Az ember maga irányítja a szerencséjét
Erőss Zsolt: Az ember maga irányítja a szerencséjét
- Nők Lapja Cafe
- Kolozsvári Tímea
- 2010. 02. 08.
Az elmúlt egy hónapban sajnos nem egy újabb meghódított csúcs, hanem január eleji lavinabalesete miatt szerepel folyamatosan címlapon Erőss Zsolt, az Everest első magyar állampolgárságú megmászója. Mi a baleset és a műtét helyett mégis inkább példaképekről, Erdélyről és családról beszélgettünk vele – no meg hegymászásról.
Érkezésemkor még egy másik újságnak nyilatkozik, majd rokonai érkeznek egy nagy adag friss túrógombóccal, Zsolt mégis majd egy órán át válaszolgat kedvesen, a türelmetlenség legkisebb jele nélkül a kérdéseimre. Időről időre elmosolyodik, ilyenkor szétfutnak a nevetőráncok a szeme körül, a belőle áradó erő és optimizmus élőben még lenyűgözőbb, mint a képernyőn át. Hazafelé egészen biztos vagyok benne, hogy öt perc Erőss jót tenne sok magyarnak.
Sok embert megdöbbentett, milyen gyorsan határoztál a műtéttel kapcsolatban. Általában is gyorsan döntesz?
– A hegymászásban tudni kell döntéseket hozni, méghozzá gyors döntéseket. Utána pedig tudni kell vállalni a következményeket, még akkor is, ha rosszak. Ez ráadásul jó döntés volt. Az azóta kapott információk csak még jobban megerősítettek benne.
– Az elmúlt hetekben adott interjúid alapján úgy tűnik, nagyon jól viseled a folyamatos médiaérdeklődést. Tényleg soha nem érezted, hogy elég?
– Nem. Tudom, hogy a hegymászás negatív eseményeire ugrik a sajtó, az én történetem pedig ilyen, úgyhogy próbáltam inkább valahogy pozitív történetet kihozni belőle.
– Példát akarsz mutatni?
– Mivel én ilyen médiás ember lettem, tudnom kell kezdeni ezzel valamit, és jobb, ha én beszélek, mint ha valami teljesen félrecsúszott dolog jön ki belőle. Ráadásul sokszor nem csak rólam van szó. Az egész hegymászást képviseltem például ősszel, amikor eltűnt négy fiatal a Himalájában.
– Neked van példaképed?
– Valahogy úgy nőttem ki a tinédzserkorból, hogy nem szerettem ezt az egész példaképezést. Aztán később az iskolai előadások során – amikorra tulajdonképpen én magam lettem példakép – ráébredtem, hogy az embernek szüksége van erre. Nekem is. Van egy Kurt Diemberger nevű hegymászó. Ő igen jelentős eredményekkel elérte a nyugdíjas kort, fantasztikus történetei vannak, és mindezt meg is írta, le is fotózta. Ő például példakép számomra, mert megöregedett, és pozitív, szép történeteket rakott össze, miközben persze komoly balesetek is történtek a közelében.
Erdélyben születtél, gyönyörű helyeken gyerekeskedtél. Ha nem oda születsz, akkor is a hegymászásnál kötöttél volna ki?
– Valószínűleg igen. Nem attól lesz hegymászó valaki, mert oda születik, hanem mert szereti azt a szabadságot, amelyet a természeti sportok adnak. Nem véletlen, hogy ezeket az iparilag fejlett országokban űzik leginkább. A fogyasztói társadalomban egyszerűen akkora megfelelési kényszer alatt élünk, hogy az embernek kell valami, amiben meg tud feledkezni erről. Ahol az élelemért kell küzdeni, az embereknek eszükbe sem jut, hogy siklóernyőzzenek, vagy hegyet másszanak.
– Te próbálkoztál más extrém sporttal is?
– Vannak búvárkodó és a siklóernyőző barátaim, ezeket próbáltam velük, de egyszerűen nem volt időm elmélyülni egyikben sem. Persze az idejét az ember osztja be, arra jut, amire akarja, szóval mondhatjuk úgy is, hogy én az időmet a hegymászásra osztottam be – elég alaposan.
– Ez egyben azt is jelenti, hogy nagyon szerencsés vagy, mert annak és abból élhetsz, amit a legjobban szeretsz.
– Ez szerencsés dolog, én is úgy érzem, de az ember szerintem maga irányítja a szerencséjét. És nekem azért nagyon kilátástalan és küzdelmes volt az út odáig, hogy ilyen szintű hegymászóvá fejlődjek, és ebből tudjak élni. Ha az ember egy diktatúrába születik, akkor az nagyon meghatározza, hogy egy élet mire elég. Fel sem merült például, hogy az ember valaha eljuthat külföldre, mondjuk, Ázsiába.
