunk vele -, hogy az utóbbi húsz évben tíz nepáli végzett a magyar egyetemeken, főiskolákon. És mi egyből hárommal is találkoztunk Kathmanduban!

- Milyen nyelven beszéltetek Tuladhar úrral?

Természetesen magyarul. Kitűnően beszéli nyelvünket. Feleségével és fiával már angolul társalogtunk.

Találkozásaink itt még nem értek véget; ezt követőn többször is meglátogattuk őket, amikor Kathmanduban voltunk.

- Térjünk vissza az expedícióra. Még hátra volt az engedély a hegymászó szövetségtől.

Ez továbbra sem ment simán. Másnap reggel nyolc órakor már ott voltunk az irodában. Amíg várakoztunk meglepve olvastuk a magyar "Hegymászó" c. kiadványokat, amiket valószínűleg a tavaszi Everest expedíció tagjai vittek ajándékba a nepáli társszövetségnek. Hosszas udvarias beszélgetés után kiderült, hogy ők nem adnak ki közvetlenül engedélyt. Ugyanis szükséges egy közbenső szervezet, amelyik felelősséget vállal értünk és biztosítja számunkra a hivatalosan bejegyzett hegyivezetőt és a hordárokat. Az engedélyt csak rajtuk keresztül lehet megkérni. Hát ez övön aluli ütés volt!

- Ezek után mit tudtatok tenni?

Kénytelenek voltunk gyorsan keresni egy irodát. Még a trekking engedélyért történő sorban állás közben megkeresett minket egy ügynök, aki felajánlotta irodájuk szolgálatait. Nem volt más választásunk. Már csak két óránk volt délig, a hegymászó szövetség fogadóórájának végéig. Ha ezt elszúrjuk, ugrik még egy napunk!

Rohanva felkerestük a "Ramdung Go Treks and Expeditions (P) Ltd. irodáját. Másfél órán át alkudoztunk.

- Miért kellett alkudozni, hiszen már előre ismertétek a tarifát és a feltételeket!

Mi is azt hittük. Az irodában 1000.- USD-ért ránk akartak sózni egy hegyivezetőt, és napi 3,40.- USD-ért hordárt személyenként. Itt derült ki, hogy az általunk ismert 300.- USD csúcsdíjat további 40% kormányzati adó is terheli, így összesen 420.- USD-t kellett fizetnünk a papírért. Kemény alkudozással sikerült elérnünk, hogy lemondtak a hegyivezetőről és a hordárokról. Közöltük velük, hogy mi nagyon kemény legények vagyunk és mindent kibírunk. Főleg azt, ha nem kell fizetni...

Az alkudozás után kezdődött a papírmunka. Valamennyiünk útlevelét le kellett fénymásoltatni és mellékelnünk kellett a kérelemhez. Ezt megelőzően még a hegymászó szövetségben mindenki kitöltött egy formanyomtatványt, amiben megadtuk itthoni hozzátartozónk nevét, címét és telefonszámát, hogy legyen kit értesíteni, ha baj van.

Sajnos az elhúzódó ügyintézés miatt módosítani kellett a kiválasztott csúcsot. Az időhátrány miatt a közelebbi Chulu West (6419 m) csúcs megmászását választottuk.

És délután egy órakor megvolt az engedély!

- Amit eddig elmeséltél, annak a hallgatásába is belefáradtam. Kellett még valamit tenni, vagy indulhattatok végre a hegyre?

A papírok már rendben voltak. De még el is kellett jutnunk a hegyhez. Az irodában felajánlották, hogy gyorsan elintézik. Rövidesen megvolt a tíz autóbuszjegy Pokharáig. Sajnos nem ez volt a végcélunk, de egy busz sem ment tovább. Azt tanácsolták, hogy Pokharában próbáljunk meg további fuvart szerezni. Nem volt más választásunk.

- Mikor indultatok el?

Másnap reggel 7 órakor indult velünk a busz. Előző este még gyorsan átpakoltuk a hátizsákokat, majd a felesleges holmikat (indiai útikönyv, váltás ruha, iratok egy része, stb.) Tuladhar úrék házába vittük.

- Említetted a beszélgetésünk elején, hogy kaptatok diafilmeket. Ezek szerint fotóztatok is az úton?

Szeretnék helyesbíteni. Vettük a filmeket, nem kaptuk. Igaz, kedvezményes áron. A csapat tagjai közel ötven tekercs diafilmet használtak el az út alatt. Emellett én és Ákos videokamerát is vittünk, így én közel öt órás, Ákos nyolc és fél órás "nyers" filmet készítettünk. Ebből kell majd összeállítani egy-másfél órát.

- Hol lehet majd látni?

Elsősorban klubokban, baráti társaságokban, de szeretném, ha a televízió is átvenné.

- Térjünk hát vissza az utazásra.

Otthonról történő elutazásunkat követő hatodik napon, 1996. október 23-án reggel 7 órakor elindult velünk az autóbusz kétszáz kilóméteres útjára, Pokharába. Ez a kétszáz kilóméter kilenc és fél órájába került. Nepál jelentős része hegyekből áll. Ez nehezíti a közlekedést. A szerpentinek mellett az évente beköszöntő monszun is megteszi a hatását. Elmossa az utakat. Állandóan javítani kell. Ebben a versenyfutásban úgy néz ki, hogy a monszun az erősebb, nem az útépítők. A kevés szilárd burkolatú utak jelentős része iszonyatosan kátyús. Magyarországon még nem láttam ilyen rossz utakat. Az autóbusz haladási sebessége ezek után nem csoda, ha nem haladta meg a 40 km/órát. De legtöbbször csak ennek felével ment. Így délután fél ötre értünk Pokharába.

Innen még 42 km volt a végcélunk. Igyekeztünk még világosban továbbmenni, mert nem szándékoztunk még egy napot elvesztegetni. Közel fél órás alkudozással megegyeztünk az állomásfőnökkel, hogy az az autóbusz, amelyik idáig elhozott minket, 1600 rúpiáért továbbviszi a csapatot. Így aznap még sikerült elérnünk a gyalogút kezdőpontját, Birethantit. Ez azt jelentette, hogy másnap korán reggel elindulhattunk a hegyekbe.

Az út mentén, amerre jártunk, rendőri ellenőrző pontok vannak. Itt kell bemutatni a trekking engedélyt. Adatainkat beírják egy nagy könyvbe is. Ez alapján végig nyomon tudják követni a mozgásunkat.

- Ennyire szigorú ott az ellenőrzés?

Erre szükség is van. Több falragaszt is láttunk, amin eltűnt embereket keresnek. Főleg amerikai és kanadai állampolgárokat.

- Mitől veszélyes?

A természet okozhat veszélyes helyzeteket. Idén tavasszal 13 hegymászó halt meg az Everest meghódítási kísérlete közben. Az Annapurna hegységben - otthonról történő elindulásunkat megelőzően - két amerikai hegymászót vitt el a lavina 7400 m magasságban. Egy japán is meghalt a szomszédos Manaslu csúcsról lejövet, végkimerülésben. De ezt nem kívánom folytatni.

Az emberekkel nekünk semmi bajunk nem volt. Bár felhívták a figyelmünket, hogy egyedül ne mászkáljunk az úton. Rossz szándékú ember bárhol akad a világon. Minden külföldit gazdagnak néznek. Még minket is. Pedig Nepálban a lakosság nem sokkal van elmaradva a magyar átlag életszínvonaltól.

- Ez most dicséret nekik, vagy szemrehányás nekünk?

Mindenki értse úgy, ahogy gondolja. A tényeken ez nem változtat.

 

3. rész. Irány a hegy

- Mi volt az első napi élményetek?

A legérdekesebb Ulleri falu volt, aznapi végállomásunk. Az utolsó két kilométeres szakasz 500 m-es emelkedővel várt minket. Négyezer lépcsőfok vezet fel a faluig. Az útikönyv szerint ez egy magar falu. Egyes néprajzkutatók szerint ősi rokonságban állunk velük. Ez az egyetlen népcsoport Nepálban, amelyik temetkezik és kopjafát állít halottainak. A többiek mind elégetik elhunyt rokonaikat. Sajnos mi nem találtuk meg a temetőt. A helybéliek pedig nem hasonlítottak ránk. Igyekeztem részletesen lefilmezni a falu építészeti jellegzetességeit, hátha egy szakember felismer rajtuk valami érdekeset.

Itt szeretném megemlíteni, az időjárással nem volt szerencsénk. Amint elindultunk el kezdett esni az eső. Ez a nem várt időjárás változás súlyos kihatással volt túránk későbbi szakaszára. Az esőfelhők háromezer méter alá is leereszkedtek, aminek következtében a hegyekből nem láttunk semmit sem. Sőt másnap, a Poon Hill háromezer méter magasan lévő kilátópontja is felhőben volt. Innen lehetett volna látni az Annapurna 8091 m magas főcsúcsát és a Dhaulagiri 8167 m-es tetejét is. Sajnos a szép látvány helyett a folyamatosan zuhogó eső rontotta el a hangulatunkat.

