Erőss Zs.:Kénytelen vagyok bízni

Erőss Zsolt: Kénytelen vagyok bízni a felépülésben

2010. január 6., szerda 5:38    InfoRádió

Nem kizárt, hogy maradandóak Erőss Zsolt sérülései. Ezt maga a hegymászó mondta az InfoRádiónak. A Mount Everest első magyar megmászója két társával hétvégén szenvedett súlyos balesetet a szlovákiai Magas-Tátrában. Most a baleseti központban ápolják.

"Jól vagyok, ahhoz képet, hogy miken mentem át. A baleset is elég szörnyű volt, meg az összes utána következő: a mentés és a kórházba szállítás" - mondta a hegymászó, aki jégmászás oktatása után indult el két társával egy kisebb levezető túrára, amelyet nem nehézre terveztek.

A három férfi egy olyan hófolyosón kezdett leereszkedni a hegygerincről, amely belátható volt, és amelyet nem ítéltek veszélyesnek. A hó mégis leszakadt alattuk.

Mivel Erőss Zsolt volt felül, ő biztosította társait, és próbálta meg lefékezni a zuhanást, de a társaira esett hó súlya őt is lehúzta, és mindkét lába eltört.

A 150 méteres hegyoldalon csúszva végül úgy álltak meg, hogy az őket összekötő kötél fennakadt egy kőben. Erőss Zsolt azt mondja: szerencséjük volt, mivel jelenleg kevés hó van a Tátrában, kövek között csúsztak, így jobban is megsérülhettek volna. A legsúlyosabb sérüléseket ő szerezte: mindkét lába és a bordája is eltört.

A tapasztalt hegymászó tudta, hogy nincs lavinaveszély, és a hófolyosón való ereszkedésben is igen gyakorlottak mindhárman.

Erőss Zsolt azt még nem tudja biztosan, hogy a jövőben mászhat-e hegyet, ez csak az első műtétje után derül majd ki. Azzal természetesen tisztában van, hogy a hegymászásban benne van a kockázat, a baleset lehetősége, de ilyen súlyos balesete még sosem volt.

"Kénytelen vagyok bízni. Örülök annak, hogy életben vagyok, és el tudom fogadni azt is, hogy ha bármilyen sérülésem megmarad ebből a balesetemből. Értékelem az életet így is, úgy is" - mondta.

Műtét kedd este

Még nem tudni, Erőss Zsolt szenved-e maradandó sérüléseket

Kedd este műtötték Erőss Zsolt hegymászót, aki két társával, Hajdú Péterrel és Kamlusz Marcellel szenvedett súlyos balesetet szombaton a Magas-Tátrában.

2010. január. 05. kedd | Szerző: J. Mező Éva

Erőss Zsoltot kedd hajnalban szállították a Péterfy Sándor utcai Kórházba, ahol Sárváry András professzor, a baleseti központ szakmai igazgatója végezte el szilánkosra tört bokáján a műtétet. Zsolt felesége, Strerczer Hilda elmondta, férje lába hideg és érzéketlen, az orvosok azzal riogatják, hogy nem tudja majd mozgatni a bokáját.

A baleset körülményeiről egyre többet tudni. Mécs László hegymászó elsőként sietett a 2200 méteres magasságban bajba jutott barátja segítségére, az ő elmondása szerint a poprádi kórházban amputálni akarták Erőss Zsolt lábát, mivel a zuhanást követően 10 órát töltött a mínusz 15 fokos hidegben, és a keringése drasztikusan romlott. Attól féltek, elfagy Zsolt lába. Az amputációt sikerült elkerülni, de az még mindig kérdéses, hogy Zsolt nem szenved-e maradandó sérüléseket.

Erőss Zsolt három nappal a baleset után azt mondta, amikor rájuk zúdult a lavina, azt gondolta, nem lesz baj. Hágóvassal és jégcsákánnyal ki tudta támasztani magát, átzuhogott rajta a hó, viszont a középen és alul lévő társai már akkora hótömeget kaptak, hogy a kötéllel együtt őt is lerántották. Zsolt akkor egy pillanatra azt érezte, itt a vég. Mindkét bokája eltört. Orvosai azt mondják, bal lába teljesen meggyógyul, a jobb viszont szerkezetileg annyira összezúzódott, hogy nem sok remény van arra, hogy a szilánkosra tört bokát hiánytalanul a helyére tudják rakni.