– 1988-ban költöztetek át Magyarországra. Egyértelmű volt, hogy átjöttök? Esetleg benne volt, hogy neked jobb esélyed lehet valamiféle mászókarrierre, mert a magyarok könnyebben utazhattak külföldre?
– Egyértelmű döntés volt, és a hegymászásnak egyáltalán nem volt köze hozzá. Nem kérdés, nem lehet kérdés, hogy az ember nem akar diktatúrában élni. Már magáért a költözés lehetőségért is küzdeni kellett, utána csak örültél, hogy jöhettél. A hegymászást pedig amúgy sem lehet karrierszerűen csinálni. Ha úgy csinálod, akkor olyan teljesítménykényszerbe hajszolod magad, ami nagyon veszélyes. Ha az ember jó hegymászó, emellett tudja kezelni a médiát, a támogatókat, és mindezt egyeztetni, akkor ebből szép lassan épülhet karrier, de ezt kár tudatosan elkezdeni. Ennek természetes folyamatnak kell lennie.
– Sok helyen olvasható, hogy az édesanyáddal és a bátyáddal költöztetek át, édesapádat viszont sehol nem említed. Megkérdezhetem, hogy miért?
– A szüleim nagyon korán, kétéves koromban elváltak. Fél évvel azután, hogy kitelepültünk Magyarországra, meg is halt az apám, így ő nagyon távoli múlttá változott. A rokonságával viszont a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, az a csíki ág egyénként.
– Fontos neked, hogy erdélyi származású vagy?
– Fontos, nem fontos, ez van, de persze az ember büszkén vállalja az identitását. Én csíki meg gyergyói székely vagyok. Ez az, amihez ragaszkodnom kell, amire büszkének kell lennem. Nekem az a szerepem, hogy erősítsem ennek a nagy elnyomás alatt élő népnek az identitását.
Mennyire volt könnyű beilleszkedned az áttelepülés után? Eleve nem volt nagy sokk a természet közelségéből Budapestre költözni?
– Amikor az ember bármi áron szabadulni próbál egy nyomorúságos életformából, akkor ez nem fontos. Emlékszem, amikor leszálltunk a Nyugati pályaudvaron, nem volt kétforintosunk, hogy telefonálni tudjunk az itteni barátainknak, és nem voltunk olyanok, akik kérnek bárkitől ennyit is akár. Szóval gyakorlatilag megérkeztünk, és el is akadtunk, de nem fogtuk fel negatívan ezt sem, inkább érdekes volt. Jó volt a Nyugatiban lenni is. Aztán persze csak előkerült a barátom, aki mégiscsak megkapta a táviratomat, hogy jövünk.
– A belőled áradó derű és optimizmus ezek szerint családi mentalitás?
– Azt nem mondanám, hogy az egész család ilyen, inkább csak én nőttem föl ilyennek. Ilyennek alakítottam magam. Az ember próbálja formálni a maga sorsát és a személyiségét, nekem ilyenre sikerült.
– Azt mondtad egy interjúban, hogy néha felfedezel némi sorsszerűséget abban, ami velünk történik. Ezt még most is így gondolod?
– Nem, én ebben semmit nem akarok látni. (A lábára mutat, és nevet.) Ez súlyos baleset, ami akkor lenne sorsszerű, ha valamiért vezeklés lenne, vagy a fene tudja, micsoda, de hülyeség lenne ebbe bármit belemagyarázni. Ez baleset, amit a helyén kell kezelni.
– Feleséged, Sterczer Hilda is mászik, két 8000-es csúcsot is teljesített már. Törvényszerű, hogy hegymászónak hegymászó a párja?
– Nem, de ez a szerencsésebb, főleg ezen a szinten, ahol én vagyok. Irreális toleranciát követelnek ezek a dolgok olyan embertől, aki nem igazán van ebben benne. Így viszont mindenki örül a maga és a társa eredményeinek.
– A tavalyi Manaslu-expedícióval eredetileg ő is ment volna veletek.
– Neki bármelyik expedícióban ott lenne a helye, csak közben, ugye, született egy gyerekünk.
– Épp ide akartam kilyukadni. Nem merült fel, hogy a baba érkezése miatt te is kihagyod?
– Nem. Megbeszéltük, hogy mi a fontosabb, és arra jutottunk, hogy én elmegyek. Neki nélkülem is megvolt az a családi háttér, amely egy újszülött ellátásához kellett, az apának pedig ott még úgysincs túl sok szerepe. A gyerek ugyan másfél hónapos lesz, mire előkerülök, és ez nehéz neki is, nekem is, de főleg mentálisan. Ha fizikailag is az lett volna, akkor egyértelmű, hogy itthon kellett volna maradni.
– Úgy tudom, hogy Katmanduban, az alaptáborba való indulás előtt tudtad meg, hogy megszületett a kislányod. Más volt így mászni?
