A magyar turistaság bölcsője a Kárpátok, a Magas Tátra ölén ringott. Innen indult útnak a ma már terebélyes magyar turistaság és míg az Alpokban a XVIII. és XIX. század első felében is még meglehetős lassan fejlődött a hegymászás, addig a Magas Tátrában már a XVI. században vezettek szervezett iskolai kirándulásokat. Ez 1565 pünkösdjén volt. Az első ismert Tátrakutató Frölich Dávid, későbbi késmárki rektor volt. Frölich 15 éves korában, 1615-hen vitte véghez azt a nevezetes tátrai hegymászást, mely már sok vitára adott alkalmat a magyar turista irodalomban. Frölich szerint ugyanis a Lomnici csúcsot mászta volna meg - melyet akkoriban a Tátra legmagasahb csúcsának tartottak, - a leírás azonban inkább a Nagyszalóki csúcsra illik. Frölich fiatalabb éveiben azután bejárta majd egész Európát és csak 1639-ben jött haza. 1639-ben, Bártfán jelent meg műve, a "Medulla geographiae practicae" c. földrajzi munkája, amelyben azt írja, hogy a magasabb régiók kutatása céljából vállalkozott a Lomnici csúcs megmászására. Néhány évvel később Frölich "Viatorum" c. útitapasztalatait közlő útikönyve jelent meg, melyet a szepességi diákság hosszú időn keresztül használt tátrai útjainál. Frölich után egy késmárki orvos, Augustini Keresztély járt tudományos kutatásai során a Tátrában, 1640-ben. III. Ferdinánd Augustinit udvari orvosának nevezte ki és "ab Hortis" előnevet adományozta neki. Hogy ebben mennyi része volt tátrai kutatásainak és mennyi az orvosi képességeinek, azt nem lehet tudni. Igen érdekes a Magas Tátra leírása és az akkori turista viszonyok jellemzése az az 1683-ban megjelent Ungarischer Simplicissimus c. műben, mely egy 1655. évi leírást tartalmaz egy brestaui diáktól, aki Késmárkon Frölich tanítványa volt. Leírásából megállapítható, hogy nagy gyakorlata volt már ez időben a Szepességben a tátrai utak rendezése terén; képzett hegyivezetők voltak, akik indulás előtt megvizsgálták a diákok cipőit, térdvasakkal, karvasakkal és hegymászóbotokkal látták el őket. Mindezeken felül pontos útiterveket is készítettek előre.
A magyar turistaság történetében kétségkívül igen jelentős helyet fogtal el a Buchholtz-család. A családot nagy vándorlási kedv jellemezte. id. Buchholtz György tollából származik a Tátra első leírása: "Das weit und breit erschollene Zipser Schneegebürge". Buchholtz leírta a Nagyszalóki csúcs első megmászását is, melyet 1664. júliusban vitt véghez. Tízen indultak egy vadorzó kíséretében s a Tarajkáról érték el a Szalóki csúcsot, de csak négyen: a többiek útközben kidőltek. Az út három napig tartott. id. Buchholtz György két fia, ifj. Buchholtz György és Buchholtz Jakab is jelentős szerepet játszottak a magyar turista történelemben. ifj. Buchholtz György 1723-1737 között rektora volt a késmárki líceumnak s több iskolai kirándulást vezetett a Tátrába. Kirándulásai közül kettőt közölt: az első 1724-ben folyt le s Késmárkról a Kopahágóra és a Bélai Mészhavasokba irányult. Második utazása 1726-ban volt, a Zerge-horhosra. Tőle maradt fenn a Deményfalvi barlang elsŐ lerása és pontos felmérése. Buchholtz György 1717-ben elkészítette a déli Tátra látóképét s ezen 19 csúcsot nevezett meg. Buchholtz Jakab is nevezetes tagja a Tátra legrégibb hegymászóinak. 1754-ben Lotharingiai Ferenc császár megbízásából átkutatta a Kárpátokat. Művei közül leginkább a "Beschreibungen des wundervollen karpatischen Schneegebirges" című Tátraleírása értékes, mely 1783-ban az Ungarische Magazin III. kötetében jelent meg. 1746-ban hatalmas domborművet készített a Tátráról. A Magas Tátra ebben az időben mind ismertebb lett s mindig nagyobb, szélesebb körben fordult feléje a figyelem. Bél Mátyás (1684-1749), a XVIII. század legkiválóbb földrajzi írója volt a liptói Tátra első leírója. Leírása meglehetősen pontos. A Tátra első leírása 1772-ben jelent meg, Czirbesz J. A. tollából, "Kurzgefasste Beschreibung des karpatischen Gebirges" címen. A legrégibb Tátraleírást id. Buchholtz György ugyan már 1719-ben megírta, ez azonban csak 1899-ben jelent meg nyomtatásban. A külföldiek figyelmét ís felkeltette a Magas Tátra. Felkereste a Tátrát az osztrák Fichtel (1788), Hacquet (1792-94), az angol Townson Robert, akinek magyarországi útleírása 1797-ben jelent meg "Travels in Hungary" címen. Munkájában Alpine Excursions című fejezetben írta le tátrai útját melyet Hans Gross nevű vezetővel tett. 1813-ban Wahlenberg svéd botanikus látagatott el a Központi Kárpátokban. Elsőnek ismertette a Tátra egész flóráját. Műve 1814-ben Göttingenben jelent meg, "Flora carpathorum principalium" címen. Öt ével később, 1818-ban a neves francia geológus, Beudant kereste fel a Tátrát s megmászta a Lomnici csúcsot. Műve "Voyage mineralogiquie et geologique en Hongrie pendant l'année 1818" címen jelent meg. Bejárták a Magas Tátra vidékét az úttörők magyar követői is. Így Genersich Keresztély (1761-1826), a késmárki születésű tátrajáró, azután Mauksch Tamás (1749-1832), botanikus, aki tudományos kutatásai során majd az egész Tátrát bejárta. Még Berzeviczy Gergely (1765--1822), Asbóth János és Genersich Sámuel (1768-1844) voltak a kiemelkedőbb alakjai e kor turista történelmének mely Sydow Albert kutató útjával és addigi legpontosabb tátraleírásával le is zárult. Sydow részletes leírást közölt a Tátra földrajzáról, földtani viszonyairól, növényzetéről, állatvilágáról és lakosságáról. Művéhez egy Tátratérképet is csatolt. 1840-ben Frigyes Ágost szász király látogatott a Tátrába és megmászta a Krivánt s ugyanez évben Blásy Ede a Tengerszemcsrícsot mászta meg elsőnek. 1865-ben a Tátra. első menedékháza is felépült: a Tarpataki völgyben építette Tátnafüred akkori bérlője, Rainer János György, akiről a kis kunyhót azután el is neveztek. A kis védkunyhó építése azt bizonyítja, hogy a Tátra forgalma már meglehetősen fellendült s szüksegesnek látszott egy kis ház építése, hol a látogatók meghúzhatják magukat rossz idő esetén. És valóban, ekkor már a Tátrában, - bár még szervezetlenül, - erős turista élet folyt és egy turista egyesület alakítása előrevetette mar árnyékát.
