Értékelem az életet

„Értékelem az életet így is, úgy is"

Három magyar hegymászót sodort el lavina a Magas-Tátrában január 2-án. Egyikük Erőss Zsolt, aki már otthonosan mozog Kiskunfélegyházán. Barátja és volt mászótársa, Bense Zoltán rendszeresen hívja a városba élménybeszámolót tartani.

Erőss Zsolt közel harminc éve túrázik, megmászta a Föld legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet, és a Himalája legnehezebb terepeit. Kiugrott már egy ujja, elfagyott két lábujja, a balesetekkel kapcsolatos gondolkodásban mégis higgadtságra int. Szerinte nem érdemes magyarázatot keresni arra, miért éppen egy ilyen könnyű terepen történt vele ez a szörnyű baleset:

„Baleset bármikor előfordulhat”- mondta. „Komoly balesetem még nem volt, most becsúszott.„

’”Az a nagy dolog, hogy túléltük!”

 "Kénytelen vagyok bízni. Örülök annak, hogy életben vagyok, és el tudom fogadni azt is, hogy ha bármilyen sérülésem megmarad ebből a balesetemből. Értékelem az életet így is, úgy is"

-Hogy történt a baleset?

Egy völgyben jégmászást gyakoroltunk, aztán délután a legtöbben visszamentek a szállásra, mi pedig hárman elindultunk egy kisebb túrára. Egy hegygerincről lefelé kínálkozott egy hófolyosó, összekötöttük egymást kötéllel. Én voltam legfelül, s arra eszméltem, hogy felettem két méterrel megrepedt a hó. Tudtam, hogy ez meg fog minket rántani, de bíztam benne, hogy megtartjuk magunkat. A hótömeg viszont olyan súllyal húzta az alattam lévő két embert, hogy eltörte a lábaimat. Két embert korábban már fogtam meg, de a rájuk nehezedő hótömeget már nem bírtam el. A 2 zuhanó test és a lavina súlya kitépett és eltörte mindkét lábamat.

Végül amputálni kellett a jobb lábat.

Honnan ez a mérhetetlen nagy erő?

–Megedzettek a hegyek – mondta a kórházban fekvő Erőss Zsolt. – Szinte az egész életem a küzdelemről, az akadályok legyőzéséről szól. Képzeld el, mit szólnátok Ti, a barátaim, a családtagjaim, a sporttársaim, ha most összeomlanék.

–Nincsenek fájdalmaid?

–Jól vagyok. Már persze a körülményekhez mérten.

–Még nevetni is tudsz...

–Volt időm megemészteni mindazt, ami velem történt. Sőt volt időm rákészülni az új életformára, s arra is, hogy elveszítem a jobb lábam egy részét. Túl vagyok rajta. Előre nézek, s a jövőt tervezem. Meg aztán nézz körbe a szobában. Itt vannak velem a szeretteim, édesanyám, aki egyfolytában pityereg, s akit még nekem kell vigasztalnom. Erős(s) vagyok. S nem csak a nevem miatt.

–Emlékszel a balesetre?

–Minden pillanatára. Nem volt különösebben veszélyes terep, a Tátrában mentünk hárman, jó tempóban, a tervek szerint. Már lefelé tartottunk, amikor egészen váratlanul lecsapott ránk a lavina. Nem volt semmi előjele, így igazából felkészülni sem tudtunk rá, ha csak annyiban nem, hogy jól beékeltük magunkat a sziklafalba. Talán ha porhó zúdul ránk, könnyebben megússzuk, de nehéz, súlyos adagokat kaptunk fentről, amelyekkel szemben tehetetlenek voltunk. Arra is pontosan emlékszem, ahogy kiszakad a falból a vas, ahogy csúszok, sodródom, zuhanok le a hófolyammal együtt. Szinte látom, ahogy megpróbálok megkapaszkodni, lassítani a sebességen, s persze élénk kép az is, ahogy belenyugszom, s felkészülök a legrosszabbra.

-Nem sírtál? Arra a pillanatra gondolok, amikor eldőlt, vagy inkább eldöntötted, hogy elveszíted a fél lábad?

–Képzeld el, itt állt az ágyam körül nagyjából hat orvos, s velem beszélgettek. Hogy nézett volna ki, hogy a hegyek leküzdője, a képeken mindig határozott, erős férfiként megjelenő sportoló egyszer csak elsírja magát. De időm sem volt erre. Pénteken egyértelművé vált, hogy rosszak a leleteim, szombat délután az ágyamnál összehívták a konzíliumot, és én igent mondtam a kérdésre, aztán zsupsz, már mentünk is a műtőbe. Illetve engem toltak.

Nem  Erőss Zsolt lesz az első, aki művégtaggal hódítja meg a hegyeket.

 Szendrő Szabolcs  évek, évtizedek óta küzd a hegycsúcsokkal úgy, hogy csaknem négy évtizede műlába van. (nem hegymászásban vesztette el  / a szerk./ ) Természetesen Szabi is nagyon szurkol a barátjának:

- Két nagy expedíción voltunk együtt Zsolttal, köztük volt a Mount Everest-kaland is. Ahogy tudtam, jöttem hozzá a kórházba, megpróbáltam erőt önteni belé, de nem kellett, hiszen mindig mosolyogva fogadott. Biztatom-bizonygatom, hogy teljes értékű élet vár rá, de azért óva intem, hogy már az idén nekivágjon valamelyik hegycsúcsnak. Én a helyében kivárnék egy évet. De ez úgyis az ő döntése lesz.

           „Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon”

Sárváry András professzor műtötte meg Erőss Zsoltot. Az az erő és határozottság, amely a sportolóból árad, még őt is meglepte:

 „Amikor Zsoltot behozták a kórházunkba, első látásra nem tűnt ennyire súlyosnak a sérülése. De amikor megláttam a röntgenfelvételeket, már sejtettem, hogy nagy a baj. A két műtét jól sikerült, de egyértelművé tette számomra, hogy a jobb láb már sohasem lesz olyan, mint volt, hiszen maradandó károsodást szenvedett. Többször is elbeszélgettem Zsolttal, és végül múlt hét péntek este szegeztem neki a kérdést, hogy mit akar. Bicebócán járni, fogyatékosan élni, vagy egy protézissal sportolni. Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon. Az idő sürgetett, hiszen most még mi dönthettük el, hol vágjuk le a sérült testrészt, hogy az a művégtag szempontjából a legtökéletesebb legyen. Erőss Zsolt hihetetlenül optimista ember”