– Mentálisan nehezebb volt. Az az egészséges, ha az ember arra a feladatra vágyik, ami előtte van, és ezúttal ez nekem nem igazán sikerült. Jobban vágytam hazajönni. Ugyanakkor nem hagyhattam ott azt a feladatot, amit kigondoltunk a többiekkel. De a hegymászás jól irányítja az embert, mert oda kell figyelni. Amikor üresjárat van, akkor lehet vágyakozni meg gondolkozni, de a lényeg azért az, hogy az ember uralja az érzéseit. Nem hatalmasodhat el a honvágy.
Sok hegymászó szerint családdal, gyerekekkel az ember már nem vállal akkora kockázatot, mint korábban.
– Ha az ember úgy érzi, hogy alacsonyabbra kell tennie a mércét, akkor ezt kell tennie. Én még nem érzem, de a családtól függetlenül is mindig próbáltam jól belőni a kockázati szinteket, amiket még vállalok. Nem lehet úgy élni, hogy az ember állandóan óvatoskodik. A hegymászásnak ugyan megvan a maga kockázata, de megvan, mondjuk, az autózásnak is. Nem szabad félni a kockázattól és az élettől.
– Szeretnéd, ha a kislányod is mászna? Akár magas hegyeket is?
– Persze, szeretném, ha mászna. Hogy magas hegyeket-e, az mindegy, fontosabb, hogy annyit, amennyire képes. A hegymászásban pont az a jó, hogy mindenki a maga szintjén űzheti. Itt nem kell teljesítményorientáltnak lenni, nem kell megfelelni senkinek, csak tudnia kell az embernek, hogy milyen fizikai és mentális állapotban van, és ennek megfelelően kitűzni a célokat maga elé. De nem fogom erőltetni. Ezt neki kell akarnia. Fontos, hogy az ember maga találja meg az útját, az erőltetett utak nem jók. Neki természetesen jobb lehetősége lesz arra, hogy anyja, apja után a természeti sportokkal találkozzon, de ha nem fogja motiválni a hegymászás, mi akkor leszünk jó szülők, ha a saját ambíciói kiteljesítésében segítjük.
Nem érzem magam...
Erőss Zsolt: Nem érzem magam csonkának, csak mert egy
lábam van
- N?k Lapja
- Szeg? András
- Egy viccet mesél, amit az imént hallott egy barátjától. „Két falábú székely beszélget. – Mondja kigyelmed, miből van a lába? Tán tölgyből? – Nem. – Akkor talán fenyőből? – Nem. – Esetleg bükkből? – Abból bizony! – Az jó, mert legalább nem viszket!”
Én meg állok zavartan a kórteremben, és egy másik idióta vicc jut szembe. Amikor jön az orvos a kocsmai verekedésben negyvenkét késszúrással megsebesített atyafihoz. - És mondja, fáj? - Csak akkor, doktor úr, ha nevetek! - Merthogy Erőss Zsolt nevet. Egyik lábát a minap vágták le, a másik térdig gipszben, a bordája el van törve, az arca - nyilván az átélt sokkok hatására - meggyötört, de tiszta lélekből nevet a székelyviccen, kórházi ágyán fekve.
Most látom csak, hogy mitől is olyan furcsa az ábrázata. Borostás ugyan, de nincs az a jellegzetes, nagyon karakteres szakálla.
- Időnként le szoktam vágni, amikor úgy érzem, hogy zavar.
- És most zavart?
- Így nem mondanám, de, ha már megszabadultam az egyik lábamtól, akkor pont ehhez a fránya arcszőrzethez ragaszkodjak?
- Zsolt, áruld már el! Nekem a múltkor az egyik körmömet kellett leoperálni, és teljesen kétségbeestem, Neked pedig a lábadat vágták le, és teljesen megbékélsz a helyzettel, szinte valami angyali derűvel felül is tudsz emelkedni, ami, ne kerteljünk, egy katasztrófa, különösen egy ilyen hegymászó-fenomén számára, aki egyik nyolcezer méteres hegycsúcsról szökkent át a másikra élete során...
- Jobb lenne, ha jajveszékelnék, vagy szomorkodnék?
- Dehogy! Csak nagyon érdekelne, hogy egy olyan ember, akinek lételeme volt a szabadság, aki rendíthetetlenül igyekezett kézben tartani élete irányítását, miként veszi tudomásul, ha szembesül a helyzettel, hogy sokszor illúzió a szabadság, hogy ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek? Például megcsúszik egy hófal, és elsodorja céljainkat, álmainkat, olykor az életünket... Mit lehet ezzel kezdeni?
- Más célokat kitűzni, más álmok igézetében folytatni, másfajta életet élni, és abban megtalálni a teljességet, a boldogságot...
