Advent

60

Hatvan év, hatvan fotó

Vajda Piroska

Baon.hu,Petőfi Népe

Kiskunfélegyháza | Hatvanadik születésnapja alkalmából stílszerűen hatvan fotójával ajándékozta meg a nagyközönséget Kis László félegyházi fotóművész. A tárlat, melynek a Kiskun Múzeum adott otthont, átfogó képet ad az ünnepelt eddigi munkásságáról.

Kis László, már beszélgetésünk elején leszögezte: Nem tartja magát fotóművésznek, de próbálja művészi szintre emelni a fotózást.

– Hogyan kezdődött a fotózás?
– Gyerekként darabokra szedtem édesapám Kodak gépét. Ebből kifolyólag a fotózást egy Pajtás kamerával kezdtem. Eleinte családi fotókat készítettem, mivel sokat kirándultunk beleszerettem a természetfotózásba. Képzőművészeti vonalon nem sikerült ugyan tovább tanulnom, de a Holló László Képzőművészkör tagjaként megmaradtam a „művészkedésnél”. Az igényes látásmódot Terescsényi Endrétől tanultam.
Címfestőként végeztem. Sajnos mostanra ez a szakma kihalt. Így lettem dekorációs. Félegyházán a költségvetési üzem címfestő részlegén kezdtem, onnan kerültem Kecskemétre betűírónak. A technika fejlődése ezt a szakmát is átalakította, én pedig visszakerültem Kiskunfélegyházára. A tiszti klubnál kaptam munkát, ahol Némedi László segítségével megalapítottuk az első félegyházi fotókört. Belekóstoltam az amatőr filmezésbe, és a város első televíziójának indulásánál is bábáskodtam. Amatőr filmesként kisebb nagyobb sikerrel több pályázaton is részt vettem, és filmes táborokat is szerveztem. A tiszti klubnál filmarchívumosként kezdtem, ám az ott töltött tíz év alatt végigjártam a ranglétra valamennyi fokát. Beletanultam a kiállítás-szervezésbe is, amit jelenlegi munkahelyemen, a Kiskun Múzeumban közel három évtizede kamatoztatok. A tárlatrendezés mellett a múzeumi eseményeket, néprajzi gyűjteményeket fotózom. Az első legemlékezetesebb munkám Fazekas István egykori igazgatóval Gátéron volt. Ott készült ugyanis a magyarországi földosztás első fotója, amely bejárta az egész világot. Ennek alapján kerestük fel és „kaptuk lencsevégre” azokat az embereket, akik akkor már 60-70 évesek voltak.

– Mit jelent az ön számára a fotózás?
– Mindenképp kifejezési eszköz. Mivel festészetben és grafikában nem tudtam tökéletesen átadni gondolataimat, a fotók segítségével próbálom megtenni. Megörökíteni és megmutatni mindazt, amit a környezetemben meglátok és fontosnak tartok. A fotózás számomra több mint hobbi: munkám szerves része. Miközben a múzeum fotóit rendszerezem, látom, micsoda nagyszerű dolog, hogy a város jellegzetes épületeit, fontos eseményeit megörökítették. Ami adott pillanatban csak egy kép, idővel kordokumentummá válhat. Örülök annak, hogy munkámmal hozzájárulhatok a város történelmének rögzítéséhez. Számos kiadványban jelentek meg tájképeim, épületfotóim, de a természeti képeket vallom igazán saját kifejezési eszközömnek.

– Mint mondta: nem szeret kiállítani. Akkor miért készíti a képeket?
– Nem vagyok az a nagy kiállító. A félegyházi Wesel Hugó Fotókör egyik alapítójaként azonban több közös kiállításon bemutatkoztam a fotókör tagjaival. Több önálló tárlatom is volt, de ez a legutóbbi, amelyben bemutathatom tapasztalataimat. Ez a hatvan fotó talán átfogó és letisztult képet ad arról, mit gondolok környezetünkről, a világról.