Erdélyben is meglehetős távolra nyúlnak vissza a turistaság legrégibb nyomai. Brassóban már a XVI. században olyan divat volt a diákoknak a hegyi kirándulása, hogy vegül is tiltó rendelkezésekkel vetettek gátat a nagy kirándulási kedvnek.
Mindezek azonban csak az eljövendő magyar turistaság szárnypróbálgatásai voltak. Az egyes elszigetelt jelenségek még nem jelentették a turistaság általános elterjedtségét. Külföldön csakhamar rájöttek, hogy ha jelentősebb eredményeket akarnak elérni a hegymászásban, akkor valami szervezetbe kell tömörülni, mert az egyének szétforgácsoló munkája helyett csak a közösségi munka az, mely átütő erejű sikert tud biztosítani. Hiszen a hegymászásban meglehetős éles formában jut kifejezésre az egymásrautaltság, az egymást segítő, támogató közösségi munka szükségessége. Ennek a felismerése vezetett 1857-ben Londonban az Alpine Club megalakulásához, melyet 1862-ben az Österreichischer Alpen Verein, 1863-ban a Schweizer Alpen Club és a Club Alpino Italiano és 1869-ben a müncheni Deutscher Alpen Verein megalakulása követett. Amíg tehát a Magas Tátrában már oly időben is találunk alapos és gyakorlott előkészületekkel, képzett hegyi vezetőkkel bíró turista életet, amikor az Alpokban nem is ismerték az ilyen szervezett hegymászást, addig az egyesületek alapítása és általában a hegymászók szervezett tömörítése terén a külföld megelőzött bennünket. A legrégibb időkben is a Kárpátokban, a Magas Tátra hegyóriásai között ringatták a magyar turistaság bölcsőjét, természetes tehát, hogy a szervezett turistaság mozgalma is innen indult el, itt tépdeste a gyermekcipőit. Nem magyar ember, egy ausztriai születésű, de lelkében magyar érzésű természetkedvelő, Wallmann Henrik dr. volt az, aki Jaeger Gusztávval 1871-ben egy felhívást bocsájtott ki, melyben felszólították a Kárpáthegység tövében lakókat, hogy tömörüijenek egy nemzetközi Kárpátegyesületbe.
Az ország minden részébe elküldött ezer felhívásra azonban mindössze hat válasz érkezett, köztük az alig húsz esztendős Déchy Mór, a későbbi híres Kaukázus kutató levele. Mind a hat levélíró helyeselte az egyesület alakítását de ez kevés volt egy országos egyesület létrehozásához. A felhívás két aláírója kedvét is vesztette ezáltal, de a mayyar turistaság szerencséjére Késmárkon akadt egy férfi, aki felvette az elejtett fonalat: Zimmermann Gyula líceumi tanár 1872-ben a tanártestület megbízásából újabb felhívást bocsátott ki, de az eredmény ismét lesujtó volt. Mindössze Zimmermann, az eszme lelkes harcosának az ívén volt 16 aláírás, mint tagjelentkezes, egyéb semmi. De a jó talajba elvetett mag, ha késett is kikelése, végül mégis csak virágba szökkent: 1873-ban Döller Antal nyugalmazott őrnagy, lelkes alpinista vette kezébe az ügy irányítását. 1873. május 11-én már előkészítő bizottság megválasztására hívták össze a jövendő egyesület tagjait s e napon határozta el Döller fáradhatatlan munkaja révén összeverbuvált kicsiny társaság a magyar Kárpátegyesület megalakítását. Május 18-án már az alapszabálytervezetek is készen voltak s a július 4-én kibocsátott belépesi felhívásban augusztus 10-re tűzték ki az alakuló közgyűlést. A jelzett időben Tátrafüreden meg is történt a történelmi nevezetességű közgyűlés, amikor is az egyesületnek már 250 tagja és 600 forint készpénze volt. Az egyesület első tisztikara a következőképpen alakult:
Az MKE megalakulásával kezdetét vette a rendszeres és szervezett magyar turista élet és az addig egyes lelkes, önzetlen természetkedvelők részéről megnyilvánult munkásság egységes irányítással új lendületet kapott. Főleg a menedekházak építése terén munkálkodott nagy lendülettel az új egyesület. Tekintettel arra, hogy a Tátrában az MKE alakítása előtt, mindössze két menedékház volt, - a Tarpataki völgyben a Rainer kunyhó és egy kis kőház a Felkai tónál, - már pedig az új egyesület legfőbb célkitűzése a Tátra feltárása volt, valóban mi sem volt szükségesebb, mint néhány kis menedékház felépítése. 1875-ben a Tarpataki völgyben állították fel az MKE első menedékházát, a Rózsa menedékházat s ugyanez évben épült a Csorbatavi József menedékház, majd ezeket követte a többi: Zöldtavi Egyed mh. (1876), Felkatavi Hunfalvy mh. (1878), Poprádtavi Majláth mh. (1879), azonkívül menedékkunyhó a Szalóki Háromtó (1878) és a Menguszfalvi völgyben (1880). De más téren is jelentős munkát végeztek az első magyar turista egyesület pionírjai: nagyjelentőségü útépítéseket végeztek a Tarpataki, Felkai, Menguszfalvi és a Fehérvíz völgyben s megvalósították a nagyjelentőségű Tátra-körutat. Már az alakulást követő évben, 1874-ben évkönyvet adott ki az MKE, mely a szervezett magyar turistaság első sajtótermékének tekinthető, s kiadta Kolbenheyer Tátrakalauzát (1876), majd Dénes Ferenc Kárpáthegységi utikalauzát (1888). Megjelent Kolbenheyer Tátratérképe (1877) és Payer Hugó kárpáti bibliografiája. Még Wallmann és Jaeger első egyesületi felhívásában az az alapítandó egyesület feladata között szerepelt gyűjtemények feltárása is. Az MKE alakulása után már foglalkozott egy kárpáti múzeum létesísével s először a késmárki főgimnáziumban állítottak ki egy kisebb gyűjteményt, majd 1886-ban Poprádon állították fel a Kárpát Múzeumot.