Sterczer Hilda szerint Zsolt továbbra is bizakodó. Azt mondta neki, akkor is marad a hegymászásnál, ha súlyosabb fogyatékossága marad a baleset után. Nyolchónapos Gerda lányommal együtt tanulok meg járni - viccelődött a csöppséggel, aki szintén meglátogatta apját betegágyánál.

Az operáció eredményéről Sárváry professzor szerdán számol be.

Beszámoló a lavinabalesetről

A Tátrában történt lavinabalesetről

January 5th, 2010 | Hegymászás, Magas-Tátra

Intenzíven jelent meg a hírekben: Erőss Zsolt és két mászótársa lavinabalesetet szenvedett szombat délután a Magas-Tátrában. Mivel igen sok megkeresés érkezik szimpatizánsoktól és a médiától, ezért ezen az oldalon a mentésben részt vevő egyik társ leír mindent, amit tud az esetről saját tapasztalata és a sérültek elmondása alapján.

Erőss Zsolt, Hajdú Peti (túravezetők) január 2-án felső biztosítással jégmászást oktattak a Menguszfalvi-völgy keleti oldalában lévő, vízjégen. Ez a program kora délután véget ért és a résztvevők lesétáltak turistaösvényen a 25 percre lévő házba. Zsolt, Peti és egy barátjuk hárman továbbmásztak a jégfal fölötti kuloáron, majd a túloldalán, a Sárkány-völgy (Dračej dolinka) nyugati oldalán ereszkedtek le. A lefele tartó kötélpartiban Zsolt ment hátul.

Zsolt fölött két méterrel indult meg egy hótábla, aki épp egy keményebb, firnes szakaszon állt és eleinte meg tudta fogni az esést, de – mint mondta – a kötél pengett, és a másik két mászót, akiket magával ragadt a lavina, nem tudta megtartani. Ekkor tört el mindkét lába, majd a 2-300 méteres csúszás következtében egy bordája. Végül kötelük egy kőben akadt meg, így nem csúsztak még 1-200 métert a völgy aljáig.

Petinek az arca zúzódott össze, kificamodott a válla és megsérült két nyakcsigolyája. Marci barátjuk összezúzta magát és jobb lába nagyon fájt, de sejtette, hogy nem tört el. Lábára nem nagyon tudott ráállni. Zsolt sérülései voltak a legkomolyabbak; a bordatörésen túl bokatörése és jobb lábán a nyílt lábszártörés miatt nem nagyon tudott mozogni. Peti sérülései ellenére le tudott menni 300 métert a völgy aljába, hogy telefonon segítséget kérjen – itt ugyanis jobb volt a térerő mint följebb a hegyoldalban, ahol Marci és Zsolt táskájukra ülve várták a segítséget.

A segítség először egy másik csoporttól jött, melyet Sándor Misi, Mécs Laci és Rényi Zsolt vezetett. Ők a Vysoka alól tartottak visszafele az Omladék-völgy irányába. Először Peti hallotta a légvonalban kb. 600 méterre lévő, 9 fős csoport hangjait. Először kiabáltak, majd telefonon is sikerült kapcsolatba lépni. Ekkor sötétedett, kb. 16:30 volt.

Laci és Zsolt elindultak a keresésükre a hangok irányában, majd Laci a bajbajutottak fejlámpáit meglátva kb. 1 óra múlva eljutott hozzájuk. Zsolt bevárta Misit, aki közben lekísérte a csoportot az Omladék-völgyben vezető turistaútra, ami reggelről ismerős volt a csoport számára, így ők biztonsággal lejutottak a házhoz. Misi közben csatlakozott Zsolthoz, ők kb. 18:00-ra érték el a hegyoldalban várakozó Marcit és Erőss Zsoltot.

