Tudni kell lemondani

Erőss Zsolt: „Tudni kell lemondani”

A bulvármédiában közöltekkel szemben – nem az újabb csúcshódítások, hanem életminősége érdekében mondott le jobb lábáról az egyik legtehetségesebb magyar hegymászó.

Mindig tartottam egy kicsit attól, hogy bármilyen nagy és veszélyes utakat is mászok, egyszer egy könnyebb úton ér baleset, esetleg figyelmetlenség miatt. Nehéz úton nem tudom ezt megengedni magamnak, pattanásig feszült idegekkel figyelem, hogy minden a legjobban menjen. Közel harminc éve mászok, és eddig nem volt balesetem – mondja a kórházban lábadozó Erőss Zsolt, akinek – miután őt és társait egy lavina elsodorta a Magas-Tátrában – jobb lábát térd alatt amputálták.

Hópárduc világosan beszél a balesetről: – A zuhanás után már tudtam, hogy törésem van, tudtam, hogy nehéz lesz megküzdeni vele, de optimistán értékeltem a helyzetet. Arra nem gondoltam akkor, hogy a sérülést nem lehet majd rendbe hozni. Utána, ahogy dagadt a lábam, és látva, hogy elég sokat kell várni a mentésre, azon aggódtam, nehogy keringési zavarok lépjenek föl. Sajnos, ez bekövetkezett. Egyet kellett értenem azzal, amit az orvosom, Sárváry professzor közölt: hogy ezt a lábat nem érdemes megmenteni.

Erőss cáfolta azokat a híreket, melyek szerint a lába helyett a hegyet választotta, a hegymászásért feláldozta végtagját. – Az én példám az olyanok előtt is ott kell legyen, akiknek nincs sport az életükben, viszont nem akarják, hogy egy betegség, egy fájó láb határozza meg az életüket. Ha nem az amputáció mellett döntök, akkor az azt jelentette volna, hogy fájdalomcsillapítókon és egy használhatatlan lábbal kell élnem – mondta a hegymászó.

Nemsokára bal lábán járógipsszel, jobb lábán ideiglenes protézissel elkezdheti a járásgyakorlatokat. Újabb nyolcezres csúcs támadásáról egyelőre még nem beszél, de szándékában áll kisebb hegyekre menni, Erdélybe szeretne utazni, s ha csúcshódításról nem is, de egy életút-összeállításról láthatnak bemutatót tőle idén is az erdélyiek.

Tudni kell lemondani – állítja Erős Zsolt: „Ez az emberi természet, mindig előre megy, mindig újabb feladatot talál. Ahogy elkezdtem fejlődni a hegymászásban, mindig azt éreztem, hogy újabb csúcsokra kell feljutni, és nem a régiekre visszamenni. Pedig annyira jó visszatérni egy olyan helyre, ami nagyon tetszett… de az már luxus.”