- Mekkora fizikai teljesítményt igényel egy ilyen túra?

Ez változó. Az első nap ezer méter szintet kellett megtennünk fölfelé, hét kilométeres távolságon belül. Természetesen végig vinnünk kellett az egész felszerelésünket, ami megközelítette személyenként a harminc kilogrammot. Ezt a csapat tagjai 5-7 óra alatt teljesítették. Természetesen figyelembe kellett venni, hogy mindenki más tempóban tud menni ekkora teherrel. Az egyes szakaszokon kettesével, párokban haladva mentünk. Így a tíz ember különböző haladási sebessége nem okozott gondot. A pihenőpontokon pedig bevártuk egymást.

A második napon is hasonló kemény út állt előttünk, akkor jutottunk fel a Poon Hill legmagasabb pontjára. A háromezer méteres magasságból csak az orrunk hegyéig láttunk el, a felhő miatt. A leereszkedést nehezítette a csúszós, sáros, tükör simaságú kőzet. Olyan volt, mint amikor vizes, ferde márványlapokon lépdel az ember. Elég nagy volt a csúszásveszély. Bár ennek a borús, felhős időnek is megvolt a maga szépsége. A lassan felszakadozó felhőzet mögül időnként kibukkant egy-egy alacsonyabb hegyoldal is.

- Mint említetted, leereszkedtetek erről a hegyről. Miért kellett felmászni rá?

Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy útba esett. Bár mehettünk volna másfelé is, végig lankásan emelkedő völgyön keresztül, de ahhoz, hogy az ember nagy magasságra fel tudjon menni, szüksége van akklimatizálódásra. Ennek gyakorlata az, hogy liftezve kell felfelé haladni. Azaz felmenni egy adott szintre, onnan kicsit visszaereszkedni, utána még magasabbra, majd megint vissza és így tovább. Ez nagyon fárasztó, de megéri. A szervezetet csak fokozatosan lehet hozzászoktatni az oxigénhiányhoz és a légnyomáscsökkenéshez. Ha ezt nem tesszük meg, felléphet a hegyibetegség, fejfájás, hányinger stb. A magasabb régiókban akár agy- vagy tüdőödéma is kialakulhat, ami rövid idő alatt halálos. A beteget ilyenkor azonnal le kell hozni a hegyről. Ez az expedíciónk azonnali befejezését is jelentette volna.

- Nem volt elég a Monte Rosa?

Nem. Ott az edzés mellett egy előszelekciót is tartottunk a jelentkezők között, hogy az aki nem bírja a tartós magasságot, eleve nem jöhet velünk. Ez az edzés augusztus második felében volt. A Himalájába pedig két hónappal később mentünk. Bár a szervezet egy ideig "emlékezik", erre nem bízhattuk magunkat.

- Hogyan folytatódott tovább az utatok?

Harmadik napon, egy borda keresztezése után feltűnt szemünk előtt a világ legmélyebb folyóvölgye, a Khali Gandaki. Két nyolcezres hegy szegélyezi. Az Annapurna I. (8091 m.) és a Dhaulagiri (8167 m.). Mi Tatopaninál értük el a medret, 1189 m-es szintnél. Mámorító érzés volt tudni, hogy hétezer méterrel felettünk ott van a világ teteje.

Örömünket csak fokozta, hogy a közelben forró, 40-50 fok közötti termálvíz tör elő a hegy oldalából. A három napig esőáztatta testünket végre felmelegíthettük egy forró fürdővel.

Másnap Hunor ujjongva közölte, hogy kibukkantak a hegyek! Kezdett tisztulni az égbolt. A fotózás után tovább indultunk, bízva abban, hogy lesz még jobb kilátópont is. Egy órai út után valóban feltűntek a magas hegyek. Láttuk a Tukuche Peak-et, a Nilgiri csoportot, sőt felismerni véltük a Dhaulagirit is.

A természet szépségei azonban nem csak fent, hanem lent is elkápráztattak minket. Elértünk egy meredek sziklafalhoz, ahol a Khali Gandaki keskeny utat tört magának a kőrengetegben. Aki járt már a Hernád áttörésnél Szlovákiában, el tudja képzelni, milyen fantasztikus látvány a zubogó, fodrozódó víztömeg. Ezt az élményt még fokozta számos, több száz méter, vagy talán ezer méter magas vízesés is.

Utunk nem volt sima és egyenletes. Csak a hegyoldalba vájt ösvényeken lehetett haladni. Az utat hol az egyik, hol a másik oldalba vájták. Gyakran kellett a folyót és a beléömlő kisebb oldalágakat függőhidakon vagy fahidakon keresztezni. Ez nem ment mindig izgalom nélkül. Volt olyan hely, ahol nem épült híd, így kénytelenek voltunk átgázolni a vízen. A lezúduló monszuneső és hótömeg sokszor elmosta az utat. Több helyen földcsuszamlás nehezítette a továbbjutásunkat.

- Ha ilyen nehéz ott a közlekedés, hogyan látják el a falvakat élelemmel, eszközökkel?

A hegyekben semmilyen járművel nem lehet közlekedni. Az általános szállítóeszköz a szamár, öszvér, az ezen a tájon őshonos yak, ami hasonlít a bivalyhoz, és természetesen az ember. Nagyon sok teherhordóval találkoztunk útközben. Nagy méretű fonott kosárban viszik a hátukon az árút. Érdekesség, hogy nem a vállukra veszik, mint mi a zsákokat, hanem fejpánttal tartják a kosarat.

Tukucheba érve este gyönyörködhettünk a naplementében, a teliholdban, majd másnap reggel a felkelő nap bíborfényében. A Khali Gandaki folyómedre innentől már kiszélesedik és elsekélyesedik. A közel három kilóméter széles mederben alig csurdogál a víz. Legalábbis akkor, amikor mi ott voltunk. Így lemehettünk a mederbe, ahol könnyebb volt az előrejutás. Később az út visszavezetett az időközben kiszélesedő völgybe, ahol a terepen kerülgetni kellett a vizenyős részeket.

Maga a völgy egy széles füves, fás, bokros réthez hasonlított. Innen már alig emelkedett az út, pedig még el sem értük a háromezer méteres magasságot. Marphában hangulatos, nagy kőlapokkal borított főutca fogadott minket. Rövid pihenő után tovább indultunk.

A völgy itt jobbra kanyarodik Jomsom felé. Széles köves út vezet a városig, amelynek kiemelkedő jelentősége van a körzetben. Annak ellenére, hogy nem sok utcából áll, repülőtér és üzletek sokasága várja az idelátogatót. Közigazgatási fontosságát az is bizonyítja, hogy nagy létszámú katonai és rendőri alakulatok is állomásoznak itt. Természetesen nem szabad európai mértékkel elképzelni a várost. Utcái földesek és sárosak. A repülőtér pedig egy kiegyengetett, ledöngölt, sík terület.

- A térképről kiderül, hogy a Khali Gandaki völgyétől előbb-utóbb búcsút kellett vennetek.

Igen. Ez Jomsom után, Eklebhatti falunál történt. Ez a kis falu összesen négy házból áll. Itt töltöttük utolsó éjszakánkat a híres völgy mellett. Október 30-án reggel indultunk felfelé, keleti irányba, Muktinath felé, amely az utolsó település a hágó előtt.

Egy meredek, négyszáz méteres emelkedő után feljutottunk egy fennsíkra, ahonnan pazar látvány terült a szemünk elé. Ezt sohasem fogom elfelejteni. Szembe velünk a Dhaulagiri 8167 m-es, hófedte csúcsa látszott, amint az erős szél fújta le tetejéről a havat. A hegy szinte barátságosan hívogatott minket. Szinte elkábultunk tőle, olyan közelinek és könnyűnek tűnt. Aztán megráztuk magunkat és rájöttünk, hogy mi is beleestünk a tiszta levegő és az európai arányokhoz szokott szemünk okozta érzékcsalódásba. A hegy ugyanis légvonalban húsz kilóméterre volt tőlünk, csúcsa pedig ötezer méterrel volt magasabb, mint ahol mi álltunk!

A közeli dombok is több, mint ezer méterrel emelkedtek ki a talajszintből. Pedig csak kis dombocskáknak tűntek. Függőleges sziklaletörések, barlangüregek szegélyezték a szélüket. Olyan érzésem volt, mintha a Holdon lettünk volna. A kábulatból csak a szamárkórók térítettek magamhoz, melyek közül az egyikbe sikerült beleülnöm. Utána nem győztem a tüskéket kiszedni a testemből.

3. rész. Irány a hegy

- Mi volt az első napi élményetek?

