Bense Zoltán

Isten nyugtassa Hazug Pistát

Tavaly márciusban még azt mondta: „Halálhíremet határozottan cáfolom”.

Idén már nem teheti meg ezt. Hazug Pista neve mellett immár két dátum szerepel: 1931. december 6. – 2016. január 1.

Baktai otthonában egy alfalvi család talált rá. Élete véget ért, nem lehetett visszahozni azok közé, akik ismerték, történeteiért rendszeresen felkeresték az egykori vadőrt. 1931–2016. A két dátum között eltöltött időben a nagy mesemondó sokakat nevettetett, és bár nem épített kacsalábon forgó palotát, nem hagyott vagyont maga után, feledhetetlenné tette magát. Olyan értéket hagyott, ami pénzen meg nem vehető, ami mással nem pótolható. Követte Panigay Róbertet, aki először figyelt fel arra, hogy Pista bácsi történetei nem csak mesélésre, leírásra is alkalmasak. Számos novella őrzi így a baktai remete csavaros észjárását. De szívesen látogatta őt Berecz András mesemondó, a tévéstábok garmada, és sokan forgatták már azt a könyvet is, amely Hazug Pista igazsága címen jelent meg, és amelyben ő maga mesél. Mesél egy másik valóságról: amikor a bársonyos viperák lepotyogtak az égből, amikor a rókát úgy megijesztette, hogy az „jettibe” kiugrott a bőréből, nem kellett megnyúzni, vagy a szárazságbeli halakról, melyek két éves korukban sem tudtak még úszni.

Szórakoztatott ő nemrég báli közönséget Alfaluban, de ha szavában hinni lehet, Andropovval, Hitlerrel is parolázott, hogy a pápával való cimboraságról ne is beszéljünk. Azt mondta, akkorát kell gurítani, hogy az ember, ha a lábát el nem kapja, megüsse, és olyan hazugságokat kitalálni, hogy aki mondja, még az is elhiggye.

Gyakran önmagát is megnevettette. Így hát nekünk sincs jogunk elsiratni őt – nagyot derülne odafent, ha zokogni látna. Egy dolgunk van mindannyiunknak: hálásnak lenni, hogy ismerhettük, és életben tartani történeteit minél gyakrabban felemlegetve.

~ Balázs Katalin ~

Forrás:http://www.szekelyhon.ro, https://www.facebook.com/hazugpista

sokszinuvidek.24.hu

Hazug Pista és a gombakő valósága

„Ez tény s való” – mondja Hazug Pista, s igazságát nem lehet kétségbe vonni. A Baktán élő remete sokszor szórakoztatta már a horgászokat, vadászokat történeteivel, melyek lehet, hogy súrolták az igazság határát, de mindenképp kívülről. Járt ő a medve barlangjában, kiugrasztotta bőréből a rókát, szelídített farkast, és olyan nagy békát tett a nyelőre, hogy az hóna alatt két csukát hozott ki a Marosból. Ezúttal amit nekünk megmutatott, tény és való, bár elmélete mesébe is beillene.

„Én magát olyan fehérnépnek ismerem, akiben a szó nem áll meg” – fogadott minapi látogatásom alkalmával baktai tanyáján Hazug Pista. Becsületes nevén Köllő István elrúgta már a nyolcvan évét, hajdan vadőr volt, aztán ott ragadt a szomszédság nélküli vityillójában. Az arra járó rend helyett egy torzonborz ember mesés történeteit találja itt, olyanét, akinek életéről sok fáma kering a térségben, még a mesemondók is hozzá térnek be ötletet meríteni. Igaz kell legyen, mert Hazug Pista mondja, hogy volt ő kontrakommandós is, Andropovval osztálytárs és padtárs, Hitlerrel beszélő viszonyú, s Ceauşescuval vadászpajtás, amíg kapcsolatuk meg nem romlott, s az éjszakára szállást kérő államfőt ki nem utasította baktai hajlékából.

Ezúttal nem mesével fogadott, kirándulásra hívott meg. „Olyan csoda van itt az erdőben, hogy azt látni kell. Kevesen ismerik, s ha én nem leszek, ki mutatja meg? Az alfalviakból is csak páran látták, pedig annyiég van a szekérúttól, hogy ha jól fenéken billentenének valakit, pont a tövére esne” – csigázta az érdeklődést, majd közölte, hogy alkalmas napot kell keressünk a kiruccanásra. Egyeztetünk: másnap érkezek.

Ajtajában fogadott az öregember, intett, várjak, átöltözne. Nem meglepetés, egyszer még kiöltözött egy fotózáshoz: a kék ballábas csizmához zöld jobblábast húzott. Le a kalappal, tiszta menőkék voltak, s a színek közti differenciától igazán el lehet tekinteni, mert ilyent hozott a megáradt Maros.
Most is kiöltözött Pista: szalmakalapját zöld vadászosra cserélte. Mielőtt okáról kérdezhettem volna, közölte, kiránduláson fontos, hogy a fedő fején maradjon, s ezt bizony sosem viszi el a szél. Haladtunk hegy felé a baktai úton, egyenesen előre a hétvégi házak között. Egyik szerény, másik pompás, harmadik szinte palota. Meg is jegyezte Pista bácsi, a nagy ház udvarán igen jóízű forrás fakad, de a tulajdonosai, amilyen emberek, biztos képesek voltak bevinni a házba is a vizet.