Misi lement Petihez a völgybe, aki kb. 200 méterre jött el társaitól. Laci és Rényi Zsolt maradtak Marcival és Erőssel, akiket felöltöztettek, etettek, itattak, illetve próbálták Zsoltot minél kényelmesebb és stabilabb helyzetbe ültetni. Ekkor már úton voltak a mentők, akikkel Misi tartotta a kapcsolatot. Laci lement Petihez és Misihez, majd elindult a völgy irányába egy dombtetőre, hogy jelezhessen a mentőknek. A mentők első, 5 fős csoportja 21:00 körül ért fel, őket még rengetegen követték; a végén 40-en voltak. Azért jöttek ilyen sokan, mert nagyon kevés volt a hó a hegyen, így a havon leeresztés helyett köveken és törpefenyőkön át kellett cipelni a hordágyakat.

A sérülteket hordágyra fektették; Zsoltot és Petit légpárnás ágyra tették, Marcinak sínbe rakták a lábát. Zsolttal 22:00-kor indultak el a mentők és több mint 4 órán keresztül tartott az út vissza a házig. Ekkorra Peti és Marci már útban voltak a poprádi kórház felé. Zsolt injekciót és infúziót kapott, levették a síbakancsát, majd őt is elszállították.

A sikeres mentés több tényezőnek köszönhető:

• A sérültek végig higgadtak maradtak, nem állt be sokkos állapot ami ilyenkor fenyegető veszély
• A szlovák hegyimentők gyorsak voltak, sokan voltak és gyakorlott profik. Hihetetlen nehéz terepen, frissen behavazott sziklákon kellett levinni a három sérültet hordágyon 2100-2200 méteres magasságból patakágyban, törpefenyők között.
• A Vysoka-csapat a tervezettnél egy kicsit lassabban haladt, így a baleset bekövetkezte után nem sokkal épp hallótávolságban jártak. A szerencsének is köszönhető, hogy a látási viszonyok ugyan nem voltak optimálisak, de nem volt szél és így többszáz méteres távolságból is jól hallottuk egymást.

Fontos segítség volt Bencze Zsolt barátunk Budapesten, hiszen Peti egy jó ideig sikertelenül hívta a Vysoka-csapatot, akiknek nem volt térerejük, így csak a Pesten lévő barátját érte el. B. Zsolt hívta a mentőket és ő is tartotta velük a kapcsolatot egy ideig. Folyamatos próbálkozás után Bencze Zsoltnak sikerült először Misit elérnie.

A médiában megjelent néhány pontatlanság az esettel kapcsolatban. Ez nem feltétlenül a magyar média hibája, hiszen elsősorban a hegyimentők honlapjáról vagy a szlovák médiából értesülnek és a hegyimentők honlapja nem mindig precíz.  Íme néhány helyreigazítandó tény:

• “…gerincsérülést szenvedett…” - ez így rémisztően hangzik. A valóság az, hogy Petinek két nyakcsigolyája repedt meg, de az orvos szerint nincs szükség műtétre.
• “…150 métert estek majdnem függőlegesen…” - 150-200 métert csúsztak lefelé 30-45 fokos lejtőn. Volt a csúszásban egy kisebb “repülés” amire mindhárman emlékeznek, de az néhány méter lehetett.
• “…kiásták magukat a lavina alól…” szerencsére nem zúdult le annyi hó, hogy eltemette volna őket. Igen havasak lettek és átáztak, de nem temette őket be a lavina. A lavina alján az összegyűlt hó térdmélységű volt.
• “…hajnalban találtak rájuk…” – a valóság az, hogy társaik délután 5-re tudták, hogy hol vannak, 6-kor érték el őket, 8-ra pedig már a hegyimentők is a helyszínen voltak, majd hajnali 2 után érkeztek le a Poprádi-tavi házhoz.

rényi zsolt

Tátrai Rupert

   Tátrai Rupert

(1929. december 18., Budapest -- 2009. december 28., Budapest)

   Visszatekintés 1946-tól.