A legérdekesebb Ulleri falu volt, aznapi végállomásunk. Az utolsó két kilométeres szakasz 500 m-es emelkedővel várt minket. Négyezer lépcsőfok vezet fel a faluig. Az útikönyv szerint ez egy magar falu. Egyes néprajzkutatók szerint ősi rokonságban állunk velük. Ez az egyetlen népcsoport Nepálban, amelyik temetkezik és kopjafát állít halottainak. A többiek mind elégetik elhunyt rokonaikat. Sajnos mi nem találtuk meg a temetőt. A helybéliek pedig nem hasonlítottak ránk. Igyekeztem részletesen lefilmezni a falu építészeti jellegzetességeit, hátha egy szakember felismer rajtuk valami érdekeset.

Itt szeretném megemlíteni, az időjárással nem volt szerencsénk. Amint elindultunk el kezdett esni az eső. Ez a nem várt időjárás változás súlyos kihatással volt túránk későbbi szakaszára. Az esőfelhők háromezer méter alá is leereszkedtek, aminek következtében a hegyekből nem láttunk semmit sem. Sőt másnap, a Poon Hill háromezer méter magasan lévő kilátópontja is felhőben volt. Innen lehetett volna látni az Annapurna 8091 m magas főcsúcsát és a Dhaulagiri 8167 m-es tetejét is. Sajnos a szép látvány helyett a folyamatosan zuhogó eső rontotta el a hangulatunkat.

- Mekkora fizikai teljesítményt igényel egy ilyen túra?

Ez változó. Az első nap ezer méter szintet kellett megtennünk fölfelé, hét kilométeres távolságon belül. Természetesen végig vinnünk kellett az egész felszerelésünket, ami megközelítette személyenként a harminc kilogrammot. Ezt a csapat tagjai 5-7 óra alatt teljesítették. Természetesen figyelembe kellett venni, hogy mindenki más tempóban tud menni ekkora teherrel. Az egyes szakaszokon kettesével, párokban haladva mentünk. Így a tíz ember különböző haladási sebessége nem okozott gondot. A pihenőpontokon pedig bevártuk egymást.

A második napon is hasonló kemény út állt előttünk, akkor jutottunk fel a Poon Hill legmagasabb pontjára. A háromezer méteres magasságból csak az orrunk hegyéig láttunk el, a felhő miatt. A leereszkedést nehezítette a csúszós, sáros, tükör simaságú kőzet. Olyan volt, mint amikor vizes, ferde márványlapokon lépdel az ember. Elég nagy volt a csúszásveszély. Bár ennek a borús, felhős időnek is megvolt a maga szépsége. A lassan felszakadozó felhőzet mögül időnként kibukkant egy-egy alacsonyabb hegyoldal is.

- Mint említetted, leereszkedtetek erről a hegyről. Miért kellett felmászni rá?

Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy útba esett. Bár mehettünk volna másfelé is, végig lankásan emelkedő völgyön keresztül, de ahhoz, hogy az ember nagy magasságra fel tudjon menni, szüksége van akklimatizálódásra. Ennek gyakorlata az, hogy liftezve kell felfelé haladni. Azaz felmenni egy adott szintre, onnan kicsit visszaereszkedni, utána még magasabbra, majd megint vissza és így tovább. Ez nagyon fárasztó, de megéri. A szervezetet csak fokozatosan lehet hozzászoktatni az oxigénhiányhoz és a légnyomáscsökkenéshez. Ha ezt nem tesszük meg, felléphet a hegyibetegség, fejfájás, hányinger stb. A magasabb régiókban akár agy- vagy tüdőödéma is kialakulhat, ami rövid idő alatt halálos. A beteget ilyenkor azonnal le kell hozni a hegyről. Ez az expedíciónk azonnali befejezését is jelentette volna.

- Nem volt elég a Monte Rosa?

Nem. Ott az edzés mellett egy előszelekciót is tartottunk a jelentkezők között, hogy az aki nem bírja a tartós magasságot, eleve nem jöhet velünk. Ez az edzés augusztus második felében volt. A Himalájába pedig két hónappal később mentünk. Bár a szervezet egy ideig "emlékezik", erre nem bízhattuk magunkat.

- Hogyan folytatódott tovább az utatok?

Harmadik napon, egy borda keresztezése után feltűnt szemünk előtt a világ legmélyebb folyóvölgye, a Khali Gandaki. Két nyolcezres hegy szegélyezi. Az Annapurna I. (8091 m.) és a Dhaulagiri (8167 m.). Mi Tatopaninál értük el a medret, 1189 m-es szintnél. Mámorító érzés volt tudni, hogy hétezer méterrel felettünk ott van a világ teteje.

Örömünket csak fokozta, hogy a közelben forró, 40-50 fok közötti termálvíz tör elő a hegy oldalából. A három napig esőáztatta testünket végre felmelegíthettük egy forró fürdővel.

Másnap Hunor ujjongva közölte, hogy kibukkantak a hegyek! Kezdett tisztulni az égbolt. A fotózás után tovább indultunk, bízva abban, hogy lesz még jobb kilátópont is. Egy órai út után valóban feltűntek a magas hegyek. Láttuk a Tukuche Peak-et, a Nilgiri csoportot, sőt felismerni véltük a Dhaulagirit is.

A természet szépségei azonban nem csak fent, hanem lent is elkápráztattak minket. Elértünk egy meredek sziklafalhoz, ahol a Khali Gandaki keskeny utat tört magának a kőrengetegben. Aki járt már a Hernád áttörésnél Szlovákiában, el tudja képzelni, milyen fantasztikus látvány a zubogó, fodrozódó víztömeg. Ezt az élményt még fokozta számos, több száz méter, vagy talán ezer méter magas vízesés is.

Utunk nem volt sima és egyenletes. Csak a hegyoldalba vájt ösvényeken lehetett haladni. Az utat hol az egyik, hol a másik oldalba vájták. Gyakran kellett a folyót és a beléömlő kisebb oldalágakat függőhidakon vagy fahidakon keresztezni. Ez nem ment mindig izgalom nélkül. Volt olyan hely, ahol nem épült híd, így kénytelenek voltunk átgázolni a vízen. A lezúduló monszuneső és hótömeg sokszor elmosta az utat. Több helyen földcsuszamlás nehezítette a továbbjutásunkat.

- Ha ilyen nehéz ott a közlekedés, hogyan látják el a falvakat élelemmel, eszközökkel?

A hegyekben semmilyen járművel nem lehet közlekedni. Az általános szállítóeszköz a szamár, öszvér, az ezen a tájon őshonos yak, ami hasonlít a bivalyhoz, és természetesen az ember. Nagyon sok teherhordóval találkoztunk útközben. Nagy méretű fonott kosárban viszik a hátukon az árút. Érdekesség, hogy nem a vállukra veszik, mint mi a zsákokat, hanem fejpánttal tartják a kosarat.

 

4. rész. A csúcs közelében

Muktinathba érve az ügyeletes rendőr közölte, hogy az előző napok hatalmas havazásai miatt a hágót lezárták, emiatt nem tudunk tovább menni. Nem tudta megmondani, mikor nyitják újra meg.

- Mit tudtatok tenni?

Várakozásra kényszerültünk. Az eredeti tervünk szerint is itt egy akklimatizációs pihenőnapot terveztünk. A hágó lezárása miatt több lett belőle.

- Mennyi időbe került, amíg ide megérkeztetek?

Ha jól számolom egy hetet mentünk Birethantitól Muktinathig, teljes felszereléssel, pihenőnap nélkül.

- Mivel töltöttétek a faluban a szabadidőt?

Megnéztük az falu fölött létesített emlékparkot. Templomok, imamalmok százai, fára aggatott imazászlók sokasága, imaoszlopok alkották. Egy érdekes szökőkút is található itt. 108 darab, félkörbe épített bronz sárkányfejből csordogál a víz. A 108-as számnak a buddhizmusban különleges szerepe van.

A csapat négy tagja másnap felvonult a hágó beszállási pontjáig, a hóhatárig, és sátortábort vert. A többiek másnap követték példájukat. Ennek nagy jelentősége volt. Ugyanis háromszáz méter szintet sikerült így lecsalnunk a hágó megmászásához szükséges 1600 m szintből. Ilyen magasságban nem mindegy, hogy az ember mennyit megy felfelé egy nap. A falu 3800 m magasságban fekszik. A tábort négyezer-egyszázon létesítettük. Ez akklimatizációs szempontból is jobb volt és kevesebb szintkülönbség várt ránk később.

A délutánt felderítéssel töltöttük. Hátizsák nélkül felmentünk kb. négyezernyolcszáz méterig. Kipróbáltuk milyen a hó és találgattuk, vajon merre kell majd mennünk. Egy meredek szakasszal kezdődött a felmenet. Két utat is választhattunk. Lehetett a völgyet övező egyik domboldalban menni, ami az olvadó, latyakos hóban eléggé kicsúszásveszélyesnek nézett ki, vagy a völgyben, amit a leesett sok hó és egy leszakadt lavina borított. Azt hittük, innen már láthatjuk a hágót. Másnap tudtuk csak meg, mekkorát tévedtünk.