- ...úgy is, hogy esetleg nem a Himalája lejtőin kapaszkodsz a csúcs felé, hanem műlábbal botorkálsz gyógyfürdő felé egy kaptatón?
- Most nekem ez a következő célom. Megtanulni újra járni olyan szinten, hogy az ne jelentsen problémát. Aztán majd jön a következő, aztán megint a következő, majd az azutáni. Újabb feladatok, újabb kihívások, újabb célok.
- Pár perc alatt eldöntötted, hogy amputáltatod a jobb lábadat. Én olykor többet hezitálok, hogy busszal vagy villamossal menjek-e valahova...
- Azon olykor én is, de ez most egyértelmű helyzet volt. Megmondták az orvosok, ha megmarad, akkor életem végéig fájna, nehezen mozognék vele, és bármikor jöhet valami fertőzés. Így viszont tiszta minden. Vannak már nagyon jó minőségű műlábak, tehát csak rajtam múlik, hogy meddig jutok vele. A szorgalmamon, kitartásomon, ügyességemen, eltökéltségemen. Nem volt min sokáig töprengenem. Legfeljebb annyi érv szólt mellette, hogy négy évtized alatt már megszoktam, hogy két lábam van, és így most még kicsit szokatlan.
Te egyébként is mindig ilyen határozott vagy?
- Nem mindig és nem mindenben. A lányokkal szemben például alapvetően mindig félszeg voltam... De a hegymászás megtanítja az embert, hogy pillanatok alatt meg kell hozni a legjobb, a legésszerűbb döntést, mert életek múlhatnak ezen. Saját élete, és a társak élete is. Ez felelősség már.
- Számolsz a veszéllyel?
- Amennyire számol az, aki autóba ül, vagy repülőre száll. Kockázat mindenhol van, baj mindenhol érheti az embert...
- ... persze, tudom, sokan ágyban halnak meg, mégis esténként lefekszünk... A kérdés leginkább az, hogy miért is vállaljuk?
- Biztosan akadnak, akiket vonz maga a veszély, de nálam a tevékenység a lényeg. Hogy úton legyek, hogy küzdjek valamiért, és ezáltal megvan az esélyem, hogy több legyek. Szabadabb. Nyitottabb. Kétségeivel, gyengeségeivel bátrabban szembenéző. És ez nem attól függ, hogy hány lábam van. Egy lábbal is ugyanaz az Erőss Zsolt vagyok, aki két lábbal voltam. Nem érzem csonkának magamat ettől. Minek akkor keseregni rajta?! Érted?
Bólogatok, pedig az az igazság, hogy valójában nem értem. Ahol ő jár, az számomra, legalábbis egyelőre, felfoghatatlan. Mintha valami máshonnan jött emberrel ülnék szemben. Én szorongok, dühöngök, idegeskedem mindenféle csip-csup apróságon, ha valaki befurakszik elém a sorba a közértben, vagy, ha nem érkezik meg rögtön az e-mail, Zsolt pedig racionálisan dönt egy kötélen csüngve több ezer méter magas csúcsokon: pillanatok alatt eldönti, hogy egy másként teljes élet reményében amputálják a lábát, és megbékélve a történtekkel, derűsen néz a jövőbe. Mi adhat neki erőt, hitet, nyugalmat ehhez? Mellette balra az ablakpárkányon gyümölcslevek, levelek, könyvek halma, jobbra az éjjeliszekrényen vaskos Rejtő-kötet. Ha Rejtő találta volna ki a történetet, akkor kiderülne, hogy Zsoltnak csak a „tej-lába" hullott ki, és utána ki fog nőni majd az igazi, és ezzel meghódítja a Mount Everestet, majd hihetetlen kalandos körülmények között fel fog jutni valamelyik csúcs-cég aligazgatójáig is, akitől majd elnyeri a következő expedíció szponzorálási költségét is. De a realitás ideköti a kórházi ágyhoz. Vagy mégsem? Hegyekről mesél, kaptatásról, mászásról, ereszkedésről, nekiveselkedésről, célba érésről.
- És mit érzel ilyenkor? Boldogságot?
- Talán... Jó visszanézni. Jó tudni, hogy elértem, amit vállaltam. Jó számot vetni azzal, hogy teljesítettem a dolgomat. Aztán visszafelé jövet már egy új feladat, egy új túra izgat... Annyi hegy van még!
- Azért nagyon kitolt volna veled a sors, ha úgy adódik, hogy a Szahara közepére születsz...
- Á! Ne gondold! Akkor ott mindenféle sivatagi túrákba kezdenék, vagy homokvárakat építenék! A kihívás mindenütt megtalálna.
Vagy te találnád meg a kihívást?
