Kóti Árpád: nincs velem senki, csak a közönség, meg az Úristen

Lehetett volna tornatanár vagy erdőmérnök is, végül színész lett. Kóti Árpád közel ötven éve játszik a Csokonaiban.

1954-ben három főiskolára is felvették. Mi alapján döntött a színészet mellett?

Kóti Árpád: Úgy gondoltam, túl sokat kellett volna tanulni Sopronban, az erdőmérnöki karon… Ehhez képest színészként még most is tanulok, pedig a 78. évemet töltöm be novemberben. A testnevelést azt szerettem, sportoltam is, birkóztam meg fociztam sokáig, de volt néhány sérülésem és abba kellett hagynom. Nem zavarja, ha rágyújtok? Mert engem piszkosul zavar… De nem tudok vele mit kezdeni, 12 éves korom óta szívom. Most tíz szál körül járok, korábban viszont napi három doboz is elment.

Az nem kevés. De volt is hatása, mivel az elmúlt félévben sokat betegeskedett…

Kóti Árpád: Megműtöttek, mert rossz indulatú daganatot találtak a tüdőmben. Szerencsére le tudták venni. Ez fiatalabb embereknél sem egyszerű, de nekem elég jó génjeim vannak. Paraszti családból származom, egy eldugott kis faluban születtem – Bucsán. Hatan voltunk testvérek, az apám írni-olvasni ugyan nem tudott, de nagyon okos ember volt, a kubikusoknál bandagazda, köbméterben tudott számolni. Ő volt az első kaszás is a faluban, én meg a marokszedője. Tízévesen már mentem utána a hosszú dűlőn mezítláb, és szedtem a markot, ami szörnyen kemény meló…

Ebből a világból kiutat jelentett volna a tanári pálya?

Kóti Árpád: Azt, bár az is igaz, hogy én akkoriban csak sejtettem, mi is ez, mivel nem volt tornatermünk sem. A mi tornaóráink abból álltak, hogy fel kellett ásni a tanár kertjét… Akkor először ültem vonaton is, amikor elmentem felvételizni Kiskunfélegyházára, a középiskolába.

Végül mégis a színház világában kötött ki. Hogyan?

Kóti Árpád: Volt egy jó magyartanárom, Illéssy Pista bácsi, aki nagyon szerette a verseket. S amikor a biztatására elindultam egy megyei szavalóversenyen és megnyertem, azt mondta, menjek el színésznek. Én addig még színházban sem jártam, színészeket is csak a moziban láttam. Jelentkeztem a színművészetire, ahol Básti Lajos felvételiztetett. Mások monológgal készültek, szépen felöltözve mentek, én meg egy rossz fekete nadrágban, pólóban, egy mezítlábas saruban érkeztem Petőfi versével, a Szülőföldemen című költeménnyel. Felvettek, én meg hazamentem, és kint dolgoztam a földeken, amikor jött egy távirat, hogy mennem kell második felvételire is. A pipától nem láttam. Gyorsan összeszedtem száz forintot a haveroktól, és azt mondtam, megyek, kiverem a balhét. Ahogy voltam, atlétatrikóban meg ócska nadrágban kirohantam az állomásra, felutaztam, s berontottam az Ódry-terembe, ahol valaki éppen szavalt. Én meg azt mondtam: idefigyeljenek, most már mondják meg nekem, hogy felvettek-e vagy sem, mert én Bucsáról jövök a cséplőgéptől, és nekem erre nincs időm. Erre odajött Gellért Endre, a nagy rendező, és azt mondta: Árpád, nyugodjon meg, fel van véve. Menjen haza, a harmadik felvételire már nem kell jönnie… A legkedvesebb tanítványa lettem, csak kettőnkhöz jött el megnézni az első bemutatót: Őze Lajoshoz Miskolcra és hozzám Békéscsabára.

Oda hogyan keveredett?

Kóti Árpád: Tulajdonképpen száműzetésbe mentem, mivel diploma előtt tíz nappal kirúgtak a főiskoláról. Vizsgaelőadás után hazafelé konfliktusba kerültünk páran a rendőrökkel. Előállítottak minket, társaim bocsánatkérés után távozhattak, erre én viszont nem voltam hajlandó. Később Molnár Gál Péter kritikus írta rólam ennek kapcsán, hogy “tulajdonképpen nincs is iparengedélye, nincs is vele senki, csak a közönség, meg az Úristen”… Csabáról különben úgy jöttem el, hogy láttam, már az ügyelő is nagyobb szerepet kap, mint én, ezért továbbálltam Egerbe.

Debrecenben viszont gyökeret eresztett, pedig innen sokan elmentek. Kóti Árpád hogy maradt itt?

Kóti Árpád: Nekem ez a város már akkor tetszett, amikor még nem is jártam itt, csak olvastam A két koldusdiákot Mikszáth Kálmántól. Ennek a városnak van valami a levegőjében. Szeretem Debrecent. Itt a közönség is más, itt nem vesznek be a nézők minden maszlagot. Hívtak engem Kaposvárra is, de azt mondtam, nem megy, nem tudom itt hagyni Debrecent. Végül elvállaltam két szerepet. Kérdezték aztán a végén, mi a különbség, én meg mondtam, hogy semmi, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Csak éppen megfejtettem a titkot, amire be is rágtak rendesen. Összefogtak ugyanis Ascher Tamás, Zsámbéki meg Babarczy László, hogy majd egy nagy színházat csinálnak ott. S minden előadásra vittek ilyen hosszú hajú gyerekeket két busszal, vagy hatvanat. Felültették őket a kakasülőre, s mikor vége lett az előadásnak, ezek verték a tamtamot. Amikor mentünk tájolni, akkor is hozták őket. Egyszer viszont lerobbant a busz, nem tudtak jönni – s volt is akkora nagy bukás… (nevet) Ezt csinálták, ez a titok. Én ezt elmondtam nekik, mire a feleségem nagyon letolt, hogy csinálhatok én ilyet.