- Milyen volt az időjárás?

Ezen a szinten már komoly hidegek voltak. Éjszaka mínusz huszonöt fokra is lement a levegő hőmérséklete. Hétezer méter magasságban pedig mínusz 40 fokot jeleztek.

- Hogyan lehet ezt kibírni? Milyen ruhát vittetek magatokkal? Miben aludtatok?

Mindenki hozott magával megfelelő felszerelést. Gyapjú vagy polár ruházatot, pehelykabátokat, speciális kesztyűket...

És miből áll egy hegymászó felszerelése?

Ez nagyban függ attól, mit akar megmászni. A hegymászósportnak nagyon sok szakága van. A mi felszerelésünk nem tartalmazott extra eszközöket. Ez részben a repülőgépes szállítás súlykorlátozása, részben a saját teherbíró képességünk függvénye volt. Most csak a legfontosabb egyéni felszerelést vittük magunkkal. Síbot, jégcsákány, hágóvas, gleccserszemüveg.

- Mikor tudtatok végül elindulni a hágóra?

Szerencsére nem kellett sokat várnunk. Az indulás napját november 2-án hajnali három órára tűztük ki. Mivel nem ismertük az útvonalat, és az utat a hó befedte, magunk elé engedtünk egy tíz fős angol csapatot, hogy kitapossák a nyomokat. Ők egy nappal korábban indultak.

Hajnali két órakor ébredtünk. Gyorsan kellett összepakolnunk, mert az idő sürgetett. Még sötétben indultunk neki. A szokásosnál is lassabban lépdeltünk, mert tudtuk, hogy takarékoskodni kell az erőnkkel. Itt nincs kiszállás. A hágón egy nap alatt át kell mennünk! Aki kimerül, az komoly bajba kerül. Segítségre pedig nem számíthattunk.

A terep nagyon becsapós volt. Minden megmászott domb után azt hittük, a következő már a hágó. Lélektanilag megviselte a csapatot az örökös csalódás. "Még mindig csak menni és menni. Sosem lesz ennek vége?" Közben fújt a hideg, mínusz húsz fokos szél! Menetközben nézhettük végig a napfelkeltét, ami arany színbe burkolta a környező hegygerinceket.

Az ellenkező irányból is megindultak a csoportok. Mikor találkoztunk velük, érdeklődtünk mennyi van hátra. Amikor már azt hittük célhoz értünk, a válasz lehangoló volt: "Már csak három óra...már csak két óra...már csak másfél óra..." És ekkor összeesett az egyik társunk. Kimerítette az erejét.

- Mit tudtatok csinálni vele, hiszen az előbb mondtad, hogy segítségre nem számíthattatok?

Valóban. Csak saját magunkra hagyatkozhattunk. Azért nagy vész nem volt. Egy két órás fektetés, a sok-sok szőlőcukor teában és az ebéd visszahozta az erejét. Addigra a nap is teljes erővel sütött, így a levegő is felmelegedett mínusz tizenöt fokra.

A csapatból Deák Hunor jutott fel elsőnek az 5416 m-es magasságba. Ehhez hozzásegítette a fázós lába is. Hiszen melegen tartani csak akkor lehet a végtagot, ha mozog vele az ember. Majd sorra Kis Dénes és én, Gajdics Kati és Szabó Pali, Szabó Ági és Bense Zoli, Temesi Ernő és végül Tóth Anikó és Jányoki Ákos. Délután két órára, tizenegy órával az indulás után mind a tízen fenn álltunk a Thorung La legmagasabb pontján. Boldogan tűztük ki a magyar zászlót, hiszen "megdolgoztunk érte".

De nem ez volt a végső célunk. A hágó csak az első nagy akadály volt előttünk. Illetve most már mögöttünk.

- Tudtatok pihenni?

Sok időnk nem volt rá, mert sötétedésig le kellett érnünk Thorung Phedibe, a legközelebbi faluba, ami 4500 m magasságban van. Megkezdtük a leereszkedést. Az első szakasz megtétele után szembe találkoztunk osztrák hegymászókkal. Elbeszélgettünk velük. Szóba került, hogy mi melyik csúcsot akarjuk megmászni. Kiderült, hogy ők pont onnan jönnek és friss információval szolgálhatnak nekünk. Amit mondtak, elég lehangoló volt. Ugyanis a hatalmas havazás következtében a hegyre vezető út járhatatlanná vált. Ők - hegyivezető kíséretével, aki ismerte az utat - csak a 2. táborig jutottak. Innen kellett visszafordulniuk. A hegyivezetőjük közölte velünk, hogy a csúcs megmászása jelen pillanatban lehetetlen. Ráadásul nekünk még vezetőnk sem volt. Ahhoz, hogy kedvező feltételek legyenek a csúcstámadásra, egy-két hetet várni kellett volna. Ekkorra ugyanis a hó összeroppant, tömörödött volna annyira, hogy elbírjon egy embert. De nekünk ezt kivárni nem volt időnk. A három nap időveszteség csak egy azonnali csúcstámadási kísérletet tett volna lehetővé. Kötve voltunk a repülőnk indulási idejéhez. Ugyanis csak a legolcsóbb un. APEX jegyet tudtuk megvenni. Ezt átírni, módosítani nem lehet. És az árát sem fizetik vissza. Fájó szívvel le kellett mondani a tervünkről.

- Gondolom egy hegymászónak ez mindig nehéz döntés. A többiek hogyan fogadták a hírt?

Hasonló szomorúsággal. Van egy íratlan szabály hegymászó körökben. Ez úgy hangzik: "amíg élsz, addig újra megpróbálhatod". Ezt a döntést alátámasztotta még az a tény is, hogy felszerelésünk nem volt elegendő ilyen körülményekre. Sokkal több biztosító eszközre lett volna szükségünk, mint amit magunkkal vittünk. Mi száraz időjárásra és könnyű, rövid gleccserszakaszra készültünk. Ehelyett hatalmas hótömeg fogadott minket. Pedig itthon alaposan tanulmányoztuk az ottani időjárási statisztikát. Ez az időpont látszott a legmegfelelőbbnek. De ebben az évben az időjárás nem volt kegyes a hegymászókhoz. A tavaszi Everest expedíció tagjainak is gondjaik voltak az égiekkel. Inkább a pénzünk vesszen oda, mint mi magunk. Kathmanduba történő visszaérkezésünkkor tudtuk meg, hogy néhány nappal előttünk két amerikai vesztette életét a hágón a nagy havazásban.

- Ezek után egyből lejöttetek a hegyről?

Hát ez nem volt olyan egyszerű. Az isten háta mögött száz kilométerrel egy lejövetel is több, mint egy hétig tart. Még történtek kalandok velünk...

A hágóról lejövet két helyen is kereszteznünk kellett lavinaveszélyes szakaszokat. A hegy oldalában haladva először egy kőlavinás részt, majd nem sokkal utána egy hólavinás területet hagytunk magunk mögött. Itt mindig csak egy ember haladhatott át a veszélyes szakaszon. Egy másik figyelte a hegyoldalt, indul-e lavina, a harmadik pedig a társát, hogy éppen hol jár a kritikus részen.

Az éjszakát Thorung Phediben egy tömegszálláson töltöttük. A tulajdonos öles betűkkel hozta a tudomásunkra, hogy a szálláson van meleg zuhany is. Amikor ezt igénybe akartuk venni közölte: a meleg víz befagyott! Nem csodálkoztunk rajta. De, ha jégből nem tud meleg vizet csinálni, akkor minek írja ki? Egyébként a víz és a tea a kulacsunkban is megfagyott a hágón. A faluban legalább kiolvadt.

Este még úgy terveztük, hogy két éjszakát töltünk itt. De a rossz szállás-körülmények és a méregdrága ételek arra késztettek minket, hogy másnap reggel tovább induljunk Manangba. A pihenőnapunkat majd ott vesszük ki.

A hegyoldalba taposott levezető ösvény rettentő sáros volt. És a szintje sem csökkent. Úgy tűnt, hogy vízszintesen megyünk. Pedig 1200 m-t kellett süllyednünk. Cuppogott a lábunk az iszaptengerben. Először igyekeztük kikerülni a nagyobb pocsolyákat, de rájöttünk, teljesen felesleges. Lelkileg akkor kezdtünk megnyugodni, amikor elértük a Marsyangdi völgyet. Ez a nyugat-keleti irányú völgy vezet le utunk végcéljához, Dumréhoz. De ez még legalább egy hét gyaloglás.

Gyönyörű szép sziklaalakzatok bukkantak a szemünk elé. Még fáradtan is volt erőnk filmezni és fotózni.