- Lehet... Tudod, a gyermekkoromat Cousteau kapitány igézetében éltem. Bámultam a filmjeit, elbűvöltek a tenger alatti utazásai. A végtelenség, a szabadság, a természet közvetlen közelsége. Az valami mámor lehet! Aztán serdülve kezdtem belátni, hogy annyira messze vannak azok a csodás tengerek Csíkszeredától, ott vannak viszont az ugyanolyan izgalmas, talányos gyergyói hegyek! Nekivágtam hát, és életre szóló szerelem lett belőle. A végtelenségnek, szabadságnak, természetközeliségnek ugyanazt a felszabadító élményét érezhettem meg akkor, amely tart azóta is.
- Persze, de közben alaposan megváltozott az életed. Nem vagy egyedül, van egy családod, feleséged, kislányod...
- Feleségem maga is hegymászó. Szerintem ügyesebb és tehetségesebb, mint én...
- ...tudom, a kilenc hónapos kislányod pedig egyenesen zseniális!
- Ahogy mondod! Olyan sugárzóan derűs, olyan vidámság árad belőle, amihez foghatót még nem tapasztaltam. Minden nap itt van, és felverjük a kórházat a vihorászásunkkal. Már várom, hogy elég nagy legyen, és akkor majd hármasban vágunk neki a hegyeknek.
Barátai érkeznek, én elbúcsúzom. - Ugye nem sértődsz meg, ha nem kísérlek ki? - kérdezi hamiskás mosollyal. - Ugyan! - mondom tettetett nagyvonalúsággal, de azért magamban megfogadom, hogy én sem fogom őt elkísérni következő nyolcezer méteres túráján...
Tudni kell lemondani
Erőss Zsolt: „Tudni kell lemondani”
A bulvármédiában közöltekkel szemben – nem az újabb csúcshódítások, hanem életminősége érdekében mondott le jobb lábáról az egyik legtehetségesebb magyar hegymászó.
Mindig tartottam egy kicsit attól, hogy bármilyen nagy és veszélyes utakat is mászok, egyszer egy könnyebb úton ér baleset, esetleg figyelmetlenség miatt. Nehéz úton nem tudom ezt megengedni magamnak, pattanásig feszült idegekkel figyelem, hogy minden a legjobban menjen. Közel harminc éve mászok, és eddig nem volt balesetem – mondja a kórházban lábadozó Erőss Zsolt, akinek – miután őt és társait egy lavina elsodorta a Magas-Tátrában – jobb lábát térd alatt amputálták.
Hópárduc világosan beszél a balesetről: – A zuhanás után már tudtam, hogy törésem van, tudtam, hogy nehéz lesz megküzdeni vele, de optimistán értékeltem a helyzetet. Arra nem gondoltam akkor, hogy a sérülést nem lehet majd rendbe hozni. Utána, ahogy dagadt a lábam, és látva, hogy elég sokat kell várni a mentésre, azon aggódtam, nehogy keringési zavarok lépjenek föl. Sajnos, ez bekövetkezett. Egyet kellett értenem azzal, amit az orvosom, Sárváry professzor közölt: hogy ezt a lábat nem érdemes megmenteni.
Erőss cáfolta azokat a híreket, melyek szerint a lába helyett a hegyet választotta, a hegymászásért feláldozta végtagját. – Az én példám az olyanok előtt is ott kell legyen, akiknek nincs sport az életükben, viszont nem akarják, hogy egy betegség, egy fájó láb határozza meg az életüket. Ha nem az amputáció mellett döntök, akkor az azt jelentette volna, hogy fájdalomcsillapítókon és egy használhatatlan lábbal kell élnem – mondta a hegymászó.
Nemsokára bal lábán járógipsszel, jobb lábán ideiglenes protézissel elkezdheti a járásgyakorlatokat. Újabb nyolcezres csúcs támadásáról egyelőre még nem beszél, de szándékában áll kisebb hegyekre menni, Erdélybe szeretne utazni, s ha csúcshódításról nem is, de egy életút-összeállításról láthatnak bemutatót tőle idén is az erdélyiek.
Tudni kell lemondani – állítja Erős Zsolt: „Ez az emberi természet, mindig előre megy, mindig újabb feladatot talál. Ahogy elkezdtem fejlődni a hegymászásban, mindig azt éreztem, hogy újabb csúcsokra kell feljutni, és nem a régiekre visszamenni. Pedig annyira jó visszatérni egy olyan helyre, ami nagyon tetszett… de az már luxus.”
Értékelem az életet
„Értékelem az életet így is, úgy is"
Három magyar hegymászót sodort el lavina a Magas-Tátrában január 2-án. Egyikük Erőss Zsolt, aki már otthonosan mozog Kiskunfélegyházán. Barátja és volt mászótársa, Bense Zoltán rendszeresen hívja a városba élménybeszámolót tartani.