Itt van közel ötven éve: mit kapott Debrecentől?

Kóti Árpád: A feleségemet. A családomat. Összesen két nőt szerettem életemben, az anyámat, meg Ildit, a feleségemet. Nincs több. Nem is kell. S persze, sok-sok szerepet… Volt évad, amikor tíz szerepet játszottam. Ennél többet talán csak Békéscsabán, ahol az első évben 366 előadásom volt, miközben egy hónapon át filmeztem.

Nem hiányzott Budapest soha? Nem vágyott oda?

Kóti Árpád: Nem, mivel nem szeretem. Ahogy Párizst sem, ahol a Képzeletbeli operett előadásával jártam. Pedig ott olyanokat mondott nekem egy nő a francia-magyar kapcsolatok intézetéből, hogy én vagyok a világ egyik legnagyobb színésze. Nem győztem tiltakozni, hogy ez nem igaz, majdnem össze is vesztem vele. Nem tudom különben, mit szeretnek abban a városban. Sétáltam a Champs-Elyséesen, és azt mondtam, ugyan már, az Andrássy út sokkal szebb.

A francia közönség mindenesetre rajongott a debreceni színészekért. De Kóti Árpádot itthon is szeretik a nézők. Van kedvenc darabja?

Kóti Árpád: Nagy sikere volt a Katonában a Márton partjelzőnek, azt nagyon szerettem. De a Kapaszkodj, Malvin, jön a kanyar című darabot is. Azt még 1968-ban mutattuk be, és egy halott katonát játszottam benne… Csináltam egy keresztet, és kimentem a színre azzal, hogy ez a legnagyobb rang, hősi halottnak lenni. Nincs gomb az ingen, nincs gomb a sliccen, mégis mindenki köszön: az őrmester, a tizedes, a szakaszvezető, a tábornok mind szalutálnak… Ez egy nagy, nyolcperces monológ volt, és amikor a végére értem, majd szétszedte a közönség a házat. Amikor leadta a tévé, kaptam egy levelet Lőrincze Lajostól. A nagy nyelvész behatárolta a tájszólásom alapján, merre születtem. Leírta Ecsegfalvát, Füzesgyarmatot, Dévaványát – csak éppen pont Bucsát nem tudta eltalálni…

Nem lehet véletlen, hogy felkeltette Lőrincze Lajos figyelmét, hiszen a legszebben beszélő magyar színészek egyikének tartják. Szívesen mond verset is.

Kóti Árpád: Még a főiskolán Básti felküldött a színpadra szavalni. Mikor mondtam, hogy József Attila versével, a Hazámmal készültem, leintett, hogy azt hagyjuk, az még korai, vagy három év múlva vegyem elő. De én addig kértem, hogy tanár úr, ha már megtanultam, hadd mondjam el, hogy végül engedte. Elkezdtem, és láttam, hogy egyszer csak feláll, jön felém, úgy hallgatja. Amikor befejeztem, ő is, az osztálytársak is – Margittai Ági, Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula meg a többiek – elkezdtek tapsolni.

Most viszont egy egészen más feladata van. Mi is ez?

Kóti Árpád: Októberben mutatta be a színház Feydeau darabját, a Bolha a fülbe című vígjátékot. Ezt már vagy harmadjára játszom, Iszakosz vagyok benne. Ez kis szerep, fontos ugyan – de akkor is kis szerep. Bár azt mondjuk, kis szerep nincs, de azért van, mert egy III. Richard az egészen más. A Bánk bán is nagy szerep, meg a Tiborc is az. A Tiborc viszont elkerült engem. Ez bánt, ez kellett volna, szomorú, hogy itt vagyok ennyi idősen és nem tudtam eljátszani… Abban különben mindegy, mekkora egy szerep, mert ugyanúgy készülni kell rá. Nekem arra van szükségem, hogy próbálhassak.

Többször írták, hogy Kóti Árpád nem játszik, hanem magát adja a szerepekben. Ezt lehet tanulni? Min múlik, vagy mitől működik?

Kóti Árpád: Én minden szerepben én vagyok. A Károliban is az voltam, a Libertében is. Pedig a darab, a Liberté egyébként nem jó, az előadás mégis az volt. (Össze is vitatkoztam a szerzőjével, Szőcs Gézával…) Szerintem az nem színész, aki úgy megy próbálni vagy játszani, hogy most megbukok… Erre mondta Makay Margit, hogy olyan nincs, hogy valaki rossz színész, mert az már nem is színész, hanem valami vállfa. Ezt nem lehet másképpen csinálni. Vagy érzem, vagy nem érzem. Ennyi az egész. Nincs ennek titka.

Forrás: Szénási Miklós (dehir.hu)