5. rész. Hazáig még hosszú az út

Manangba érve megszálltuk a Gangapurna szállót. Ez a nagyváros kedvenc célpontja a gazdag nepáliaknak. Sokan vásárolnak itt üdülőtelket. Nekünk nem tűnt olyan fényűzőnek. Terméskőből épült egyszerű házak. Egy közkút a főtéren. És sár mindenütt.

A szállásunkkal nagy szerencsénk volt. Udvari része pont a völgy szemközti oldalára néz, ahonnan teljes pompájában gyönyörködhettünk az Annapurna hegység északi gerincvonulataiban. Sorra vettük a csúcsokat, a Lamjung Himalt, az Annapurna II-t, a IV-et, a III-at, a Gangapurnát a hatalmas gleccserével, a Tarke Kang-ot, a Khangsa Kang-ot és a Tilicho Peak-et. Ezek mind hétezer méter feletti csúcsok.

Úgy terveztük, hogy a pihenőnapon elmegyünk sétálni. Azonban a fáradságtól az udvarról sem volt kedvünk kimozdulni. Élveztük a hegyek látványát és a napsütést.

Másnap tovább indultunk. Elhaladtunk egy újabb repülőtér mellett, ahol egyébként egy rendőri ellenőrző pont is volt. A táj innentől kezdett alpesi formát ölteni. Előtünedeztek a törpefenyők, majd egyre több óriás fenyő is megjelent. Egy kis borda keresztezésénél, egy kilátóponthoz érve, fantasztikus látvány fogadott minket. Mind nyugati, mind keleti irányba a Marsyangdi völgy hatalmas területét tekinthettünk át. Lenézhettünk a távoli repülőtérre, ami mellett órákkal előbb mentünk el, feltűnt aznapi úti célunk, Pisang település és a róla elnevezett hegycsúcs a fehér hósapkájával, és egy ismeretlen, négyezer métert meghaladó sziklagerinc, melynek meredeken letörő, felénk néző nyugati oldalát teljesen simára koptatta a jég és a hó. Azon csodálkoztunk, hogy a hó hogyan tudott megmaradni rajta. Igaz, csúszásnyomok voltak.

A faluból sóvárogva néztük a szemközti Pisang csúcsot, a "tartalék" hegyünket, amire azonban nem volt engedélyünk. Aggodalommal töltött el minket a tetejére ráült vastag hótakaró. De nem tudtunk sokáig morfondírozni, mert további lehetőségeinket eldöntötte egy kellemetlen esemény. Egyik társunk negyven fokos lázzal ágynak esett. A vizes zoknitól felfázott. A következő két napban beteget ápoltunk. Sajnos Zoli állapota lassan javult, mert szervezete a nagy fizikai igénybevételtől legyengült.

Még az itthoni indulás előtt négyen jelezték, hogy a hegyről lejövet szeretnének ellátogatni a Chitwan Nemzeti Parkba. Ez Nepál déli részén lévő védett, esőerdővel borított terület. A látogatókat elefántháton viszik be a dzsungelbe. Erre nem csak a látványosság miatt van szükség, hanem azért is, mert itt él Nepálban egyedül orrszarvú, ami nagyon veszélyes az emberre.

Mivel a betegápoláshoz nem volt szükség sok emberre, így megegyeztünk, hogy négyen induljanak tovább, hogy legyen idejük a nemzeti parkot megnézni. Találkozunk majd Kathmanduban a szálláson.

Így ketté vált a csapat. Zoli, a beteg, felesége Ági, Pali, Kati, Hunor és én maradtunk még egy napig Pisangban. Zolinak sikerült annyira erőt gyűjtenie, hogy menni már tudott. Nehezen sikerült hordárt is szerezni neki. A teherhordó azonban közölte, hogy csak a teljes hátralévő útra vállalja. Rövidebb szakaszra nem. Nem volt más lehetőségünk, kénytelenek voltunk elfogadni a feltételeit.

De a bajoknak még nem volt vége.

- Történt újabb megbetegedés?

Igen. Indulás előtt közvetlenül rajtam tört ki egy nagyon erős hasmenés és hányás. Több liter folyadékot veszítettem rövid fél óra alatt. Minden erőm elszállt. De a csapat többi tagjának is volt bélpanasza. Egyedül Hunor vészelte át egészségesen az utat.

- Tovább tudtatok indulni ilyen állapotban?

Kénytelenek voltunk. Nekem nem sikerült hordárt szereznem, így magamnak kellett a zsákomat cipelni. Az idő sürgetett. Vissza kellett érnünk a fővárosba egy héten belül.

Hunornak köszönhetem, hogy menetközben lestoppolt számomra egy teherhordót, aki végül is vállalta rövidebb útra is. Én aznap teljesen beszámíthatatlan voltam, azt sem tudtam mi történik körülöttem. Szerencsére négy nap alatt teljesen rendbe jöttem. A hordárt már csak lustaságból tartottam meg az utolsó napra. Legalábbis azt hittük, hogy az utolsó lesz.

- Ezt hogy értsem?

Besi Saharból, utunk tervezett végcéljától, már van teherautó közlekedés az országos főút felé. Dumre, ahonnan Kathmanduba indulnak az autóbuszok, innen még negyven kilóméter. Szerencsétlen módon az aznapi, délutáni teherautó járatot elengedtük, mert a városban azt mondták, hogy másnap reggel hét órakor indulni fog közvetlenül Kathmanduba egy autóbusz. Elhittük. Utólag már bántuk. Mert a busz nem érkezett meg estig.

- Hogyan tudtatok tovább menni?

Este az a hír járta, hogy a busz két kilométerrel a falu előtt lerobbant. De másnapra megjavítják. Reggel is azzal bíztattak minket, menjünk oda, mert indulni fog. Mi és egy francia lány el is indultunk. A jelzett helyen két autóbusz várakozott. Az elől álló indult Kathmanduba. Felpakoltuk a csomagjainkat a busz tetejére és rögzítettük. Kisvártatva érkezett egy hegyivezető, aki közölte, hogy a buszt egy svájci csoport lefoglalta és nem szállhatunk fel rá. Mi ezt az információt nem vettük komolyan. Úgy véltük, ez a hegyivezető túlbuzgóságából fakad, aki megbízói részéről jó pontot akar szerezni. Inkább megvártuk a csoport svájci főnökét, bízva a jóindulatában. Ami történt, arra nem számítottunk. Durva, elutasító hangon közölte, hogy azonnal pakoljuk le a holminkat és szó sem lehet arról, hogy minket elvigyenek akár egy méternyit is.

Miután az utasokkal zsúfolt teherautó már elhagyott minket, nagylelkűen közölte, hogy másszunk fel a busz tetejére és ülhetünk a csomagokon. Kapaszkodni alig lehetett. A busz a hegyi úton vitustáncot járt, gázlókon, köveken haladt át, jobbra-balra dőlt. Szerencse, hogy senki nem esett le a tetőről. Egy rövid technikai megállónál az egyik nepáli kísérő feljött és közölte, elvisznek minket Kathmanduig fejenként négyszáz rúpiáért. A normál tarifa 250.- rúpia lett volna. Még szerencse, hogy nem fizettünk, mert a svájci vezető tizenöt kilométer után szabályosan ledobott minket a buszról, mondván nem visz tovább. Néhány keresetlen szóváltás után otthagytak minket. Ez olyan mély nyomot hagyott bennünk, hogy életünk végéig nem felejtjük el. A svájciak örökre leszerepeltek előttünk.

- Próbáltatok másik járművet keríteni?

Igen, de nem sikerült. Ugyanis aznap volt a hinduk legnagyobb ünnepe, a Diwali. Ekkor senki sem dolgozik. Két lehetőség volt előttünk. Vagy megvárjuk a másnapot, vagy elindulunk gyalog Dumréba. A táv innen csak 25 kilóméter. Ez azt jelentette, hogy legalább 5 km/órás sebességgel kellett haladnunk folyamatosan, hogy sötétedésig leérjünk. Természetesen a nehéz hátizsákokkal. Kati és Pali a várakozás mellett döntött, a többiek elindultak. Én és Hunor megugrottunk, utánunk nem sokkal a francia lány, majd Zoli és Ági haladtak. Mi ketten pont sötétedésre megérkeztünk a városba, de a többiek nem bírták az iramot és útközben éjszakáztak. Végül másnap - néhány óra eltéréssel - valamennyien megérkeztünk Kathmanduba. Itt örömmel konstatáltuk, hogy Ákos és Anikó is megérkeztek a Chitwan Nemzeti Parkból.

- Ez még csak nyolc fő. Ketten még hiányoztak.

Valóban. Dénes és Ernő már Budapesten úgy vették meg a jegyet, hogy a teljes idejüket Nepálban töltik és nem jönnek át velünk az utolsó héten Indiába. Velük már csak a frankfurti járaton találkoztunk legközelebb.

- Nepálban azonban maradt még néhány napotok. Mivel töltöttétek?