Haladgattunk, s Hazug Pista mesélte, mitől lett ő hegylakó, milyen is volt, amikor háború idején először tekintette meg ezt a helyet, ahonnan minden irányba felfelé vezet az út, csak a Maros fut lefelé. Úgy történt az, hogy egy idegent bújtatott a gyergyószentmiklósi pincéjében, a pityókás láda alatt, akiről aztán kiderült, maga az orosz „komandament”. Tudott magyarul, de megtiltotta, hogy szót váltsanak idegenek előtt, s meg is fenyegette Pistát, ha ezt nem tartja be, kötelet kap, mert a golyó róla leperegne. Ő bízta meg, hogy az ökreivel élelmet vigyen a baktai bunkerhez. „Reggel négy órakor mentünk, olyan út volt itt ki, hídlások, pocsolya, minden, hogy hasig mentek az ökrök s a szeker benne. Egyebütt nem volt bajunk, itt a hídnál a tekergő román hányódók reánkálltak, hogy vegyék el a holmit. Azokat a muszkák kiseperték. Nekünk azért nem kellett megállni. Na, én akkor jártam itt Baktán legelőször.”

A Varga-pataki eltérőhöz értünk, az öreg mutatta az egykori bunker helyét, majd intett, jobbra tartsunk az útelágazásnál, Baktafő felé. Ha erről az útról nem térünk le, Görgénybe visz, ott, a kastélynál van a turistajelzés, s arra, ha ráállunk, egyenesen a Bucsin-tetőig elvezet. De mi olyan távolra nem kívánkoztunk, az eltérő után pár száz méterre megállított. Kicsi buglyakő – mutatta a kőtömböt, kőhajításnyira az úttól –, melyhez közelférni csak úgy lehetett, ha átjutunk a Jajgató patakán. Hitvány kicsi pataknak tűnt, a hegylakó mégis megkérdezett, kételkedve: „ugyanbiza, maga ezen át tud-e döcögni?” Átdöcögtem.

Ő megállt a patakparton, s csak a fejével intett, nézzek a hegyoldal irányába. Ott volt egy gomba. Kőgomba. Több méter magas, rendes kalapforma a tetején, karcsú szára s még tönkje is, sziklából. Sokféle kavics cementálódott össze benne, úgy tűnt hozzá nem értő szemmel nézve, s hümmögtem is a vulkáni hegy eme képződményén.

Pista bácsi aztán megfejtette a gombakő rejtélyét. „Ezt én akkor láttam életemben először, amikor háborúkor az eleséget hoztam. A bunkertől kicsit elcsavarogtam, mert én világéletemben olyan ember voltam, akit érdekelt, mi, hol s miért van. Ezt nem emberek faragták, most már elhiheti. Úgy jött létre, hogy nagyon régen, mikor itt még az őstenger volt, a víz épp a kő talpáig ért, s a hullámok addig nyaldosták minden oldalról, amíg a szára kialakult, a kalapja pedig épen maradt. No, ilyent nem lát az ember mindennap. Ha kap olyant, aki kíváncsi, mutassa meg neki, ejsze, ha jól megfigyeli az utat, ide még egyszer visszatalál.”

Kételkedni kár lett volna, csak ígértem, másoknak is leszek e túrán társa, s hagyogatta, azt is mondjam majd el, hogy miért nevezik Jajgatónak a patakot: „előre nem lehet tudni, hogy melyik napnak melyik órájában, de ezen a részen meg-megszólal a föld. Olyan hangokat ad ki, mintha jajgatna, de időt kell itt tölteni annak, aki hallani akarja.”

Ha időnk lett volna, biztos kerül még mese a jajgatáshoz, de unszolt az öreg, menjünk el még kedvenc gombászó helyére is. Róttuk a száraz avart, egy légyölő galóca környékét fésültük át, hadd lássuk, közelében kibújt-e a hirip, majd egy szomorú fenyőalját találtunk. Keserűgomba lett volna bőven, de Pista bácsi eltanácsolt leszedésétől, azt mondta, ő életében ritkán volt olyan éhes, hogy azt megegye.

Szürkülödött, hazafelé indultunk. Hazug Pista arról beszélt, hogy az emberiséget tönkreteszi a civilizációnak nevezett nyavalya, s a megbolondult kétlábúak kiirtják az életet a földről. „Ez a lehetetlen időjárás olyan dolgokat hoz létre, hogy napok alatt hihetetlen változások történnek. Egyik percről a másikra a nap úgy süt, hogy az embernek a bőre pattan el, robbanunk el, még a béka hátáról is leégeti a bőrt, a tyúk seggibe megsül a tojás, s aztán olyan eső zuhan le, hogy az ember gutaütést kap tőle. Ha így megy a dolog, a Marosba vizet kell hordjunk, hogy a halak szomjan ne dögöljenek. Eljön az az idő, amikor a halak háromévesen tanulnak meg úszni, mert csak akkor jutnak vízhez. De az is megtörténhet, ha fordul az idő, s megesősödik, mint ahogy még egyszer volt, hogy a házam padlásán a patkányfogó csukát fog.”

Búcsúztunk jókedvvel, viszontlátással, a teremtésről és őstengerről, az emberiséget fenyegető tragédiáról meg is feledkezve. Elmúlt a melankólia, Hazug Pista visszatért humoros kedvébe, s mint ismerőseitől szokott jókívánsággal elköszönni, még utánam kiáltott: „Essen, havazzon, csak rossz idő ne legyen!”

Forrás: http://gyergyoalfalu.ro, Szekelyhon.ro