Tudni kell lemondani

Erőss Zsolt: „Tudni kell lemondani”

A bulvármédiában közöltekkel szemben – nem az újabb csúcshódítások, hanem életminősége érdekében mondott le jobb lábáról az egyik legtehetségesebb magyar hegymászó.

Mindig tartottam egy kicsit attól, hogy bármilyen nagy és veszélyes utakat is mászok, egyszer egy könnyebb úton ér baleset, esetleg figyelmetlenség miatt. Nehéz úton nem tudom ezt megengedni magamnak, pattanásig feszült idegekkel figyelem, hogy minden a legjobban menjen. Közel harminc éve mászok, és eddig nem volt balesetem – mondja a kórházban lábadozó Erőss Zsolt, akinek – miután őt és társait egy lavina elsodorta a Magas-Tátrában – jobb lábát térd alatt amputálták.

Hópárduc világosan beszél a balesetről: – A zuhanás után már tudtam, hogy törésem van, tudtam, hogy nehéz lesz megküzdeni vele, de optimistán értékeltem a helyzetet. Arra nem gondoltam akkor, hogy a sérülést nem lehet majd rendbe hozni. Utána, ahogy dagadt a lábam, és látva, hogy elég sokat kell várni a mentésre, azon aggódtam, nehogy keringési zavarok lépjenek föl. Sajnos, ez bekövetkezett. Egyet kellett értenem azzal, amit az orvosom, Sárváry professzor közölt: hogy ezt a lábat nem érdemes megmenteni.

Erőss cáfolta azokat a híreket, melyek szerint a lába helyett a hegyet választotta, a hegymászásért feláldozta végtagját. – Az én példám az olyanok előtt is ott kell legyen, akiknek nincs sport az életükben, viszont nem akarják, hogy egy betegség, egy fájó láb határozza meg az életüket. Ha nem az amputáció mellett döntök, akkor az azt jelentette volna, hogy fájdalomcsillapítókon és egy használhatatlan lábbal kell élnem – mondta a hegymászó.

Nemsokára bal lábán járógipsszel, jobb lábán ideiglenes protézissel elkezdheti a járásgyakorlatokat. Újabb nyolcezres csúcs támadásáról egyelőre még nem beszél, de szándékában áll kisebb hegyekre menni, Erdélybe szeretne utazni, s ha csúcshódításról nem is, de egy életút-összeállításról láthatnak bemutatót tőle idén is az erdélyiek.

Tudni kell lemondani – állítja Erős Zsolt: „Ez az emberi természet, mindig előre megy, mindig újabb feladatot talál. Ahogy elkezdtem fejlődni a hegymászásban, mindig azt éreztem, hogy újabb csúcsokra kell feljutni, és nem a régiekre visszamenni. Pedig annyira jó visszatérni egy olyan helyre, ami nagyon tetszett… de az már luxus.”

Értékelem az életet

„Értékelem az életet így is, úgy is"

Három magyar hegymászót sodort el lavina a Magas-Tátrában január 2-án. Egyikük Erőss Zsolt, aki már otthonosan mozog Kiskunfélegyházán. Barátja és volt mászótársa, Bense Zoltán rendszeresen hívja a városba élménybeszámolót tartani.

Erőss Zsolt közel harminc éve túrázik, megmászta a Föld legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet, és a Himalája legnehezebb terepeit. Kiugrott már egy ujja, elfagyott két lábujja, a balesetekkel kapcsolatos gondolkodásban mégis higgadtságra int. Szerinte nem érdemes magyarázatot keresni arra, miért éppen egy ilyen könnyű terepen történt vele ez a szörnyű baleset:

„Baleset bármikor előfordulhat”- mondta. „Komoly balesetem még nem volt, most becsúszott.„

’”Az a nagy dolog, hogy túléltük!”

 "Kénytelen vagyok bízni. Örülök annak, hogy életben vagyok, és el tudom fogadni azt is, hogy ha bármilyen sérülésem megmarad ebből a balesetemből. Értékelem az életet így is, úgy is"

-Hogy történt a baleset?