Két hivatalos ügyet még el kellett intéznünk. Az egyik: ellenőriztük a helyfoglalásunkat a Kathmandu-Delhi repülőjáraton. A másik: ki kellett tölteni és le kellett adni az expedíciós irodában az útról szóló jelentést. Ennek hiányában valószínűleg keresni kezdtek volna minket.

A formaságok végeztével maradék időnket városnézéssel töltöttük, valamint többször is meglátogattuk Tuladhar urat és családját. Tuladhar úr díszvacsorával várt minket. Amikor megláttuk a terített asztalt, joggal hihettük, hogy szegény felesége egy hétig főzött miattunk. A menü: bambusz leves, háromféle szaftos hús, zöldségek sokasága és természetesen az elmaradhatatlan rizs voltak. Ketten szégyenben maradtunk, nem bírtuk megenni az adagot. A család nagyon kedves és barátságos volt velünk. Bátran állíthatom, hogy a csapat valamennyi tagja a szívébe zárta őket.

- Merre jártatok a városban?

A társaságunk párokra szakadt, így nem egyidőben láttuk a nevezetességeket. Jártunk Bhaktapurban, az ősi, történelmi kisvárosban.

Egy fél napig koptattuk a köveket cipőnkkel. Megnéztük Patan főterét és a körülötte lévő templomokat. Jártunk a híres Swayambhunath stupánál, ahonnan beláthattuk az egész várost. Felkerestük Pashupatinath-t, a Bagmati folyó partján lévő nevezetességeket, köztük a halottégetés helyszínét is, ahol végignéztünk egy ilyen szertartást. A sors morbid humora volt, hogy pont a Delhi mellett történt nagy légiszerencsétlenség után jártunk ott és a kathmandui repülőtér kifutópályája épp a halottégető kegyhely közelében végződik.

- Ilyen lélektani előkészítés után mikor repültetek át Delhibe?

November 17-én. Reggel még hivatalosak voltunk Tuladhar úrékhoz reggelire. Majd Tuladhar úr felajánlotta, kivisz minket autóval a repülőtérre. Elbúcsúztunk a családtól és elindultunk. Sajnos nem figyeltünk oda a csomagolás közben a súlyhatárra, a feladott zsákjaink húsz kilógrammal meghaladták az engedélyezett összsúlyt. Emiatt húsz dollárra megbüntettek minket. Meglepetésként érte kis csapatunkat, hogy a poggyászt az utasoknak kell berakni a konténerekbe. A betonon halásztuk ki a zsákjainkat a rengeteg bőrönd közül, majd tettük a konténerbe. A gép ablakából árgus szemekkel figyeltük, hogy fel is tegyék azokat a gépre.

Felszállás után fájó szívvel intettünk búcsút Nepálnak. Most már rafináltabbak voltunk és a gép jobb oldalára kértük a helyeket. Így teljes pompájában láthattuk a nepáli Himalája nyugati vonulatait, mindazokat a völgyeket, hegyeket, amerre jártunk. A Khali Gandaki és a Marsyangdi völgyeket, a nagy nyolcezres csúcsokat. Sőt később a Karakorum is felbukkant a távolban. Tippeltünk, hogy vajon melyik lehet a K2, a Nanga Parbat...

Leszállás közben pedig izgultunk, mikor jön szembe egy kazah gép...

 

Tukucheba érve este gyönyörködhettünk a naplementében, a teliholdban, majd másnap reggel a felkelő nap bíborfényében. A Khali Gandaki folyómedre innentől már kiszélesedik és elsekélyesedik. A közel három kilóméter széles mederben alig csurdogál a víz. Legalábbis akkor, amikor mi ott voltunk. Így lemehettünk a mederbe, ahol könnyebb volt az előrejutás. Később az út visszavezetett az időközben kiszélesedő völgybe, ahol a terepen kerülgetni kellett a vizenyős részeket.

Maga a völgy egy széles füves, fás, bokros réthez hasonlított. Innen már alig emelkedett az út, pedig még el sem értük a háromezer méteres magasságot. Marphában hangulatos, nagy kőlapokkal borított főutca fogadott minket. Rövid pihenő után tovább indultunk.

A völgy itt jobbra kanyarodik Jomsom felé. Széles köves út vezet a városig, amelynek kiemelkedő jelentősége van a körzetben. Annak ellenére, hogy nem sok utcából áll, repülőtér és üzletek sokasága várja az idelátogatót. Közigazgatási fontosságát az is bizonyítja, hogy nagy létszámú katonai és rendőri alakulatok is állomásoznak itt. Természetesen nem szabad európai mértékkel elképzelni a várost. Utcái földesek és sárosak. A repülőtér pedig egy kiegyengetett, ledöngölt, sík terület.

- A térképről kiderül, hogy a Khali Gandaki völgyétől előbb-utóbb búcsút kellett vennetek.

Igen. Ez Jomsom után, Eklebhatti falunál történt. Ez a kis falu összesen négy házból áll. Itt töltöttük utolsó éjszakánkat a híres völgy mellett. Október 30-án reggel indultunk felfelé, keleti irányba, Muktinath felé, amely az utolsó település a hágó előtt.

Egy meredek, négyszáz méteres emelkedő után feljutottunk egy fennsíkra, ahonnan pazar látvány terült a szemünk elé. Ezt sohasem fogom elfelejteni. Szembe velünk a Dhaulagiri 8167 m-es, hófedte csúcsa látszott, amint az erős szél fújta le tetejéről a havat. A hegy szinte barátságosan hívogatott minket. Szinte elkábultunk tőle, olyan közelinek és könnyűnek tűnt. Aztán megráztuk magunkat és rájöttünk, hogy mi is beleestünk a tiszta levegő és az európai arányokhoz szokott szemünk okozta érzékcsalódásba. A hegy ugyanis légvonalban húsz kilóméterre volt tőlünk, csúcsa pedig ötezer méterrel volt magasabb, mint ahol mi álltunk!

A közeli dombok is több, mint ezer méterrel emelkedtek ki a talajszintből. Pedig csak kis dombocskáknak tűntek. Függőleges sziklaletörések, barlangüregek szegélyezték a szélüket. Olyan érzésem volt, mintha a Holdon lettünk volna. A kábulatból csak a szamárkórók térítettek magamhoz, melyek közül az egyikbe sikerült beleülnöm. Utána nem győztem a tüskéket kiszedni a testemből.

5. rész. Hazáig még hosszú az út

Manangba érve megszálltuk a Gangapurna szállót. Ez a nagyváros kedvenc célpontja a gazdag nepáliaknak. Sokan vásárolnak itt üdülőtelket. Nekünk nem tűnt olyan fényűzőnek. Terméskőből épült egyszerű házak. Egy közkút a főtéren. És sár mindenütt.

A szállásunkkal nagy szerencsénk volt. Udvari része pont a völgy szemközti oldalára néz, ahonnan teljes pompájában gyönyörködhettünk az Annapurna hegység északi gerincvonulataiban. Sorra vettük a csúcsokat, a Lamjung Himalt, az Annapurna II-t, a IV-et, a III-at, a Gangapurnát a hatalmas gleccserével, a Tarke Kang-ot, a Khangsa Kang-ot és a Tilicho Peak-et. Ezek mind hétezer méter feletti csúcsok.

Úgy terveztük, hogy a pihenőnapon elmegyünk sétálni. Azonban a fáradságtól az udvarról sem volt kedvünk kimozdulni. Élveztük a hegyek látványát és a napsütést.

Másnap tovább indultunk. Elhaladtunk egy újabb repülőtér mellett, ahol egyébként egy rendőri ellenőrző pont is volt. A táj innentől kezdett alpesi formát ölteni. Előtünedeztek a törpefenyők, majd egyre több óriás fenyő is megjelent. Egy kis borda keresztezésénél, egy kilátóponthoz érve, fantasztikus látvány fogadott minket. Mind nyugati, mind keleti irányba a Marsyangdi völgy hatalmas területét tekinthettünk át. Lenézhettünk a távoli repülőtérre, ami mellett órákkal előbb mentünk el, feltűnt aznapi úti célunk, Pisang település és a róla elnevezett hegycsúcs a fehér hósapkájával, és egy ismeretlen, négyezer métert meghaladó sziklagerinc, melynek meredeken letörő, felénk néző nyugati oldalát teljesen simára koptatta a jég és a hó. Azon csodálkoztunk, hogy a hó hogyan tudott megmaradni rajta. Igaz, csúszásnyomok voltak.

A faluból sóvárogva néztük a szemközti Pisang csúcsot, a "tartalék" hegyünket, amire azonban nem volt engedélyünk. Aggodalommal töltött el minket a tetejére ráült vastag hótakaró. De nem tudtunk sokáig morfondírozni, mert további lehetőségeinket eldöntötte egy kellemetlen esemény. Egyik társunk negyven fokos lázzal ágynak esett. A vizes zoknitól felfázott. A következő két napban beteget ápoltunk. Sajnos Zoli állapota lassan javult, mert szervezete a nagy fizikai igénybevételtől legyengült.