|
Az MKE székhelye az első években Késmárkon, majd Lőcsén volt. A turistaság eszméje azonban mind szélesebb körökben terjedt el, az úttörök munkájára mind többen figyeltek fel és lassanként itt is, ott is felütötte a fejét a turistaság iránti szeretet és érdeklődés. Ennek pedig természetes következménye lett, hogy a különböző városokban szintén szervezkedni kezdtek a természet kedvelői. Így elsősorban az ország fővárosában, Budapesten igyekezett az MKE központja összefogni a turistákat s 1877. február 20-án megalakult az ú. n. Budapesti bizottság, melynek elnöke Hunfalvy János, másodelnöke Déchy Mór lett. A bizottság azonban mint olyan, nem tudott megfelelő működést kifejteni, így 1880. április 22-én már egy Budapesti osztály alakult. Az osztály elnöke Majláth Béla, másodelnöke Törs Kálmán, titkára és könyvtárosa pedig Téry Ödön dr. lett. Ez a szervezet sem tudott azonban mélyebb gyökeret verni és már a következő esztendőben az osztály csendesen megszűnt s ezzel egyenlőre a fővárosban megszűnt az önárl.ló turista élet.
Több siker kísérte az MKE többi osztályainak az alakulását. 1877-ben Ungvárott, 1880-ban Máramarosszigeten, 1881-ben Rozsnyón (az ungvári Beszkid és a Máramarosszigeti osztályok 1882-ben Keleti Kárpátok osztály néven egyesültek), 1882-ben Iglón és Selmecbányán, 1884-ben Liptószentmiklóson, 1887-ben Gyöngyösön, Felsőlövőn, Szepesófalun és Boroszlóban (Sziléziai osztály) alakult osztálya az MKE-nek s mind-megannyi a turistaság gondalatának és a hegyek szépségeinek a hivatott szószólói lettek.
Erdélyben is jó helyre hullott az elvetett mag. Az MKE már 1880-ban kísérletet tett egy erdélyi osztály alakítására, de ehelyett 1880. november 18-án 500 taggal a Siebenbürgischer Karpathen Verein néven önálló egyesület alakult Nagyszebenben a szászok körében. Az egyesületnek az első év végén már nyolc osztálya és 1100 tagja volt. 1888. december 18-án pedig K. Nagy Sándor munkálkodása révén Nagyváradon megalakult a Bihari Kárpát Egyesület. Ebben az időben ütötte fel a fejét először a tilos területek kérdése. 1879. év végéig az északi Tátra magyar részében szabadon járhattak a turisták. 1880-ban azonban Hohenlohe herceg birtoka lett a Tátrának ez a része, aki az új birtokának egy részén szarvaskertet létesített. Javorinai jószágigazgatója a célt csak úgy vélte e érhetőnek, ha a forgalom elől elzárják a vidéket, amit meg is tett. Alig néhány utat hagytak a közlekedésnek, az elzárásról pedig értesítték az MKE-t. A gyermekcipőben járó magyar turistaságot ért sérelem nagy felzúdulást váltott ki, de hiába mozdult meg a turistaság minden barátja, a sérelmes intézkezkdés érvényben maradt.
Ettől függetlenül a turistagondolat terjesztése mellett hatalmas erővel indult meg ez időkben a legaktívabb turista munka, a hegyek feltárása is. Az egyes mega akuló osztályok azonnal hozzáláttak székhelyük környékének a feltárásához, míg a Magas Tátrában egyes kiváló képességű turisták egyéni teljesítményeikkel egyengették az utat az utánuk következők részére. Így Déchy Mór 1874-ben elsőnek mászta meg a Tátracsúcsot (2565 m) s ugyanez évben Münnich Sándor, mint első ismert megmászó jutott fel a Koncsiszta (2540 m) csúcsára. Dénes Ferenc 1876-ban a Jégvölgyi csúcsot (2630 m) mászta meg elsőnek a Kőparipán át, míg Téry Ödön dr. 1876-ban a Középorom (2440 m), 1877-ben pedig a Fecsketorony (2625 m) és Jordáncsúcs első megmászója volt. Emellett a kisebb csúcsmászások és egyes részek feltárása jelentette ez időben a cselekvö munkát. De nemcsak a hazai, hanem a külföldi hegyekben is megjelentek már ez időben a magyar hegymászók. Így elsősorban Déchy Mór, aki 1871-ben elsőnek mászta meg a Monte Rosat dél felől s ő volt a Matterhorn (4505 m) első magyar megmászója. Az 1880-as években aratott diadalt diadalra az Alpokban az alpinizmus történelmének egyik legkiemelkedőbb egyénisége, a magyar származású Zsigmondy Emil dr. fivérével, Ottóval s ugyancsak ez időkben látogatta az Alpokat a pozsonyi Tauscher Béla dr. és neje, Geduly Hermina, akik több, mint 150 csúcsot másztak meg a Nyugati és Keleti Alpokban. A magyar turistaság egyik legkiemelkedőbb vezéralakja, báró Eötvös Loránd a Dolomitokban végzett az alpinizmus történetében is jelentős csúcsmászásokat. 1877-ben a Zwölferkofel és Rothwand, 1879-ben az Einserspitze és Elkerkofel, 1884-ben pedig a megmászhatatlannak tartott Croda da Lago (2716 m) első megmászója. Eötvös leányai, Rolanda és Ilona is a magyar hegymászók hírnevét öregbítették a Dolomitokban végzett elsőrendű teljesítményeikkel. De belekapcsolódnak a nagy lendülettel megindult magyar turista élettbe Déchy Mór kaukázusi utazásai is. Déchy már 1878-ban a Himalayaba akart hatolni, de betegsége miatt viszsza kellett térnie. 1884-ben azonban már felkereste a Kaukázust, ahová 1885, 1886, 1897 és 1902-ben vezetett expedíciókat s ezeknek során 1884-ben elsőnek mászta meg az Adai-Choch (4647 m) csúcsát. Amíg tehát idehaza a Tátra kultusz ápolása és fejlesztese révén a hazai földön igyekeztek az úttörők terjeszteni a túristaságot, addig a nagyobb távlatokban mozgó külföldi turista utak külsőleg fémjelezték a magyar turista mozgalom életrevalóságát és értékét. Mind nagyobb körben terjedt a turistaság, hol itt, hol ott bizonyult kicsinek az addigi keret s a magyar turistaság ügye 1888-ban hatalmas lökést kapott az MKE második budapesti osztályának a megalakulásával.