Önéletrajz

1944-ben ipari tanulónak szerződtem a Magyar Optikai Művekhez. Mint később kiderült, a gyárban jól szervezett turistaszakosztály működött. A szakosztálynak 1945-ben én is tagja lettem. A szakosztálynak sziklamászó csoportja is volt, ők voltak a "MOM SASOK". Miután elsősorban velük jártam túrázni hamarosan én is közéjük tartoztam.

A MOM Sasok 1944-ben Erdély egy részének visszacsatolása után engedélyt kértek és kaptak a Békás szorosban lévő Oltár-kő megmászására. A mászáson kívül céljuk volt a magyar zászló kitűzése a sziklatoronyra.

Tőlük tanultam a sziklamászás technikáját, szeretetét, élvezetét a hazai mászóiskolákban. Hétről-hétre más-más sziklamászó iskolákat kerestünk fel a hazai hegycsoportokban. A sziklamászó-iskolák mellett a barlangokat is előszeretettel jártuk. Remek iskolák voltak. Még egy előnye volt a sokoldalú mozgásnak, hogy hamar kapcsolatba kerültem sok-sok korombeli és idősebb sziklamászóval és barlangjáróval.

Abban az időben a technikai felszereléseink igencsak szegényesek voltak, vagy inkább megfeleltek a kor lehetőségeinek. Kötelünk kenderből volt, nehéz, merev és nedvszívó. Cipőnk, melyet csak sziklamászásnál használtunk manchon (speciális filc) vagy spárgatalpú volt, mely biztosította a jó tapadást a sziklafalon. A sziklamászás segédeszközeit részben magunk készítettük a gyárban, pl: a különbféle szögeket, kalapácsot, hordkereteket, ereszkedő szarvat stb. és részben a karabinereket is. A wibram cipőtalp, mely egyaránt túrázásra és sziklamászásra alkalmas csak később jelent meg, akárcsak a speciális hegymászóeszközök és a felszerelések nagy része. Jégcsákány és hágóvas akkor is létezett, de közel sem abban a formában, mint napjainkban.

Itt emlékeznék meg azokról, akiktől a sziklamászás szeretetét és technikáját tanultam a MOM Sasok közül. Többek között: Köbölkuti András, Csongor Gyula, Góra József, akik már nem élnek; Kovács Zoltánnak és Berihnger Öcsinek, akik még élnek valahol.

A háború utáni kezdeti években, csak az országot járhattuk. Az országot hegymászó céllal nem lehetett elhagyni, mivel nem tartozott a versenysportok közé. Mi azonban minden adódó alkalmat megragadtunk, hogy kijussunk az igazi hegymászó területekre. Külföldre első alkalommal 1950-ben utaztam, amikor is az IBUSZ szervezett sítúrát Zakopane-ba, december 22. és január 4. között. Természetesen vittük a hegymászó felszerelésünket is. Kovács Zoltánnal próbálkoztunk a Giewont É-i oldalának megmászásával. Téli felszerelésünk megvolt, de a nagyon sok hó és a jegesedés meghiúsította kísérletünket és vissza kellett ereszkednünk. Ízelítőt kaptunk a téli hegymászás feladataiból. Ez már nem sziklamászás volt, a kettő nem azonos. Ezen az úton ismerkedtem meg a "FENYŐK" kis csapatával, akikkel később sok közös túrán vettem részt a hegyekben, barlangokban, sőt evezésen is. Jelen voltak a Budapesti Lokomotív hegymászói, valamint Szamody Olaf, aki az első magyarországi sífelvonó tervezője volt. Ez a sífelvonó a Börzsönyben, a Nagyhideghegyen működött. Legközelebb 1953-ban jutottunk ki a Magas Tátrába, ekkor is az IBUSZ szervezésében. Máskép akkoriban nem lehetett utazni. Ekkor a Fenyőkkel utaztam közösen. Ezen az úton ismerkedtem meg Arno Puskással, Mutter Karcsin keresztül, akinek rokonai voltak a Felvidéken. Vele másztuk meg a Fehértavi-csúcsot remek hóviszonyok között. Volt még egy kísérletünk a Tetmajer-horhoson át a Gerlachfalvi-csúcsra, de a sok friss hó utunkat állta.