Még az itthoni indulás előtt négyen jelezték, hogy a hegyről lejövet szeretnének ellátogatni a Chitwan Nemzeti Parkba. Ez Nepál déli részén lévő védett, esőerdővel borított terület. A látogatókat elefántháton viszik be a dzsungelbe. Erre nem csak a látványosság miatt van szükség, hanem azért is, mert itt él Nepálban egyedül orrszarvú, ami nagyon veszélyes az emberre.

Mivel a betegápoláshoz nem volt szükség sok emberre, így megegyeztünk, hogy négyen induljanak tovább, hogy legyen idejük a nemzeti parkot megnézni. Találkozunk majd Kathmanduban a szálláson.

Így ketté vált a csapat. Zoli, a beteg, felesége Ági, Pali, Kati, Hunor és én maradtunk még egy napig Pisangban. Zolinak sikerült annyira erőt gyűjtenie, hogy menni már tudott. Nehezen sikerült hordárt is szerezni neki. A teherhordó azonban közölte, hogy csak a teljes hátralévő útra vállalja. Rövidebb szakaszra nem. Nem volt más lehetőségünk, kénytelenek voltunk elfogadni a feltételeit.

De a bajoknak még nem volt vége.

- Történt újabb megbetegedés?

Igen. Indulás előtt közvetlenül rajtam tört ki egy nagyon erős hasmenés és hányás. Több liter folyadékot veszítettem rövid fél óra alatt. Minden erőm elszállt. De a csapat többi tagjának is volt bélpanasza. Egyedül Hunor vészelte át egészségesen az utat.

- Tovább tudtatok indulni ilyen állapotban?

Kénytelenek voltunk. Nekem nem sikerült hordárt szereznem, így magamnak kellett a zsákomat cipelni. Az idő sürgetett. Vissza kellett érnünk a fővárosba egy héten belül.

Hunornak köszönhetem, hogy menetközben lestoppolt számomra egy teherhordót, aki végül is vállalta rövidebb útra is. Én aznap teljesen beszámíthatatlan voltam, azt sem tudtam mi történik körülöttem. Szerencsére négy nap alatt teljesen rendbe jöttem. A hordárt már csak lustaságból tartottam meg az utolsó napra. Legalábbis azt hittük, hogy az utolsó lesz.

- Ezt hogy értsem?

Besi Saharból, utunk tervezett végcéljától, már van teherautó közlekedés az országos főút felé. Dumre, ahonnan Kathmanduba indulnak az autóbuszok, innen még negyven kilóméter. Szerencsétlen módon az aznapi, délutáni teherautó járatot elengedtük, mert a városban azt mondták, hogy másnap reggel hét órakor indulni fog közvetlenül Kathmanduba egy autóbusz. Elhittük. Utólag már bántuk. Mert a busz nem érkezett meg estig.

- Hogyan tudtatok tovább menni?

Este az a hír járta, hogy a busz két kilométerrel a falu előtt lerobbant. De másnapra megjavítják. Reggel is azzal bíztattak minket, menjünk oda, mert indulni fog. Mi és egy francia lány el is indultunk. A jelzett helyen két autóbusz várakozott. Az elől álló indult Kathmanduba. Felpakoltuk a csomagjainkat a busz tetejére és rögzítettük. Kisvártatva érkezett egy hegyivezető, aki közölte, hogy a buszt egy svájci csoport lefoglalta és nem szállhatunk fel rá. Mi ezt az információt nem vettük komolyan. Úgy véltük, ez a hegyivezető túlbuzgóságából fakad, aki megbízói részéről jó pontot akar szerezni. Inkább megvártuk a csoport svájci főnökét, bízva a jóindulatában. Ami történt, arra nem számítottunk. Durva, elutasító hangon közölte, hogy azonnal pakoljuk le a holminkat és szó sem lehet arról, hogy minket elvigyenek akár egy méternyit is.

Miután az utasokkal zsúfolt teherautó már elhagyott minket, nagylelkűen közölte, hogy másszunk fel a busz tetejére és ülhetünk a csomagokon. Kapaszkodni alig lehetett. A busz a hegyi úton vitustáncot járt, gázlókon, köveken haladt át, jobbra-balra dőlt. Szerencse, hogy senki nem esett le a tetőről. Egy rövid technikai megállónál az egyik nepáli kísérő feljött és közölte, elvisznek minket Kathmanduig fejenként négyszáz rúpiáért. A normál tarifa 250.- rúpia lett volna. Még szerencse, hogy nem fizettünk, mert a svájci vezető tizenöt kilométer után szabályosan ledobott minket a buszról, mondván nem visz tovább. Néhány keresetlen szóváltás után otthagytak minket. Ez olyan mély nyomot hagyott bennünk, hogy életünk végéig nem felejtjük el. A svájciak örökre leszerepeltek előttünk.

- Próbáltatok másik járművet keríteni?

Igen, de nem sikerült. Ugyanis aznap volt a hinduk legnagyobb ünnepe, a Diwali. Ekkor senki sem dolgozik. Két lehetőség volt előttünk. Vagy megvárjuk a másnapot, vagy elindulunk gyalog Dumréba. A táv innen csak 25 kilóméter. Ez azt jelentette, hogy legalább 5 km/órás sebességgel kellett haladnunk folyamatosan, hogy sötétedésig leérjünk. Természetesen a nehéz hátizsákokkal. Kati és Pali a várakozás mellett döntött, a többiek elindultak. Én és Hunor megugrottunk, utánunk nem sokkal a francia lány, majd Zoli és Ági haladtak. Mi ketten pont sötétedésre megérkeztünk a városba, de a többiek nem bírták az iramot és útközben éjszakáztak. Végül másnap - néhány óra eltéréssel - valamennyien megérkeztünk Kathmanduba. Itt örömmel konstatáltuk, hogy Ákos és Anikó is megérkeztek a Chitwan Nemzeti Parkból.

- Ez még csak nyolc fő. Ketten még hiányoztak.

Valóban. Dénes és Ernő már Budapesten úgy vették meg a jegyet, hogy a teljes idejüket Nepálban töltik és nem jönnek át velünk az utolsó héten Indiába. Velük már csak a frankfurti járaton találkoztunk legközelebb.

- Nepálban azonban maradt még néhány napotok. Mivel töltöttétek?

Két hivatalos ügyet még el kellett intéznünk. Az egyik: ellenőriztük a helyfoglalásunkat a Kathmandu-Delhi repülőjáraton. A másik: ki kellett tölteni és le kellett adni az expedíciós irodában az útról szóló jelentést. Ennek hiányában valószínűleg keresni kezdtek volna minket.

A formaságok végeztével maradék időnket városnézéssel töltöttük, valamint többször is meglátogattuk Tuladhar urat és családját. Tuladhar úr díszvacsorával várt minket. Amikor megláttuk a terített asztalt, joggal hihettük, hogy szegény felesége egy hétig főzött miattunk. A menü: bambusz leves, háromféle szaftos hús, zöldségek sokasága és természetesen az elmaradhatatlan rizs voltak. Ketten szégyenben maradtunk, nem bírtuk megenni az adagot. A család nagyon kedves és barátságos volt velünk. Bátran állíthatom, hogy a csapat valamennyi tagja a szívébe zárta őket.

- Merre jártatok a városban?

A társaságunk párokra szakadt, így nem egyidőben láttuk a nevezetességeket. Jártunk Bhaktapurban, az ősi, történelmi kisvárosban.

Egy fél napig koptattuk a köveket cipőnkkel. Megnéztük Patan főterét és a körülötte lévő templomokat. Jártunk a híres Swayambhunath stupánál, ahonnan beláthattuk az egész várost. Felkerestük Pashupatinath-t, a Bagmati folyó partján lévő nevezetességeket, köztük a halottégetés helyszínét is, ahol végignéztünk egy ilyen szertartást. A sors morbid humora volt, hogy pont a Delhi mellett történt nagy légiszerencsétlenség után jártunk ott és a kathmandui repülőtér kifutópályája épp a halottégető kegyhely közelében végződik.

- Ilyen lélektani előkészítés után mikor repültetek át Delhibe?

November 17-én. Reggel még hivatalosak voltunk Tuladhar úrékhoz reggelire. Majd Tuladhar úr felajánlotta, kivisz minket autóval a repülőtérre. Elbúcsúztunk a családtól és elindultunk. Sajnos nem figyeltünk oda a csomagolás közben a súlyhatárra, a feladott zsákjaink húsz kilógrammal meghaladták az engedélyezett összsúlyt. Emiatt húsz dollárra megbüntettek minket. Meglepetésként érte kis csapatunkat, hogy a poggyászt az utasoknak kell berakni a konténerekbe. A betonon halásztuk ki a zsákjainkat a rengeteg bőrönd közül, majd tettük a konténerbe. A gép ablakából árgus szemekkel figyeltük, hogy fel is tegyék azokat a gépre.