A magyar turistaság lelkes úttörői és harcosai kitűzték a Kárpátok alján a turistaság lobogóját s a Tátrából fújó szél által lengetett lobogó köré egyre többen gyülekeztek. A turistaság fogalma azonban ez időkben úgyszólván még egyet jelentett a magashegyek kultuszával. A magyar turistaság első apostolai is a Magas Tátra és közvetlen környékének feltárásával vélték feladatukat elvégezni s a Szepesség közvetlen környékén túl alig terjedt érdeklődési körük, Bár voltak az MKE első vezetői között is olyanok, akik ezen elvet tágíthatónak vélték és a budapesti bizottság, illetve osztály alakításával országos jelleget igyekeztek adni a mozgalomnak, a jószándékír kísérlet kátyúba került. A turiataságnak az egész ország területére való kiterjesztésének a lángja azonban ott lappangott a parázs alatt s 1888-ban újabb Budapesti osztály alakításával jelentkezett a felszínen. Téry Ödön dr. és Thirring Gusztáv dr. ez évben bejárták a főváros környékét, főleg a Pilis akkor még vadonjait és ekkor érlelődött meg bennük az a gondolat, hogy az MKE budapesti osztályánák 1880-ban lehanyatlott zászlaját mégis csak fel kellene emelni. A gondolat első határozott formában 1888 szeptember 24-én a pilisszentkereszti Klastromkútnál jelentkezett, amikor Téry és Thirring vezetésével egy kisebb társaság elhatározta egy egyesület alapítását. Az új egyesület az MKE osztályaként tervezték s a nagy lendülettel megíndított előkészítő munka eredményeként 1888 december 28-án 273 taggal megalakult az MKE Budapesti osztálya. Az osztály elnöke a kiváló tudós-alpinista, báró Eötvös Lóránd lett, alelnöke Lóczy Lajos egyetemi tanár, ügyvezető alelnöke Téry Ödön dr., titkára pedig Thirring Gusztáv dr. Az új osztályról már az alakulást követő időkben nyilvánvaló lett, hogy nem jut az előző kísérletezések sorsára. 1889. februárban Téry és Thirring szerkesztésében útjára bocsátották az első magyar turista lapot, a Turisták Lapját s már az első évben 124 km utat jeleztek a főváros környékén s felolvasásokkal és kisebb kiadványokkal terjesztették a turistaság eszméjét. 1890-ben már 1384 tagja volt az osztálynak s a sokoldalú munkásság és nem utolsósorban a mindent a fővárosba központosítás révén mind több és több hang hallatszott az MKE központjának Budapestre való helyezése mellett. Először ugyan csak arról volt szó, hogy az MKE működését kell szélesebb alapokra fektetni. Sokan helyi jellegűnek tartották az egyesület működését s azt szerették volna, ha munkássága az egész országra kiterjed s ezáltal az egyesület országos egyesület lesz. A lavinát ez ügyben Marinovich Imre dr., a "Néhány szó az MKE közgyűlése alkalmából" c. cikke indította el, mely a Turisták Lapja 1889 auyusztusi számában jelent meg. A cikkre a lap októberi számában Róth Samu dr., az MKE központi ügyvezető alelnöke válaszolt "Pro domo" címen. 1890. május 9-én Kassán azután értekezletet tartottak az osztályok kiküldöttei az MKE újjáalakítása érdekében. Az értekezleten elfogadták azt a javaslatot, hogy az MKE központját az ország fővárosába helyezzék át; az e kérdésben véglegesen döntő 1891. augwsztus 9-én Tátrafüreden megtartott közgyűlés azonban ezt elvetette. A Budapesti osztály vezetői voltak a legfőbb szószólói annak, hogy az egyesületet országos jellegűvé s éppen ezért budapesti székhelylyel működő eryesületté kell tenni, a tátrafüredi kedvezőtlen döntés után tehát úgy érezték, hogy nem tudnak tovább együttműködni az MKE vezetőségével. 1891. szeptember 29-én az MKE Budapesti osztálya kimondta a megszünését s nyomban utána, 152 taggal megalakult a Magyar Turista Egyesület. Az új egyesület elnöke báró Eötvös Loránd, alelnöke Téry Ödön dr., titkára pedig Thirring Gusztáv dr. lett. Megalakult tehát az ország második turista egyesülete s tulajdonképpen ezzel vette kezdetét a turistaságnak az egész országra való kiterjesztése.