Egy völgyben jégmászást gyakoroltunk, aztán délután a legtöbben visszamentek a szállásra, mi pedig hárman elindultunk egy kisebb túrára. Egy hegygerincről lefelé kínálkozott egy hófolyosó, összekötöttük egymást kötéllel. Én voltam legfelül, s arra eszméltem, hogy felettem két méterrel megrepedt a hó. Tudtam, hogy ez meg fog minket rántani, de bíztam benne, hogy megtartjuk magunkat. A hótömeg viszont olyan súllyal húzta az alattam lévő két embert, hogy eltörte a lábaimat. Két embert korábban már fogtam meg, de a rájuk nehezedő hótömeget már nem bírtam el. A 2 zuhanó test és a lavina súlya kitépett és eltörte mindkét lábamat.

Végül amputálni kellett a jobb lábat.

Honnan ez a mérhetetlen nagy erő?

–Megedzettek a hegyek – mondta a kórházban fekvő Erőss Zsolt. – Szinte az egész életem a küzdelemről, az akadályok legyőzéséről szól. Képzeld el, mit szólnátok Ti, a barátaim, a családtagjaim, a sporttársaim, ha most összeomlanék.

–Nincsenek fájdalmaid?

–Jól vagyok. Már persze a körülményekhez mérten.

–Még nevetni is tudsz...

–Volt időm megemészteni mindazt, ami velem történt. Sőt volt időm rákészülni az új életformára, s arra is, hogy elveszítem a jobb lábam egy részét. Túl vagyok rajta. Előre nézek, s a jövőt tervezem. Meg aztán nézz körbe a szobában. Itt vannak velem a szeretteim, édesanyám, aki egyfolytában pityereg, s akit még nekem kell vigasztalnom. Erős(s) vagyok. S nem csak a nevem miatt.

–Emlékszel a balesetre?

–Minden pillanatára. Nem volt különösebben veszélyes terep, a Tátrában mentünk hárman, jó tempóban, a tervek szerint. Már lefelé tartottunk, amikor egészen váratlanul lecsapott ránk a lavina. Nem volt semmi előjele, így igazából felkészülni sem tudtunk rá, ha csak annyiban nem, hogy jól beékeltük magunkat a sziklafalba. Talán ha porhó zúdul ránk, könnyebben megússzuk, de nehéz, súlyos adagokat kaptunk fentről, amelyekkel szemben tehetetlenek voltunk. Arra is pontosan emlékszem, ahogy kiszakad a falból a vas, ahogy csúszok, sodródom, zuhanok le a hófolyammal együtt. Szinte látom, ahogy megpróbálok megkapaszkodni, lassítani a sebességen, s persze élénk kép az is, ahogy belenyugszom, s felkészülök a legrosszabbra.

-Nem sírtál? Arra a pillanatra gondolok, amikor eldőlt, vagy inkább eldöntötted, hogy elveszíted a fél lábad?

–Képzeld el, itt állt az ágyam körül nagyjából hat orvos, s velem beszélgettek. Hogy nézett volna ki, hogy a hegyek leküzdője, a képeken mindig határozott, erős férfiként megjelenő sportoló egyszer csak elsírja magát. De időm sem volt erre. Pénteken egyértelművé vált, hogy rosszak a leleteim, szombat délután az ágyamnál összehívták a konzíliumot, és én igent mondtam a kérdésre, aztán zsupsz, már mentünk is a műtőbe. Illetve engem toltak.

Nem  Erőss Zsolt lesz az első, aki művégtaggal hódítja meg a hegyeket.

 Szendrő Szabolcs  évek, évtizedek óta küzd a hegycsúcsokkal úgy, hogy csaknem négy évtizede műlába van. (nem hegymászásban vesztette el  / a szerk./ ) Természetesen Szabi is nagyon szurkol a barátjának:

- Két nagy expedíción voltunk együtt Zsolttal, köztük volt a Mount Everest-kaland is. Ahogy tudtam, jöttem hozzá a kórházba, megpróbáltam erőt önteni belé, de nem kellett, hiszen mindig mosolyogva fogadott. Biztatom-bizonygatom, hogy teljes értékű élet vár rá, de azért óva intem, hogy már az idén nekivágjon valamelyik hegycsúcsnak. Én a helyében kivárnék egy évet. De ez úgyis az ő döntése lesz.