1956-után egyre jobbá váltak az utazási lehetőségek, főleg Szlovákia felé. Kezdetben kollektív útlevéllel, majd egyéni betétlappal, később piros útlevéllel, majd végül már egész Európára, sőt még később, az egész világra érvényes útlevéllel. 1950 és 1983 között sziklamászó és síelési céllal tizenhatszor kerestem fel a Magas Tátrát az év minden szakában. Kötéltársaim voltak: Bucsek Henrik, Pathy Nagy Pál, Kristóf Péter Pál. Sajnos ők már nem élnek. Partnerem volt még Mannhalt Gábor és Perge Ferenc. Emlékezetes mászásaim többek között: a Villa-gerinc, Márta-csúcs, Koncsiszta nyugati fala, a Martin-út, Sas-út, Vaskapu-hó-csúcs, Ökörhát-gerinc, Simon-torony, Wéber-csúcs, Tátra-csúcs koronája, Sárkánytavi-gerinc és fal és még sok-sok kisebb nagyobb torony és fal. Mindeközben jártam még társaimmal az Alacsony-Tátrát és a Liptói-havasokat is, télen és nyáron.

Irányító munkát is vállaltam. Vezetőségi tagja lettem a Budapesti Természetbarát Szövetségnek (BTSz), majd e szövetség titkára lettem. Ebben a minőségben munkatársaimmal sok sziklamászó tanfolyamot, valamint többnapos találkozókat szerveztünk sátrazással valamelyik hegycsoportban. Igyekeztünk az ország területén feltárni a hegymászás gyakorlására alkalmas sziklaalakzatokat, hogy minél több és nagyobb választék álljon rendelkezésre, a sziklamászást kedvelők részére. Ezekben az években még mindig kevés volt a rendelkezésre álló felszerelés, ezért a Magyar Természetbarát Szövetség (MTSz) közreműködésével megszerveztük a behozatal lehetőségét. Elsősorban kötelet, hágóvasat és jégcsákányokat.

1951-ben a Tanácsi Törvények életbelépésével minden társadalmi egyesület működését megtiltották. Ezért 1956-ban szerepet vállaltam a Forradalmi Magyar Turista Szövetség szervezésében és működése beindításában. Ennek következtében a forradalom leverése után fegyelmi úton, minden sporttevékenységtől eltiltottak. Később ezt a büntetést törölték és lehetőséget kaptam az Országos Természetbarát Szövetség Szervezési és Hegymászó Bizottságában, hogy ismét közreműködjek, szervező munkát végezzek.

Ebben az időben a Testnevelési Főiskola (TF) minden évben az elsőéves hallgatók részére, egy hetes mozgó táborozást rendezett, a Pilis és a Börzsöny hegységben. A táborozás vezetője Kőváriné (Magyarország örökös síbajnoka), a TF tanára volt. A táborozás keretén belül, minden évben, a hallgatók nagy tetszésére, sziklamászó bemutatót tartottunk.

A sziklamászás gyakorlatai mellett, szerencsém volt megismerkedni a még élő "nagy öregekkel" is. Sokat tanulhattunk tőlük, főleg a hegymászás etikájáról. Többek között Hensch Aladárral,Ali bácsival, aki hétvégi egynapos túráinkra velünk tartott, de gyakran hét közben is találkoztunk vele, valamelyikünk lakásán. Külföldi ismeretségein keresztül megkapta a legfrissebb nyugati hegymászó irodalmat. Ezeket lefordította és a találkozásaink alkalmával felolvasta. Ő inkább síelő volt, mint hegymászó. A maga idejében a Magyar Sí Szövetség elnöke volt, de szimpatizált a hegymászókkal. Fordításain keresztül értesültünk a hegymászó világ eseményeiről, eredményeiről. Kapcsolatba kerültem a "Zsigmondyak" társaságának tagjaival is elsősorban Komarnicki Gyula bácsival. Tőle vásároltam meg a már használaton kívülre került jégcsákányát, mely még ma is megvan. Állandó kapcsolatba kerültem Bucsek Henrikkel. Míg élt, a kor hegymászásában, annak oktatásában, a gyakorlatokon kívül ő képviselte és tanította az etikát. Sokat köszönhettem neki is.