Erőss Zsolt közel harminc éve túrázik, megmászta a Föld legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet, és a Himalája legnehezebb terepeit. Kiugrott már egy ujja, elfagyott két lábujja, a balesetekkel kapcsolatos gondolkodásban mégis higgadtságra int. Szerinte nem érdemes magyarázatot keresni arra, miért éppen egy ilyen könnyű terepen történt vele ez a szörnyű baleset:
„Baleset bármikor előfordulhat”- mondta. „Komoly balesetem még nem volt, most becsúszott.„
’”Az a nagy dolog, hogy túléltük!”
"Kénytelen vagyok bízni. Örülök annak, hogy életben vagyok, és el tudom fogadni azt is, hogy ha bármilyen sérülésem megmarad ebből a balesetemből. Értékelem az életet így is, úgy is"
-Hogy történt a baleset?
Egy völgyben jégmászást gyakoroltunk, aztán délután a legtöbben visszamentek a szállásra, mi pedig hárman elindultunk egy kisebb túrára. Egy hegygerincről lefelé kínálkozott egy hófolyosó, összekötöttük egymást kötéllel. Én voltam legfelül, s arra eszméltem, hogy felettem két méterrel megrepedt a hó. Tudtam, hogy ez meg fog minket rántani, de bíztam benne, hogy megtartjuk magunkat. A hótömeg viszont olyan súllyal húzta az alattam lévő két embert, hogy eltörte a lábaimat. Két embert korábban már fogtam meg, de a rájuk nehezedő hótömeget már nem bírtam el. A 2 zuhanó test és a lavina súlya kitépett és eltörte mindkét lábamat.
Végül amputálni kellett a jobb lábat.
Honnan ez a mérhetetlen nagy erő?
–Megedzettek a hegyek – mondta a kórházban fekvő Erőss Zsolt. – Szinte az egész életem a küzdelemről, az akadályok legyőzéséről szól. Képzeld el, mit szólnátok Ti, a barátaim, a családtagjaim, a sporttársaim, ha most összeomlanék.
–Nincsenek fájdalmaid?
–Jól vagyok. Már persze a körülményekhez mérten.
–Még nevetni is tudsz...
–Volt időm megemészteni mindazt, ami velem történt. Sőt volt időm rákészülni az új életformára, s arra is, hogy elveszítem a jobb lábam egy részét. Túl vagyok rajta. Előre nézek, s a jövőt tervezem. Meg aztán nézz körbe a szobában. Itt vannak velem a szeretteim, édesanyám, aki egyfolytában pityereg, s akit még nekem kell vigasztalnom. Erős(s) vagyok. S nem csak a nevem miatt.
–Emlékszel a balesetre?
–Minden pillanatára. Nem volt különösebben veszélyes terep, a Tátrában mentünk hárman, jó tempóban, a tervek szerint. Már lefelé tartottunk, amikor egészen váratlanul lecsapott ránk a lavina. Nem volt semmi előjele, így igazából felkészülni sem tudtunk rá, ha csak annyiban nem, hogy jól beékeltük magunkat a sziklafalba. Talán ha porhó zúdul ránk, könnyebben megússzuk, de nehéz, súlyos adagokat kaptunk fentről, amelyekkel szemben tehetetlenek voltunk. Arra is pontosan emlékszem, ahogy kiszakad a falból a vas, ahogy csúszok, sodródom, zuhanok le a hófolyammal együtt. Szinte látom, ahogy megpróbálok megkapaszkodni, lassítani a sebességen, s persze élénk kép az is, ahogy belenyugszom, s felkészülök a legrosszabbra.
-Nem sírtál? Arra a pillanatra gondolok, amikor eldőlt, vagy inkább eldöntötted, hogy elveszíted a fél lábad?
–Képzeld el, itt állt az ágyam körül nagyjából hat orvos, s velem beszélgettek. Hogy nézett volna ki, hogy a hegyek leküzdője, a képeken mindig határozott, erős férfiként megjelenő sportoló egyszer csak elsírja magát. De időm sem volt erre. Pénteken egyértelművé vált, hogy rosszak a leleteim, szombat délután az ágyamnál összehívták a konzíliumot, és én igent mondtam a kérdésre, aztán zsupsz, már mentünk is a műtőbe. Illetve engem toltak.
Nem Erőss Zsolt lesz az első, aki művégtaggal hódítja meg a hegyeket.
Szendrő Szabolcs évek, évtizedek óta küzd a hegycsúcsokkal úgy, hogy csaknem négy évtizede műlába van. (nem hegymászásban vesztette el / a szerk./ ) Természetesen Szabi is nagyon szurkol a barátjának:
- Két nagy expedíción voltunk együtt Zsolttal, köztük volt a Mount Everest-kaland is. Ahogy tudtam, jöttem hozzá a kórházba, megpróbáltam erőt önteni belé, de nem kellett, hiszen mindig mosolyogva fogadott. Biztatom-bizonygatom, hogy teljes értékű élet vár rá, de azért óva intem, hogy már az idén nekivágjon valamelyik hegycsúcsnak. Én a helyében kivárnék egy évet. De ez úgyis az ő döntése lesz.
„Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon”
Sárváry András professzor műtötte meg Erőss Zsoltot. Az az erő és határozottság, amely a sportolóból árad, még őt is meglepte:
„Amikor Zsoltot behozták a kórházunkba, első látásra nem tűnt ennyire súlyosnak a sérülése. De amikor megláttam a röntgenfelvételeket, már sejtettem, hogy nagy a baj. A két műtét jól sikerült, de egyértelművé tette számomra, hogy a jobb láb már sohasem lesz olyan, mint volt, hiszen maradandó károsodást szenvedett. Többször is elbeszélgettem Zsolttal, és végül múlt hét péntek este szegeztem neki a kérdést, hogy mit akar. Bicebócán járni, fogyatékosan élni, vagy egy protézissal sportolni. Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon. Az idő sürgetett, hiszen most még mi dönthettük el, hol vágjuk le a sérült testrészt, hogy az a művégtag szempontjából a legtökéletesebb legyen. Erőss Zsolt hihetetlenül optimista ember”
A sikerért keményen meg kell küzdeni
Szász András (2008.)
A sikerért keményen meg kell küzdeni
Beszélgetés Erőss Zsolttal, aki a magyarok közül elsőként jutott fel a világ tetejére
Van, aki sokat kockáztat, s van, aki keveset. Kérdés: mihez viszonyítva? A kockázatvállalás megítélése mindig szubjektív. A hegymászásról azt tartják a legveszélyesebb sport, holott már puszta létezésünk is magában hordoz bizonyos fokú kockázatot – állítja Erőss Zsolt, az első magyar állampolgár, aki feljutott „a világ tetejét” jelentő 8850 méter magas Mount Everestre.
A héten Kiskunfélegyházán járt Erőss Zsolt. Az első magyar „hópárducként” aposztrofált hegymászó a városi könyvtár földrajzi szabadegyetemi sorozatának keretében: Magyarok a Világ nyolcezresein címmel, a világ ötödik legmagasabb csúcsának számító Makalu (8463 m) tavalyi megmászásáról tartott vetítéssel egybekötött előadást. Itt beszélgettünk vele.
Egy internetes oldal szerint: „Csíkszeredán született, egyenesen a hegyek közé. Nem is lehetett kérdéses, hogy hegymászó lesz önből”. Nos, a Hargita, a maga 1800 méteres magasságával, mondhatni lankás oldalaival nem kifejezetten hegymászó terep. Ennél sokkal alkalmasabbnak tűnik, Gyergyó, elsősorban a Békás-szoros környéke. Végül hol szeretett bele a hegymászásba?
Az idézett mondás nem tőlem származik, egyfajta újságírói fogás. Az viszont igaz, hogy Csíkszeredában születtem. Akkoriban arrafelé laktunk: előbb Csíkszentdomokoson, majd Dánfalván. Tudni kell, hogy apám csíki, anyám viszont gyergyói. Így kerültünk át Gyergyóba. Iskoláimat már ott végeztem, és ott is nőttem fel, többek között a Gyilkos-tó környékén. Azon a tájon, amely már valódi hegymászó terep, s amely Európa egyik jelentős turista- és sziklamászó központja lehetne…
Édesanyja egy interjúban azt mondta önről, hogy nagyon rendes gyerek volt. Mindenki szerény, engedelmes fiúként ismerte, de ő az első perctől kezdve tudta, hogy önnek hite van. Már gyerekként is nagyon tudott hinni. Az viszont nem derült ki a beszélgetésből, hogy kiben vagy miben hitt?
Nem feltétlenül vallásos meggyőződésre utalt édesanyám. Inkább egyfajta ambícióra, elkötelezettségre, kitartásra. Így visszatekintve úgy fogalmaznám ezt meg, hogy olyan tudatos gyereknek tartott, aki már egészen zsenge korában tudta, hogy kezdeni akar valamit az életével. Senki sem lát bele a jövőbe, az viszont fontos, hogy tudatosak legyünk életünk irányítását illetően.
Vagyis hitt abban, hogy amit célul tűz ki maga elé, azt sikerül meg is valósítania…
Ez így kicsit túlzó optimizmus… A hetvenes-nyolcvanas évek diktatórikus erdélyi, romániai viszonyai alapján szinte semmi realitása nem látszott annak, hogy valaha is sikerül majd egy valódi hegymászói pályafutást megvalósítanom. Az ambícióm természetesen már akkor megvolt, és ez azóta is alapvetően meghatározza a gondolkodásomat. Azt hiszem akkor ébredtem rá igazán, hogy a lehetőségek, a sikerek nem pottyannak csak úgy az ember ölébe. Azokért mindig keményen meg kell küzdenünk.