           „Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon”

Sárváry András professzor műtötte meg Erőss Zsoltot. Az az erő és határozottság, amely a sportolóból árad, még őt is meglepte:

 „Amikor Zsoltot behozták a kórházunkba, első látásra nem tűnt ennyire súlyosnak a sérülése. De amikor megláttam a röntgenfelvételeket, már sejtettem, hogy nagy a baj. A két műtét jól sikerült, de egyértelművé tette számomra, hogy a jobb láb már sohasem lesz olyan, mint volt, hiszen maradandó károsodást szenvedett. Többször is elbeszélgettem Zsolttal, és végül múlt hét péntek este szegeztem neki a kérdést, hogy mit akar. Bicebócán járni, fogyatékosan élni, vagy egy protézissal sportolni. Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon. Az idő sürgetett, hiszen most még mi dönthettük el, hol vágjuk le a sérült testrészt, hogy az a művégtag szempontjából a legtökéletesebb legyen. Erőss Zsolt hihetetlenül optimista ember”

A sikerért keményen meg kell küzdeni

Szász András (2008.)

A sikerért keményen meg kell küzdeni

Beszélgetés Erőss Zsolttal, aki a magyarok közül elsőként jutott fel a világ tetejére 

Van, aki sokat kockáztat, s van, aki keveset. Kérdés: mihez viszonyítva? A kockázatvállalás megítélése mindig szubjektív. A hegymászásról azt tartják a legveszélyesebb sport, holott már puszta létezésünk is magában hordoz bizonyos fokú kockázatot – állítja Erőss Zsolt, az első magyar állampolgár, aki feljutott „a világ tetejét” jelentő 8850 méter magas Mount Everestre.

A héten Kiskunfélegyházán járt Erőss Zsolt. Az első magyar „hópárducként” aposztrofált hegymászó a városi könyvtár földrajzi szabadegyetemi sorozatának keretében: Magyarok a Világ nyolcezresein címmel, a világ ötödik legmagasabb csúcsának számító Makalu (8463 m) tavalyi megmászásáról tartott vetítéssel egybekötött előadást. Itt beszélgettünk vele.

Egy internetes oldal szerint: „Csíkszeredán született, egyenesen a hegyek közé. Nem is lehetett kérdéses, hogy hegymászó lesz önből”. Nos, a Hargita, a maga 1800 méteres magasságával, mondhatni lankás oldalaival nem kifejezetten hegymászó terep. Ennél sokkal alkalmasabbnak tűnik, Gyergyó, elsősorban a Békás-szoros környéke. Végül hol szeretett bele a hegymászásba?

Az idézett mondás nem tőlem származik, egyfajta újságírói fogás. Az viszont igaz, hogy Csíkszeredában születtem. Akkoriban arrafelé laktunk: előbb Csíkszentdomokoson, majd Dánfalván. Tudni kell, hogy apám csíki, anyám viszont gyergyói. Így kerültünk át Gyergyóba. Iskoláimat már ott végeztem, és ott is nőttem fel, többek között a Gyilkos-tó környékén. Azon a tájon, amely már valódi hegymászó terep, s amely Európa egyik jelentős turista- és sziklamászó központja lehetne…

Édesanyja egy interjúban azt mondta önről, hogy nagyon rendes gyerek volt. Mindenki szerény, engedelmes fiúként ismerte, de ő az első perctől kezdve tudta, hogy önnek hite van. Már gyerekként is nagyon tudott hinni. Az viszont nem derült ki a beszélgetésből, hogy kiben vagy miben hitt?

Nem feltétlenül vallásos meggyőződésre utalt édesanyám. Inkább egyfajta ambícióra, elkötelezettségre, kitartásra. Így visszatekintve úgy fogalmaznám ezt meg, hogy olyan tudatos gyereknek tartott, aki már egészen zsenge korában tudta, hogy kezdeni akar valamit az életével. Senki sem lát bele a jövőbe, az viszont fontos, hogy tudatosak legyünk életünk irányítását illetően.

Vagyis hitt abban, hogy amit célul tűz ki maga elé, azt sikerül meg is valósítania…

Ez így kicsit túlzó optimizmus… A hetvenes-nyolcvanas évek diktatórikus erdélyi, romániai viszonyai alapján szinte semmi realitása nem látszott annak, hogy valaha is sikerül majd egy valódi hegymászói pályafutást megvalósítanom. Az ambícióm természetesen már akkor megvolt, és ez azóta is alapvetően meghatározza a gondolkodásomat. Azt hiszem akkor ébredtem rá igazán, hogy a lehetőségek, a sikerek nem pottyannak csak úgy az ember ölébe. Azokért mindig keményen meg kell küzdenünk.