Volt még egy szervezet, amellyel sokat működtem együtt. A Magyar Földrajzi Társaság Hegymászó Szakosztálya, dr.Karlócai János, majd halála után, dr. Dezsényi János vezetésével. Munkájukat a hivatalos sportszervek értetlensége és gáncsoskodása ellenére végezték. Az ő közreműködésüknek köszönhetően ismerkedhettünk meg oly hegymászó hírességekkel, mint Ardito Desio, Kurt Diemberger, Herbert Tichy, Jerzy Kukuczka és még sok mással, akiket élménybeszámoló előadásokra hívtak meg. Az ő szervezésükben túráztam a Rila és a Pirin hegységben, Bulgáriában.

Minden alkalmat megragadtam, hogy a magas hegyek közé kerüljek. Ilyen alkalom volt több esetben a Szövetség által rendezett és a hatóságok által engedélyezett Nemzetközi Duna-túra. Ilyenkor, a hivatalos indulás előtt egy héttel előbb indultunk el és saját költségünkön túráztunk a hegyekben. Így volt ez 1962-ben is. Célunk a Gross Glockner megmászása volt, Kals irányából, ami végül is sikerrel járt. Jó hasznát láttuk ekkor a hazai jégtechnika előképzéseinknek, amit telente a Rám-szakadékban és a Holdvilág-árokban végeztünk.

1962-1999 között tizenöt alkalommal másztam, túráztam és síztem a Nyugati Alpokban Emlékezetes útjaim:
Ausztriában: a Gross Glockeren kívül, a Dachstein csoportban, Ybbstaler Alpokban, Rottenmannert Tauerban, Karnisch Alpokban, Hoch Schwabon, Zillertal-ban, Ötztal-ban.
Svájcban: Piz Palu (keresztezés), Piz Bernina (Bianco Grat-on keresztül), Matterhorn mászása.
Olaszországban: Marmoládá-n, Rosengarten-coportban, Zinne-csoportban.
Franciaországban: a Mont Blanc-on.

Közben többször is jártam Bulgáriában a Rila és Pirin hegységben. 1961-ben téli gerincvándorláson, a bolgár válogatottal a Rila hegységben, a Vratnában.
Jugoszláviában a Juliai-Alpokban, hol kereszteztük a hegységet, és közben megmásztuk a Jalovec-et, Prizornic-ot, Razort, Triglavot.

Erdély sem maradt ki. Jártam a Királykőn, Retyezátban, Gyergyói-, Kelemen-, Radnai-havasokban, télen, nyáron és több alkalommal is.

1967-ben elérkezett életem talán legnagyobb vállalkozása. Résztvevője lettem az első Magyar Pamír expedíciónak. Hatan keltünk útra és Honfi Tivadaral ketten jutottunk fel a 7134 m magas Lenin csúcsra és így elsőkként a magyarok közül 7000 méter fölé. Azóta másoknak is sikerült ez, sőt magasabbra is jutottak már.

Ezután még két alkalommal (1969, 1987) volt lehetőségem kanadai és észak-amerikai nemzeti parkokban (Sziklás-hegység) túrázni, igazi magashegyek között.

Nem voltam kiváló hegymászó, nem másztam extrém utakat, de az EGÉSZ, valami szép volt. Kívánom, hogy sokan részesüljenek hasonlóan szép, örömteljes élményben. Ha van egyáltalán cél egy hegymászó előtt, túl a csúcsokon, falakon, az a szépség, a jó társ és az örömteli visszaérkezés, valamint megpihenni a csúcsok alatt és visszatekinteni a megtett útra.

Végezetül, miután nincs megfelelően szép magyar köszöntés a hegymászók között, a németektől kölcsönzök egyet:

BERG HEIL

.