A nyolcvanas években – állítólag – valakik néhányszor ledöntötték az Oltárkőre (1154 m) felállított hét méter magas vörös csillagot. A Securitate nyilván elsősorban a hegymászókra gyanakodott…
Amikor én az Oltárkőt először megmásztam valóban volt ott egy jókora vörös csillag, meg valamilyen évszámok is… Ha jól emlékszem, a híresebb pártkongresszusok dátumai. Később a rendszer tündöklésének illusztrálásaképpen egy aranyozott napra cserélték a vörös csillagot. Tehát alakítgatták ezt a dolgot, de nem tudok arról, hogy bárki ledöntötte volna valamelyiket is. Ez az egész inkább legenda… Emlékszem, a jelenlegi kereszt felállításakor, a korábbi hatalmas vasszerkezet levágása bizony kemény munkát jelentett…
Honlapján azt írja: a kockázatos tevékenységek sorában a hegymászás talán a legkockázatosabb. Önmagát adja a kérdés: Mit tud adni a hegy, ami miatt megéri vállalni ezt az óriási kockázatot?
A hegymászás valójában egy életforma. Az emberek többsége igyekszik értelmes életformát keresni önmaga számára. Olyat, melyre évek, évtizedek múlva is érdemes, jó visszatekinteni. Ahogy gyűlnek mögöttünk az évtizedek, úgy sokasodnak az emlékeink és ezek az úgymond mérföldkövek. Ha életünk csak szigorúan a létfenntartásra korlátozódna, visszatekintve szinte semmit se látnánk magunk mögött. Az ember azért ennél többre vágyik… Manapság gyakran esik szó az önmegvalósításról. Nos, a hegymászás az a fajta tevékenység, ahol az ember valóban megtalálhatja önmagát, céljait, ráadásul segítséget kap önmaga további fejlesztéséhez is. A csúcsra vezető úton, rátalálhatunk arra, ami egyedivé, helyettesíthetetlenné tesz minket.
Ön egyike azoknak a magyar hegymászóknak, akik oxigénpalack nélkül jutottak fel nyolcezer méter fölötti csúcsokra. Nem túlzott kockázatvállalás ez?
Nem. Ez elsősorban szakmai kérdés. Manapság, amikor már számos nemzet képviselője feljutott úgymond a világ tetejére, teljesítmény szempontjából a modern hegymászás – más sportágakhoz hasonlóan – is kénytelen elmenni ilyen szélsőségesnek tűnő irányba. Szinte rákényszerül az emberi tűrőképesség határainak további szétfeszítésére.
A hegymászókat két csoportra osztotta: a könnyed, gyors és elegáns agártípusúra, és a megpakolható, szívós tevetípusúra. Önmagát melyik csoportba sorolja?
Nekem, mint magashegyi expedíciós mászónak elsősorban teveképességekre van szükségem. És tényleg olyan dolgokat élek túl, olyan szinten feszítem szét a szervezetemet, amit egy átlagos ember nem élne túl.
Nemrég töltötte a negyvenegyet. Meddig alkalmas az ember hegymászásra?
Ez a kérdés engem is régóta foglalkoztat. Tizenhárom évesen kezdtem, ami kicsit talán túl korán volt. Aztán korom ellenére valahogy mégis sikerült beküzdenem magam a csapatba. Most már inkább afelé tekintgetek, hogy a másik végletnek hol van a határa. Bár manapság inkább rekordokat hajszolunk, beleértve magamat is, hisz bennem is megvan a teljesítménykényszer, nem feltétlenül szeretem a rekordokat. Napjainkban számos hetvennél idősebb hegymászó verseng az Everest csúcsáért. Ezt a magam részéről nem tartom követésre méltónak. Számomra sokkal rokonszenvesebb az, ha valaki hatvan körül, még saját erőit, képességeit latba vetve tűz ki bizonyos célokat maga elé. Ugyanakkor azt is tudom, hogy egy idő után a bensőnkből fakadó teljesítménykényszerekkel is tudni kell felhagyni. Ehhez is sok erő kell, mert ez sem egyszerű dolog…
Milyen érzés hegycsúcsokat meghódítani?
A hegyeket nem lehet legyőzni, csak megmászni. Könnyű vagy nehéz útvonalakon, télen vagy nyáron, gyorsabban vagy lassabban. Ám a küzdelmet sosem a heggyel, hanem mindig saját magunkkal folytatjuk. Mert nem a hegymászás nehéz, az igazi nehézséget mindig önmagunk legyőzése jelenti.
Nem a hegymászás nehéz, hanem önmagunk legyőzése