Két egyesülete volt már tehát az országnak s a turista gondolat elterjedésével az ország többi részeiben is mozgolódni kezdtek a természetjárás hívei. Így még 1888-ban, az év utoló hónapjában Nagyváradon megalakult a Bihari Kárpát Egvesület, 1891-ben pedig két, később nagy tekintélyre emelkedett egyesülettel gyarapodott a mind terebélyesebb magyar turistaság: Kolozsváron megalakult az Erdélyi Kárpát Egyesület. Pécsett pedig a Mecsek Egyesület. 1892-ben a Modori Turista Egyesület és a Temesvárott alakult Délmagyarországi Kárpát Egyesület csatlakozott az előbbiekhez, míg a Miskolci Athletikai Kör turista szakosztályt alakított De nemcsak az önálló egyesületek alakulása révén, hanem az egyesületek különböző városokban alakult osztályai révén is mind szélesebb hullámokban terjedt a turistaság. Így az MKE-nek Egerben (1891) Lőcsén (1896), Nagybányán, Fiuméban, az MTE-nek Kőszegi, Vágvölgyi, Túrócmegyei, Budapesten pedig a Tanítói osztálya alakult, Erdélyben pedig az EKE a Hunyadmegyei, Brassói, Szilágymegyei, Gyalui és Petrozsényi osztályokkal segítette a turista gondolat terjesztését. Az MTE Tanítói osztályából azután 1896-ban az önalló Magyar Tanítók Turista Egyesülete lett, míg 189-ben Aradon alakult új egyesület, az Aradi Turista Egyesület. 1895-ben az MKE-nek 2548, az MTE-nek 2889, az EKE-nek1549, a Mecsek Egyesületnek 708 tagja volt. Természetesen az alkotómunka is mind szélesebb alapokon indult meg. A Tátrában az MKE felépítette a Sziléziai mh.-t (1895), a Frigyes kunyhót (1897), a Daniházát (1897), míg 1899-ben az Öttó katlanában az MTE a Magas Tátra egyik legjelentősebb alkotásával gazdagította a turistaságot a Téry mh. felépítésével. Ez időben épült Komlóhegyen a Baross mh. (MTE, 1893), a Kis Krivánon a gróf Majláth mh. (MTE, 1895). A Mátrában a Mátra Egylet két kis menedékházat létesített: a Samassa mh.-t (1894) és a Kaparóházat (1896), a későbbi Hanák Kolos menedékházat. Az Aggteleki barlang Vöröstói bejáratánál az MKE épített turista hajlékot (1892), a Bükkhegységben a miskolci turisták építettek kis védkunyhót a Szentléleki romoknál. Erdélyben az EKE is sorra építette a kisebb menedékházakat: Dobrinai, Kiskirálykői, Krepaturai, Csukás-Teszlai, Rekiceli, Pilisi, Ponori, Tordahasadéki, Görgényi havasi menedékházak és védkunyhók épültek, míg délen a Délmagyarországi KE építette fel menedékházát a Simonhegyen és Rollhegyen. A fővárosi turista szerveszkedésnek az 1898. év az egyik legfontosabb éve lett, amikor a pilishegységi Dobogókőn (700 m) felavatták az MTE báró Eötvös Loránd menedékházát. A hazai turista mozgalom mindezek ellenére sem volt valami rózsás helyzetben a század végén. Amilyen nagy nyeresség volt, hogy az ország különböző részein egymás után ütötte fel a fejét a turistaság iránti érdeklődés, olyan hátrányt jelentett a még zsenge mozgalomnak az erők megoszlása. Egyre több hang hallatszott az erők túlságos szétforgácsolása ellen. Főleg az 1896. évi milleneumi kiállítás alkalmával tervezett Országos Turista Kongresszus körül felcsapó hullámos vetették felszínre a magyar turistaság fájó kérdéseit. Főleg a sok új egyesület alakulását kifogásolták, mert a sok új egyesület alakulása ellenére is keveselték a turisták számát. Az egymást követő turista lapok egyesítése is mint kivánatos cél lebegett sok vezető szeme előtt s főleg egy életképes központi turista szervezet létesítésének a gondolata került előtérbe, mint a magyar turistaság fejlődésének legbiztosabb záloga. Ilyen körülmények között az Országos Turista Kongresszus a századvégi magyar turista élet egyik legfontosabb eseménye. A kongresszusnak a megrendezését az EKE vállata. Az 1896. március 22-i előértekézletesn megállapítták a kongresszus tárgysorozatát, mely hét pontból állt.
A kongresszus napja, 1896. augusztus 19-re volt kitűzve. Előző este ismerkedési est volt, mely már előrevetette a másnapi kudarc árnyékát, mert mindössze kb. harmincan jelentek meg. A másnap 10 órára kitűzött kezdetkor üresen kongott a terem és később is csak 25-30 ember lézengett, mire a kongresszust nem tartották meg. Ebből a szempontból tehát teljes sikertelenség kísérte a jobb sorsra érdemes és kellő megszervezés esetétt a magyar turistaság fejlődésére mélyen kiható kongresszust. De mégis húzott hasznot az egész ügyből a turistaság, mert felszínre kerültek olyan kérdések, amelyek a magyar turistaság fejlődésével voltak szoros összefüggésben. Így Thirring már az év elején azt írta, hogy a magyar turista ügy csak akkor virágzik majd fel igazán, ha az összes turista egyesületek egyesülésé megtörténik, s a kongresszus egyik előadójának felkért Posewitz is a hazai turistaság fejlesztésének egy turista egyesületek által alkotandó turista szövetkezet megalakítását jelölte meg. Az utazási kérdések is előtérbe kerüttek.
Még sokáig hullámzottak a Kongresszus körül felvert hullámok, míg a turista éler ismét a rendes kerevárgásba zökkent. Felépült a Jakabhegyi (1892) és Oházi kilátó (1896), a Pilisben az Erzsike-forrás (1898) s irodalmi téren több turista lap megjelenése jelent eseményt. Így az Erdély (1892), a Turista Közlöny (1895) és a Délvidéki Turista (1896). A Magas Tátra további feltárása is mérföldes léptekkel haladt a maga útján. Gömöri Olivér a Bibircs és Batizfalvi csúcsot mászta meg elsőnek (1890), Petrik Lajos a Karbunkutus tornyot (1891), Weber Sándor a Zergecsúcsot {1895), Déry József pedig a Vöröstorony és Déry csúcs első megmászója (1896). 1899-ben Jordán Károly dr. Márta-csúcsot mászta meg elsőnek a magyar hegymászók mellett idegenek (Englisch, Otto dr., Kleczynski dr. stb. is több első csúcsmászást vittek véghez. báró Eötvös Loránd pedig a Dolomitokban szaporította diadalait, 1892-ben a Kleiner Cristallkopf (2950 m), 1896-ban pedig a Cadin di Misurina (2751 m) és a Croda Liscia (2570 m) megmászásával. A magyar turistaság kesőbbi rákfenéje, a tilos területek kérdése ismét felütötte a fejét. Ezúttal a visegrádi koronauradalom területének az elzárása vetette felszínre a kérdést. A terület a hetvenes években még szabadan használható volt, később eltávolították az útjelzéseket, majd teljesen megtiltották az uradalom erdeiben a közlekedést. Még egy nagyobb port felvert ügy korbácsolta fel a kedélyeket a század végén: a tátrai kalauzok ügye. A két rivális nagy egyesület, az MKE és MTE között támadt nezeteltérés a tátrai kalauz ügy megszervezese körül, mely nagy nyilatkozatcsatára vezetett az ügyben közvetlenül érdekelt Sziléziai osztály elnökének a részvételével. Az ügy azonban végül is elsimult és a magyar turistaság ezzel belépett az új évszázadba, hogy megvívja újabb harcait.