A nyolcvanas években – állítólag – valakik néhányszor ledöntötték az Oltárkőre (1154 m) felállított hét méter magas vörös csillagot. A Securitate nyilván elsősorban a hegymászókra gyanakodott…

Amikor én az Oltárkőt először megmásztam valóban volt ott egy jókora vörös csillag, meg valamilyen évszámok is… Ha jól emlékszem, a híresebb pártkongresszusok dátumai. Később a rendszer tündöklésének illusztrálásaképpen egy aranyozott napra cserélték a vörös csillagot. Tehát alakítgatták ezt a dolgot, de nem tudok arról, hogy bárki ledöntötte volna valamelyiket is. Ez az egész inkább legenda… Emlékszem, a jelenlegi kereszt felállításakor, a korábbi hatalmas vasszerkezet levágása bizony kemény munkát jelentett…

Honlapján azt írja: a kockázatos tevékenységek sorában a hegymászás talán a legkockázatosabb. Önmagát adja a kérdés: Mit tud adni a hegy, ami miatt megéri vállalni ezt az óriási kockázatot?

A hegymászás valójában egy életforma. Az emberek többsége igyekszik értelmes életformát keresni önmaga számára. Olyat, melyre évek, évtizedek múlva is érdemes, jó visszatekinteni. Ahogy gyűlnek mögöttünk az évtizedek, úgy sokasodnak az emlékeink és ezek az úgymond mérföldkövek. Ha életünk csak szigorúan a létfenntartásra korlátozódna, visszatekintve szinte semmit se látnánk magunk mögött. Az ember azért ennél többre vágyik… Manapság gyakran esik szó az önmegvalósításról. Nos, a hegymászás az a fajta tevékenység, ahol az ember valóban megtalálhatja önmagát, céljait, ráadásul segítséget kap önmaga további fejlesztéséhez is. A csúcsra vezető úton, rátalálhatunk arra, ami egyedivé, helyettesíthetetlenné tesz minket.

Ön egyike azoknak a magyar hegymászóknak, akik oxigénpalack nélkül jutottak fel nyolcezer méter fölötti csúcsokra. Nem túlzott kockázatvállalás ez?

Nem. Ez elsősorban szakmai kérdés. Manapság, amikor már számos nemzet képviselője feljutott úgymond a világ tetejére, teljesítmény szempontjából a modern hegymászás – más sportágakhoz hasonlóan – is kénytelen elmenni ilyen szélsőségesnek tűnő irányba. Szinte rákényszerül az emberi tűrőképesség határainak további szétfeszítésére.

A hegymászókat két csoportra osztotta: a könnyed, gyors és elegáns agártípusúra, és a megpakolható, szívós tevetípusúra. Önmagát melyik csoportba sorolja?

Nekem, mint magashegyi expedíciós mászónak elsősorban teveképességekre van szükségem. És tényleg olyan dolgokat élek túl, olyan szinten feszítem szét a szervezetemet, amit egy átlagos ember nem élne túl.

Nemrég  töltötte a negyvenegyet. Meddig alkalmas az ember hegymászásra?

Ez a kérdés engem is régóta foglalkoztat. Tizenhárom évesen kezdtem, ami kicsit talán túl korán volt. Aztán korom ellenére valahogy mégis sikerült beküzdenem magam a csapatba. Most már inkább afelé tekintgetek, hogy a másik végletnek hol van a határa. Bár manapság inkább rekordokat hajszolunk, beleértve magamat is, hisz bennem is megvan a teljesítménykényszer, nem feltétlenül szeretem a rekordokat. Napjainkban számos hetvennél idősebb hegymászó verseng az Everest csúcsáért. Ezt a magam részéről nem tartom követésre méltónak. Számomra sokkal rokonszenvesebb az, ha valaki hatvan körül, még saját erőit, képességeit latba vetve tűz ki bizonyos célokat maga elé. Ugyanakkor azt is tudom, hogy egy idő után a bensőnkből fakadó teljesítménykényszerekkel is tudni kell felhagyni. Ehhez is sok erő kell, mert ez sem egyszerű dolog…

Milyen érzés hegycsúcsokat meghódítani?

A hegyeket nem lehet legyőzni, csak megmászni. Könnyű vagy nehéz útvonalakon, télen vagy nyáron, gyorsabban vagy lassabban.  Ám a küzdelmet sosem a heggyel, hanem mindig saját magunkkal folytatjuk. Mert nem a hegymászás nehéz, az igazi nehézséget mindig önmagunk legyőzése jelenti.