Felszállás után fájó szívvel intettünk búcsút Nepálnak. Most már rafináltabbak voltunk és a gép jobb oldalára kértük a helyeket. Így teljes pompájában láthattuk a nepáli Himalája nyugati vonulatait, mindazokat a völgyeket, hegyeket, amerre jártunk. A Khali Gandaki és a Marsyangdi völgyeket, a nagy nyolcezres csúcsokat. Sőt később a Karakorum is felbukkant a távolban. Tippeltünk, hogy vajon melyik lehet a K2, a Nanga Parbat...

Leszállás közben pedig izgultunk, mikor jön szembe egy kazah gép...

6. rész. Hazautazás - India

- Indiában mi volt a programotok?

Mivel elég kevés időnk volt szétnézni, a logika azt sugallta, hogy fizessünk be néhány hivatalos városnézésre. Így nem nekünk kell rohangálni, hanem busszal visznek és közben magyaráznak is. Bár az angol nyelv az indiai akcentussal nehezen volt érthető. Jelentkeztünk két félnapos Delhi városnézésre, és - mindenki anyagi lehetősége függvényében - egy egy napos agrai illetve három napos Delhi - Agra - Jaipur - Delhi körutazásra. Öten az utóbbi programot választottuk. Nem volt drága. Az 52.- USD tartalmazott két éjszakát középkategóriájú szállodában, a belépőjegyek árát a műemlékekbe, az idegenvezető díját és az autóbuszos szállítás költségeit. Amiért külön kellett fizetni az az élelem, a fényképezőgép és a videókamera használat voltak.

- Milyen nevezetességeket sikerült megnéznetek?

Ezt még felsorolni is sok, de azért megpróbálom. Megérkezésünket követő délután megtekintettük Delhi óvárosi részében a Vörös Erődöt, a Rajghatot és a Humayun´s Tomb-ot. Az autóbusszal elhaladtunk a Jama Masjid mellett. Másnap reggel indultunk öten a három napos körútra. Első megálló Sikandrában volt. Itt látható az Akbar´s Tomb. A tomb magyarul temetkezési helyet, sírkövet jelent. Bár ezek az építmények palota méretűek. Ezt követően megérkeztünk Agrába. Hosszú sorban állás után megtekinthettük a híres Taj Mahalt. Majd az agrai Vörös Erődöt. Innen gyönyörű rálátás nyílt a Taj Mahalra.

Az éjszakát Sikriben töltöttük, egy kellemes átriumos építésű szállodában. Reggel megtekintettük a halott várost, Fatehpur Sikrit. Ennek rövid története: Mughal császár hálából építette ezt a várost, miután fia született 1569-ben. De néhány évtized múltán az ivóvíz elfogyott és a lakosság elhagyta. A műemlékek felkeresése közben akadt egy kis idő a természetben való gyönyörködésben is. Ugyanis Jaipur felé útba ejtettük a Bharatpur madárrezervátumot. Erre mondják: ezt látni kell. Madárfajok tucatjaitól bivalyokig sokféle állatban és izgalmas tájban gyönyörködhet az idelátogató.

A Szelek Palotája Jaipurban

A következő nap már Jaipurban talált minket. Lencsevégre kaptuk a Szelek Palotáját (Hawa Mahal), majd körsétát tettünk a palotában, a City Palace-ban. Jelenleg is lakott. Az Arab Emirátusokban nagykövetként tevékenykedő maharadzsa lakóhelye. Ezt követően a szinte teljes épségben fennmaradt csillagvizsgálót (Jantar Mantar) vehettük szemügyre. A most is működő napórától kezdve a horoszkópokig és a régi csillagászati eszközökig mindent megtekinthettünk.

Útban Delhi felé pedig megálltunk az Amer erődnél, amelyre csak terepjáróval lehetett felmenni a meredek szerpentinen.

Még maradt egy délelőtti programunk Delhiben. Ekkor tekintettük meg az itteni csillagvizsgálót, amely közel sem maradt meg olyan épen, mint másik társa. Szép látványt nyújtott az 1937-ben épült Lakshmi Narayan templom, akárcsak az ultramodern Bahai´s House of Worship templom, amelyből összesen nyolc van a világon. Hivatalos városnéző programunkat a híres Qutub minarettnél fejeztük be, ahol kíváncsian tekintettük meg a sohasem rozsdásodó vasoszlopot, a világ egyik csodáját.

- Hát ennyi érdekesség hallatán szívesen vettem volna részt én is ezen az úton. De, mint mindennek, ennek is végeszakadt egyszer. Mikor érkeztetek haza?

November 24-én landolt Ferihegyen velünk a MALÉV gépe. Nagyon megható volt számomra, amikor kiléptünk a várócsarnokba. Több tucat családtag, barát, kolléga, sporttárs várt minket. Nagyon jól esett a figyelmességük. Újból köszönöm a szép fogadtatást.

- Ők egészen a hazaérkezésetekig nem tudtak felőletek semmit sem?

Kialakítottunk egy itthoni hírláncot. Bármelyikünk telefonált vagy faxolt haza, az itthoni hozzátartozó a kiosztott címlista alapján körbe tudta értesíteni a többieket. Így minden lépésünkről tudtak. Csak a hegyen való tartózkodás idejére szakadt meg a kapcsolat.

- További terveid?

Ha lehet egy szóval válaszolni: visszamegyünk!

- Ismét Nepálba? Milyen tervekkel és mikor?

Valóban Nepál az úticél. Talán jövőre. A programról pedig még korai lenne nyilatkozni.

- Köszönöm a beszélgetést és kívánok sok sikert a további vállalkozásaidhoz.

 

 

Az amputáció sokkhatás számomra is

Erőss Zsolt: lehet, hogy most mosolygok, de az amputáció

egy sokkhatás számomra is

2010. január 12. 09:44

A Ma reggelben a kórházi ágyáról telefonon nyilatkozó hegymászó azt mondta: dönthetett volna másképp is, de akkor egy meglévő, de használhatatlan lábbal kellene élnie, és ez az ő sportos életvitelével nem egyeztethető össze

Súlyos lábsérülése miatt szombaton amputálni kellett Erőss Zsolt hegymászó jobb lábát térd alatt.  Erőss Zsolt kedden reggel a Ma reggelben azt mondta: azért döntött az amputáció mellett, mert egészséges életet akar élni egy egészséges lábbal, ami ugyan csonkolt, de legalább használható. Dönthetett volna másképp is, de akkor egy olyan beteg jobb lábbal kellett volna élnie, amivel nem, hogy sportolni, de menni is csak nehezen tudott volna – mondta a kórházi ágyáról nyilatkozva a hegymászó.

Közben a Ma reggel stúdiójában ott volt Szendrő Szabolcs, aki 16 éves kora óta protézissel hódítja meg a hegyeket. Elmondta, hogy amikor meghallotta, hogy Erőss Zsolt sorstársa lesz, akkor „kiakadt”, mert azért ő pontosan tisztában van azzal, hogy a protézissel mit lehet tenni, milyen hegyeket lehet megmászni.

Erőss Zsolt elmondta, hogy neki van egy elképzelt életformája, amiben nagyon fontos szerepet tölt be a sport, a hegymászás, és ő ezt az életet szeretné folytatni a jövőben is.

Megerősítette, hogy volt döntési lehetősége, és ha nagyon ragaszkodott volna ahhoz, hogy ne vágják le a lábát, akkor azt is megtették volna az orvosok, de akkor biztosan tudja, hogy egy sokkal rosszabb életminőséget élhetne a továbbiakban. Azt is elmondta, hogy lehet, hogy most mosolyogva beszél, de azért ez egy sokkhatás számára még akkor is, ha ez nem látszik rajta. 

 Arra a kérdésre, hogy mi az, amiről örökre le kell mondania egy protézissel rendelkező hegymászónak, Szendrő Szabolcs azt mondta: szerinte semmiről, bármit el lehet érni, nincs vele semmi probléma. És hozzátette: tudja, hogy Zsolt – akit a barátjának tart – fel fogja ezt a traumát dolgozni, és tudja, hogy őszinte a mosolya és nem megjátssza magát.

Azt is hozzátette: még pozitívum is van a dologban, bármennyire is morbidnak tűnik, de legalább az „egyik lábfeje nem tud lefagyni” az embernek.

Arra a kérdésre, hogy jobban elismerik-e a művégtaggal mászók teljesítményét, Szendrő azt válaszolta, hogy szomorú, de sajnos igen. Zsolt arra a kérdésre, hogy tudja-e, hogy melyik hegy lesz a következő célállomás, amit meghódít, azt mondta: erre a kérdésre most még nem tud válaszolni.