– Mai digitális világunkban nagyon sokan fotóznak, de mitől lesz valakiből jó fotós?
– Az biztos, hogy telefon és fényképezőgép van mindenki kezében, és a világhálónak köszönhetően nagyon sok fotó megjelenik a nyilvánosság előtt. De ezek a képek inkább egy-egy esemény megörökítéséről szólnak, nem pedig a minőségről. A profi fotósnak igényes, kialakult stílusa van. Ha megfigyelte, ma már alig akad műterem és fényképész. A technika kiölte ezt a korábban biztos megélhetést nyújtó szakmát, s vele együtt az igényességet is...

–  Kiállítása után mit tervez, mivel lepi meg újra a nyilvánosságot?
– Szeretném megörökíteni a még fellelhető régi polgári világból megmaradt épületeket, épület-részleteket, homlokzatokat, kapukat. Ezeket kiadványban tervezem közreadni, mert így talán több emberhez eljuthatnak.

Advent

A szabóollótól a székelykabátig

Egy település igazi értéke lakóiban rejlik. Azokban az emberekben, akik – csöndben vagy harsányan, névtelenül vagy díjakkal elhalmozva, a háttérben vagy a frontvonalban – teszik a dolgukat.

Hány és hány tisztességes mesterember, elhivatott pedagógus, elkötelezett orvos, lelkiismeretes hivatalnok, munkában megőszült nyugdíjas dolgozott és dolgozik ma is Kiskunfélegyházáért, és az itt élőkért! Mint például Perjési István, aki szabóként szerzett nevet és elismerést magának lakókörnyezetében.

– Miért esett a választása éppen erre a szakmára?

– A nagybátyám, édesapám testvére, nagy tudású, közkedvelt szabó volt Budapesten. Tőle kaptam kedvet ehhez a hivatáshoz, majd nála tanultam meg az alapokat is. Érettségi után mentem el tanulónak, s miután felszabadultam, visszamentem még hozzá tapasztalatot gyűjteni. 1969-ben végeztem, és szerettem volna főiskolára menni. Miután ez nem jött össze, 1974-ben kiváltottam az iparengedélyt, és két évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásomig folyamatosan Kiskunfélegyházán dolgoztam.

– Mivel telt el ez a csaknem négy évtized?

– A feleségemmel együtt vittük a műhelyt, s a javításoktól a méretre szabásig mindent csináltunk, amire igény volt. Akkoriban hagyománya volt, hogy jelesebb alkalmakra ruhát varrattak maguknak az emberek. Volt, aki határozott elképzeléssel jött, mások számítottak a véleményemre. Miután azonban bejöttek a turkálók, visszaesett az igény a méretre szabott ruhák iránt.

– Mikor készítette az első Bocskai kabátot?

– Úgy 8-10 évvel ezelőtt esküvőre voltunk hivatalosak, akkor határoztam el, hogy csinálok magamnak egy Bocskai kabátot. Azt tudni kell, hogy a szabó magának készít utoljára ruhát. Ismertem olyat, akinek a saját esküvőjén nem volt a kabátja kibélelve. Viszont az én kabátom elkészült. Az esküvő után megkeresett egy asszony, aki látta rajtam, és rendelt egyet a fiának. Így hozta az egyik rendelés a másikat. Varrtam én már parasztinget, betyár és csikós ruhát is, most pedig udvarszéki ujjast tervezek varrni. Külön nehézsége ennek a paszományos munka.

Szeretet, elfogódottság és alázat tükröződik Perjési István szavaiban, amikor munkájáról beszél. S bár szakmai kérdésekkel nem lehet zavarba hozni, csendesen eltűnődik, amikor arról kérdezem: mi tesz valakit jó szabóvá. – Ezen még soha nem gondolkodtam – mondja -, majd hosszas tűnődés után bizonytalanul sorolja: – türelem bizonyosan kell hozzá, meg elmélyülés. Ilyenkor az ember már az anyag kiszabásakor szeme előtt látja a végeredményt.

Perjési István – a szövetek és selymek művészeként – még nyugdíjasként is új szakmai kihívásokat keres. Mert – mind minden alkotó ember – saját remekművének megalkotásán fáradozik. A remekművön, amely Márai Sándor szerint „legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett – s legyen még valami más is. Tündéri is legyen.”