Nem a hegymászás nehéz, hanem önmagunk legyőzése

A barát tanácsa

HEGYMÁSZÁS 

Forrás:Nemzeti Sport

Az amputált alpinista optimista és jókedvű a kórházi ágyon is, lelki sérülésnek nyoma sincs rajta

A BARÁT TANÁCSA

Nem Erőss Zsolt lesz az első, aki művégtaggal hódítja meg a hegyeket. Szendrő Szabolcs évek, évtizedek óta küzd a hegycsúcsokkal úgy, hogy csaknem négy évtizede műlába van. Természetesen nagyon szurkol a barátjának:

„Két nagy expedíción voltunk együtt Zsolttal, köztük volt a Mount Everest-kaland is. Ahogy tudtam, jöttem hozzá a kórházba, megpróbáltam erőt önteni belé, de nem kellett, hiszen mindig mosolyogva fogadott. Biztatom-bizonygatom, hogy teljes értékű élet vár rá, de azért óva intem, hogy már az idén nekivágjon valamelyik hegycsúcsnak. Én a helyében kivárnék egy évet. De ez úgyis az ő döntése lesz."

Erőss Zsolt: Mászni akarok, visszamenni a hegyre

Az ember felkészül a legrosszabbra. Óvatosan, halkan kopog a kórházi szoba ajtaján, s drámai képet vár, könnyeket, kétségbeesett mondatokat. Ehelyett ott fekszik az ágyon egy mosolygós, már-már jókedvű fiatalember, s úgy beszél az elmúlt napok szörnyűségeiről, mintha csak kificamodott volna a bokája. Erőss Zsolt, a Mount Everest első magyar meghódítója, túl a lavinaszerencsétlenségen, az elképesztő fájdalmakon, a műtéteken és az amputáción – mosolyog. Közben a két keze a térde alatt csonkolt jobb lábát tartja...

Honnan az erő?
–Megedzettek a hegyek – mondta a kórházban fekvő Erőss Zsolt. – Szinte az egész életem a küzdelemről, az akadályok legyőzéséről szól. Képzelje el, mit szólnának a barátaim, a családtagjaim, a sporttársaim, ha most összeomlanék.

–Nincsenek fájdalmai?
–Jól vagyok. Már persze a körülményekhez mérten.

–Még nevetni is tud...
–Miért csodálkozik? Volt időm megemészteni mindazt, ami velem történt. Sőt volt időm rákészülni az új életformára, s arra is, hogy elveszítem a jobb lábam egy részét. Túl vagyok rajta. Előre nézek, s a jövőt tervezem. Meg aztán nézzen körbe a szobában. Itt vannak velem a szeretteim, édesanyám, aki egyfolytában pityereg, s akit még nekem kell vigasztalnom. Erős vagyok. S nem csak a nevem miatt.

–Emlékszik a balesetre?
–Minden pillanatára. Nem volt különösebben veszélyes terep, a Tátrában mentünk hárman, jó tempóban, a tervek szerint. Már lefelé tartottunk, amikor egészen váratlanul lecsapott ránk a lavina. Nem volt semmi előjele, így igazából felkészülni sem tudtunk rá, ha csak annyiban nem, hogy jól beékeltük magunkat a sziklafalba. Talán ha porhó zúdul ránk, könnyebben megússzuk, de nehéz, súlyos adagokat kaptunk fentről, amelyekkel szemben tehetetlenek voltunk. Arra is pontosan emlékszem, ahogy kiszakad a falból a vas, ahogy csúszok, sodródom, zuhanok le a hófolyammal együtt. Szinte látom, ahogy megpróbálok megkapaszkodni, lassítani a sebességen, s persze élénk kép az is, ahogy belenyugszom, s felkészülök a legrosszabbra.

–Halálfélelme volt?
–Sokszor van halálfélelmem, de ez természetes. Ott például csak a szerencsén múlt, hogy nem csapódtam neki valamelyik sziklának, kőtömbnek. Jóllehet eltört két bordám, no meg mindkét lábam, a körülményekhez képest szerencsésen úsztam meg.

–Hiszen elveszítette az egyik lábát...
–Az én döntésem volt.