Az új évszázad első évei a magyrar turistaság lassú, csöndes terjeszkedésével indultak meg. Először Pozsonyban alakult turista egyesület, a Nyugatmagyarozszági TE (1901), majd 1903-ban Sopronban botttott szárnyat a turista gondolat a Dunántúli Turista Egyesület megalakulásával. A következő évben pedig a budaiak reprezentativ egyesülete, a Budapesti (Budai) Torna Egylet felvette az addig űzött testedző játékok mellé a túrázást is és megalakította turista szakosztályát. Ugyanez évben (1904) megalakult az MTE Egyetemi osztálya, melyből 1909-ben az oly sok eredményt felmutató Budapesti Egyetemi Turista Egyesület alakult. 1908-ban a Munkás Testedző E. turista osztálya, 1910-ben a munkásság egyesülete, a Természetbarátok TE, 1911-ben a Budapesti Turista Egyesület, 1912-ben a Gyopár TE és Vándorkedv TE, majd 1914-ben az Encián Turisták alakultak meg. Emellett azonban a két nagy egyesület, az MKE és MTE az ország különböző részeiben több osztályt alakított. Erdélyben pedig az EKE serénykedett. Az alkotó tevékenység sem szünetelt. A Nyugatmagyarországi TE 1904-ben a Dévénytetőn, 1906-ban a Zergehegyen épített mh.-t, az MKE a Gyömbéren és Gutinton (1902), majd a Nagy Fátrában (1906). Felépült a második Dobogókői mh. (MTE, 1906), míg a Mecsekben a Mecsek Egyesület a Misinai kilátót (1908), a kötvetkező évben pedig a Kaiisai Várhegyen az MKE építette a Rákóczi kilátót. Ez időszak utolsó alkotása a Vaskapui menedékhaz volt, melyet 1914-ben épített az MTE Esztergomi osztálya. 1914-ben megalakult az MTE kebelében az Egyetemi osztályˇ. Új színt s a fiatalság friss lendülete hatalmas lökést adott a magyar turistaságnak s a Magas Tátra is tettvágytól duzzadó új munkaerőket kapott az ifjú egyetemistákban, Serényi Jenő, Zsitvay TiborKarafiát Jenő, Horn K. Lajos, Wachter Jenő, majd Komarnicki Gyula és Komarnicki Román voltak a fiatal gárda vezetői s a legnehezebb tátrai alpin feladatokat is sikerrel oldották meg. A fiatalok nagy lendülete és az MTE idősebb vezetőinek a megfontoltsága azonban sehogyan sem tudta egymást kiegyenlíteni és kiegészíteni, ami végül is az egyetemi gárda kiválásához és 1909-ben az önálló BETE megalakulásához vezetett. Az egyetemisták - ha lehet - még fokozták tevekenységüket. Nemecsak szóvat és tettel, de tollal is szolgálták a Tátra és a magyar turistaság ügyet. 1910-ben megindították minden idők legmagasabb színvonalú magyar turista lapját, a Turistaság és Alpinizmus-t. Majd 1912-ben hagyta el a sajtót több kisebb szakkönyv után a háromkötetes Magas Tátra kalauz. De nemcsak a Tátrában, külföldön is folytatták a magyar hegymászók elődeik tevékenységét. Kimagasló alakja ez időnek Jankovics Marcell, aki nevezetes hegymászásaival és avatott tollú útleírásaival legkiemelkedőbb egyénisége századeleji magyar turista életnek. A minden vonalon tekintélyre szert tett fiatal hegymászó gárda már a Turistaság és Alpinizmus megindulásatól kezdve lelkes szószólója volt annak az őszeszefogó szervezet létrehozásának, melyet már a múlt században megpendítettek a magyar turistaság vezetői, de amely különböző okok miatt sohasem tudatt testet ölteni. Mert a fiatal gárda a magyar turista szervezetek összefogó keretének a végső megalkotását tűzte ki egyik céljának és sok évi fáradtságos munka után végre 1913-ban megszületett ez a szervezet, a Magyar Turista Szövetség.
A turista szövetség illetve a magyar turista alakulatok valazmilyen formában való egyesítése már a kilencvenes években felszínre került, szoros velejárójaként a sorra alakuló új turista egyesületeknek. Már az 1896. évi eredménytelenül végződött Országos Turista Kongresszus egyik leglényegesebb pontja is ez volt, mely azonban később háttérbe szorult. A szövetségi eszme megvalósításának legfőbb harcosa a Tutistaság és Alpinizmus körül csoportosult fiatatok voltak. A lap hasábjain megszólaltatták az egyesületek elnökeit s végül a mint általános nézet alakult ki a szövetség megalapításának a szükségessége. A legtekintélyesebb, az MKE 1913. november 16-i poprádi választmányi ülését kifejezetten a turista szövetség megalakulásával kapcsolatos végleges állásfoglalás végett hívták össze s a választmány a szövetség megalakulása mellett foglalt állást. Az MTE is a szövetség megalakítása mellett döntött s csak az alapszabálytervezetnél lángolt fel a harc: főleg az MTE részéről kifogásoltak több fejezetet, főleg azt, hogy sportegyesületek turista osztályai is tagjai lehessenek a szövetségnek. Ezt a pontot Holfeld Henrik, a BBTE turista szakosztályának nagytudású és tekintélyes elnöke védte meg teljes sikerrel. A Magyar Turista Szövetseg alakuló közgyűlése 1913. november 30-án volt s azon 11.662 magyar turista képviseletében a következő egyesületek jelentek meg:
|
Egyesület |
Taglétszám |
|
Magyarországi Kárpát Egyesület |
3000 |
|
Magyar Turista Egyesület |
2730 |
|
Mecsek Egyesület |
1400 |
|
Aradi TE |
600 |
|
Dunántúli TE |
520 |
|
Magyar Tanítók Turista Egyesülete |
800 |
|
Természetbarátok Turista Egyesülete |
800 |
|
Alba Sí Club |
52 |
|
Anonymus TE |
60 |
|
Budapesti Egyetemi Turista Egyesület |
100 |
|
Budapesti Turista Egyesület |
200 |
|
Gyopár TE |
100 |
|
Magánalkalmazottak TE |
70 |
|
Nyugatmagyarországi TE |
150 |
|
Budapesti (Budai) Torna Egylet |
200 |
|
Selmecbányai FAC |
70 |
|
Munkás TE |
60 |
|
Fővárosi Sportkör |
180 |
|
Sportkedvelők Köre |
80 |
|
Hitelbank |
60 |
|
Riegler Sportklub |
30 |
Az alakuló közgyűlés az MTSz első tisztikarát a következőkben választotta meg:
Alig történt azonban meg a régvárt egyesülés, mire a tulajdonképpeni munka megindulhatott volna, kitört a világháború.