–Úgy érti, hogy elkerülhető lett volna az amputáció?
–Igen. Mondom, hogy én döntöttem a csonkolás mellett. Egyre csak az járt a fejemben, mászni akarok, visszamenni a hegyre, minél gyorsabban, hiszen ott élek igazán. Amikor bekerültem a baleseti sebészetre, és többször is beszéltem professzor Sárváry Andrással, már sejtettem, hogy súlyos az állapotom. Nem kertelt, elmondta, rosszak a leleteim, a lábam olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy azzal teljes értékű életet már nem élhetek. Megmaradhat, de akkor sántítani, bicegni fogok, s tán rövidebb is lesz, mint a másik. S akkor még nem beszéltünk a rossz vérkeringésről, a bármikor fellépő komplikációkról. A professzor választás elé állított.

–Azt kérdezte, levághatja-e a lábát?
–Pontosan.

–Erre mit lehet felelni? Azt, hogy igen, professzor úr, vágja le, legyen kedves?
–Hangsúlyozom, mindent százszor átgondoltam, és mindent megbeszéltem a családommal.

–Iszonyú döntés.
–Csak annak tűnik. Már olyan protézist készítenek, amely szebb, mint az eredeti. Mondjam Oscar Pistorius nevét? Tudja, az a dél-afrikai sprinter, aki a két műlábával gyorsabb, mint az egészségesek. Ez lesz velem is. Innen majd átköltözöm a rehabilitációs intézetbe, ahol megkapom a számomra készített művégtagot, és visszatérek az életbe. Tavasszal már sétálni, futni akarok, az ősszel pedig újra hegyet mászni.

–Úgy beszél, mintha kificamodott volna a bokája.
–Így is élem meg. Egyszerű sportsérülés az enyém, némi komplikációval. A hegymászás veszélyes üzem, aligha kell felsorolni hány és hány tragédia történik ott fenn, a csúcsok közelében. Aki ennek a szenvedélynek hódol, felkészülhet mindenre.

–Nem sírt?
–A fájdalomtól?

–Nem. Arra a pillanatra gondolok, amikor eldőlt, vagy inkább eldöntötte, hogy elveszíti a fél lábát.
–Képzelje el, itt állt az ágyam körül nagyjából hat orvos, s velem beszélgettek. Hogy nézett volna ki, hogy a hegyek leküzdője, a képeken mindig határozott, erős férfiként megjelenő sportoló egyszer csak elsírja magát. De időm sem volt erre. Pénteken egyértelművé vált, hogy rosszak a leleteim, szombat délután az ágyamnál összehívták a konzíliumot, és én igent mondtam a kérdésre, aztán zsupsz, már mentünk is a műtőbe. Illetve engem toltak.

–És ha ránéz...?
–A csonkolt lábamra? Már kezdem megszokni. Nincs bennem sem düh, sem kétségbeesés, sem harag.

–Hisz Istenben?
–Visszafogottan.

–Akkor ezt az egészet nem valamiféle büntetésként éli meg.
–Maradjunk a sportsérülésnél. Felépülök, rendbe szedem magam, minden megy tovább, mint azelőtt.

-S azt komolyan gondolja,hogy már az idén újrakezdi?

A lehető legkomolyabban. Fizikailag tökéletes állapotban vagyok,bár egyre nehezebben viselem el a fekvést. Ha megkapom a protézist, gyorsan megbarátkozom vele, és már kezdődhetnek is a visszafogott edzések, jöhet az egyre nagyobb terhelés. Én valamikor októberben vagy novemberben igenis megküzdök egy hegycsúccsal.

„Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon”

Sárváry András professzor műtötte meg Erőss Zsoltot. Az az erő és határozottság, amely a sportolóból árad, még őt is meglepte:

 „Amikor Zsoltot behozták a kórházunkba, első látásra nem tűnt ennyire súlyosnak a sérülése. De amikor megláttam a röntgenfelvételeket, már sejtettem, hogy nagy a baj. A két műtét jól sikerült, de egyértelművé tette számomra, hogy a jobb láb már sohasem lesz olyan, mint volt, hiszen maradandó károsodást szenvedett. Többször is elbeszélgettem Zsolttal, és végül múlt hét péntek este szegeztem neki a kérdést, hogy mit akar. Bicebócán járni, fogyatékosan élni, vagy egy protézissal sportolni. Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon. Az idő sürgetett, hiszen most még mi dönthettük el, hol vágjuk le a sérült testrészt, hogy az a művégtag szempontjából a legtökéletesebb legyen. Erőss Zsolt hihetetlenül optimista ember