A turisták jelentős része bevonult. A vezetők is, meg az egyszerű tagok is sorra beöltöztek katonaruhába, egyik a másik után ment a frontra és a szép reményekre jogosító turista élet egységes vérkeringése egyszerre megállt és négy éven át úgyszólván teljesen pihentek a szögescipők és turistabotok. A frontra utazott a szövetség tisztikarának jelentős része s hamarosan hősi halottak neveitől lett hangos a magyar turistaság. A hazáért áldozta fiatal életét Serényi Jenő dr., a szövetségi eszme egyik apostola és a magyar turista irodalom egyik vezéralakja, azután Csepcsányi Tibor dr., a szövetség főtitkára, a kiváló turista rajzoló és a többiek: Bernáth Károly, Mervay Sándor, Dobrovics József, Hulyák Valér, Szabó János, Kerekes Pál dr., Zuber Frigyes és még sokan a magyar turistaság ifjú seregéből. De míg a magyar turistaság színe-java a háborúban küzdött, az itthonmaradottak úgy, ahogy a körülmények engedték, igyekeztek a turistaság életének a színvonalát fenntartani. Már 1915-ben mozgalom indult meg egy elpusztult magyar falunak a turisták áttal való felépítésére és Turistafalvának való elnevezésére. A hegymászás úgyszólván a szadságok keretében lebonyolított tátrai túrákra szorítkoztt, bár a tiroli harctereken éppen eleget másztak katona turistáink kényszerűségből is. Turista síelők mint katonai síoktatók bocsátották tudásukat a hadvezetőség renldelkezésére és alpinistáink is bőségesen érvényesíthették tudásukat a nagy harcok és oktatások során. 1917-1918-ban elismerték az MTSz-t szakvéleményező testületnek és a szövetség javaslatait és véleméyezését az összes hatóságok és intézmények elfogadták. A szövetség kérelmére és javaslatára 1918-ban történt meg az első államsegélyek kiutalása. Az első törvény, mely a turistasággal foglalkozott, az 1913. évi XIII. tc. volt a turistaalap létesítéséről: a totalizatőradó hozadékának 2%-ából, mely testnevelési célokra volt fenntartva, egyötöd részt szánt turista célokra a törvény. Ezt a földművelési miniszter kezelte és a szövetség javaslatára ő utalta ki az első államsegélyt, mely 52000 korona volt és a következőképpen oszlott el:
|
Egyesület |
Összeg |
|
Magyarországi Kárpát Egyesület |
15000 K |
|
Magyar Turista Egyesület |
15000 K |
|
Erdélyi Kárpát Egyesület |
5000 K |
|
Természetbarátok Turista Egyesülete |
5000 K |
|
Mecsek Egyesület |
5000 K |
|
Dunántúli TE |
5000 K |
|
Nyugatmagyarországi TE |
1000 K |
|
Aradi TE |
1000 K |
1918. november 29-én Sopronban tartotta a szövetség első vándorközgyűlését, de a szövetség vezetősége által kidolgozott hatalmas munkaprogram megvalósítása eltolódott, mert közben kitört a forradalom és az egymást követő zavargások ismét megállították a magyar turistaság munkáját is.
A forradalom és a trianoni béke után csak nagy nehezen indult meg újból a magyar turistaság élete. Elveszett az ország legnagyobb része, a Magas Tátra, Erdély, elvesztette a magyar turistaság úgyszólván minden jelentősebb hegyvidéket és nem maradt más, mint néhány középhegység. De nemcsak a jelentős hegyvidékeit veztette el a magyar turistaság, nagy vérveszteséget jelentett Erdély legnagyobb turista egyesületének, az EKE-nek az elszakadása és az MKE szétszakadása is. Az úttörő nagy turista egyesületnek minden vagyona, minden alkotása odaát maradt a csehek által megszállott részeken és csak néhány menekült lelkes tisztviselője támasztotta fel a csonkaországban a nagymúltú egyesületet. Elveszett a Téry menedékház és a többi alkotások tömege s a romokon csak nehezen indult meg az új élet. Új alapokra kellett mindent fektetni. Néhány forrás foglalása, továbbá a Sasotthon, Galyatetői, Ágasvári és a Csikóváraljai menedékház építése jelentette a nehezen meginduló munka kezdetét. Közben rendezték a turistaalapot. Az 1921. évi LIII. tc., a testnevelési törvény a turistaalapot a testnevelési alapba olvasztotta be és a testnevelési ügyeket - így a turistaságot is - a kultusztárca hatáskörébe utalta. Az ismét megindult szervezési munka eredményeképpen szép gyarapodást tudtak felmutatni az egyesületek taglétszám tekintetében. Ez, meg a lassanként mégis csak jelentős állami támogatást képviselő államsegélyek lehetővé tették az építőmunka nagymérvű megindulását. Az évek óta parlagon, kihasználatlanul heverő munkakedv végre levegőhöz jutott és a magyar turistaság széleskörű újjászervezése indult meg. - Az ország hegyvidékeit munkaterületek formájában szétosztották az egyesületek között s vetélkedve indult meg a munka a szövetség irányítása és felügyelete alatt. Útjelzések készültek és megépült a Csúcshegyi, Félsőtárkányi, Magyarkúti, Szentkúti, Nagyszénási (Munkás TE), Klastrompusztai, Kevélynyergi, Zsíroshegyi, Kisinóci menedékház és a Mátraháza. A Turistaság és Alpinizmus kiadásában Vigyázó János dr. és Thirring Gusztáv dr. szerkesztésében megindultak a magas színvonalat képviselő Részletes Magyar Útikalauzok, a magyar hegyek legalaposabb feltáró munkái.
Az egyesületek újabb és újabb osztályok révén igyekeztek minél több embert bevonni a turistaságba s így különösen az MTE-nek alakult sok új vidéki osztálya, de lassan-lassan magához tért a mindenétől megfosztott MKE is, és most már a fővárosban kezdte meg új szervező munkásságát. Még 1918-ban alakult meg a kizárólag magashegymászókból (alpinistákból) álló Magyar Hegymászók Egyesülete, 1920-ban a Természet Imádók Társasága, 1921-ben a MÁVAG Sportkör turista osztálya, 1922-ben a Budapesti SE alakított turista osztályt. 1925-ben a Magyar Munkások Turista Egyesülete, 1927-ben a Budapesti Orvosok Turista Egyesülete jelentett újabb gyarapodást. A harmincas évek elején alig remélt nagy lendülettel indult meg az alkotó munkásság. Egymás után épültek a jelentős menedékházak, így a Bánkúti, Telekesi, Újhutai, Dömörkapui, Nagyvillámhegyi, Kőhegyi, Hatvan Ferenc, Szárhegyi, Várgesztesi, Nógrádi menedékház. 1931-ben a nagyszabású turista kiállítás mozgatta meg a magyar turistaságot és 1932-ben a hegyestetői turista mintaterület létesítése jelentett határkövet a mindjobban terjeszkedő turistaságban. S amikor 1933-ban a Magyar Turista Szövetség 20 éves jubileumát ünnepelte, a megcsonkított országban 50 menedékház hirdette a magyar turistaság életképességét több, mint egy millió pengő értékben; 81 foglalt forrás volt az ország területén és mintegy 3500 km jelzett út kalauzolta a turistákat a magyar hegyekben és erdőkben. A turistaság szerteágazó érdeklődési területét sok és nehéz probléma megoldása is át- meg átszőtte. Így a közlekedés, illetve a kedvezmények ügye, valamint a magyar turistaság legnagyobb veszedelmének tekinthető tilos területek kérdése. 1935-ben az erdőtörvény parlamenti tárgyalásánál az ország törvényhozói elé került a turistaság ügye, de kielégítő megoldást nem nyert az ügy, külön turista törvény nem létesült, csak az erdőtörvényben történt utalás, ami vajmi kevés volt a turistaság szempontjából. 1938-ban a hatalmas arányú Szent István vándorlás mozgatta meg a magyar turistaság tömegeit. Az ország keleti végétől, a Nagy Milictől az ország- nyugati végéig, Írottkőig terjedő több, mint 800 kilométeres részen létesült ú. n. országos kék jelzés, mely a csonkaország minden hegységét összekapcsolta a Mecsek kivételével. De ugyanez év őszén már megnagyobbodott az ország a visszatért Felvidékkel, melyet 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben pedig az északi Erdély követett.
Az 1930-as évek végén is lankadatlan kedvvel munkálkodtak a magyar turista kultúra önzetlen katonái, a turisták. Felépült a Hörmann mh., az ország nyugati végén az István mh., azután a Törökmezői, Bányahegyi és Nagyhideghegyi mh. Az évtized elején gombamódra szaporodó kis egyesületecskék szaporodása a szövetség erélyes fellépésére alábbhagyott, sőt visszafejlődésnek indult. Sikerült ugyanis megállítani azt a téves nézetet, hogy minden új egyesület, akkor is, ha alig néhány tagja van, a turistaság újabb gyarapodását jelenti. A nagyon sok esetben egy, már meglévő egyesületből való kiválás egyáltalában nem jelentett újabb erősödést a magyar turistaságnak, hanem csak az erők újabb és újabb szétforgácsolását. Minden 30-40 taggal megalakuló új kis törpeegyesület nem jelent új hódítást a turistaságnak, csak legfeljebb néhány új elnöki, társelnöki, alelnöki, főtitkári stb. pozíciót, meg a dolog természeténél fogva néhány nívótlan, eseménytelen és a nagyokat silányan utánozó választmányi ülést. A legtöbb ilyen kis egyesületnek ugyanis nem volt munkaterülete, de kevés tagja miatt legtöbb esetben nem is tudott volna mihez kezdeni. A közös turista munkába tehát be sem tudtak ezek kapcsolódni. A magyar turistaság vezetőiben tehát a tapasztalatok alapján az a nézet alakult ki, hogy felesleges ilyen kis munkaképtelen alakulatokkal gyengíteni a turistasag táborát. A két vezető egyesület, az MKE és MTE szerteágazó osztályhálózattal az ország egész területén, azonkívül a Mecsek Egyesület és Dunántúli TE formájában életerős és izmos vidéki egyesületek is segítették a turistaság vezetőinek s a fővárosban is több középegyesület és munkában résztvevő kisebb alakulat működött. Természetesen harcok nélkül nem ment ennek a nézetnek a keresztülvitele, de végül is a turistaság érdekében belátták az akadékoskodók is, hogy nem általánosításról van szó, hanem csak a parazita kis alakulatok szaporodásának a meggátlásáról. Az egyes országrészek visszaterésével új lehetőségek nyíltak meg a turisták előtt. A két évtizeden át szűk határok közé szorított magyar turistaság lélekzethez jutott, de új kérdéseket és új harcokat is vetett felszínre az országgyarapodás. Mindjárt az elsőnek visszatérő Felvidék kiváltotta a harcot a két vezető egyesület, az MKE és MTE között. A visszakerült felvidéki turista központjában, Kassán igen erős és mozgalmas turista élet folyt. Nagyjelenttőségű menedékházak (Ottília, Lajos, Erika, Szádelői) voltak a visszakerült Kassa körül és ezeknek megszerzéséért nagy verseny indult meg a két egyesület között. Kassa vezető turistái és velük együtt a város számottevő turistái is valamennyien a Felvidékre úgyszólván hazatérő MKE-hez csatlakoztak és Kassa központtal igen erős MKE osztály alakult és a környéken még több életerős osztálya és csoportja alakult az MKE-nek. Egy kis töredékkel azonban az MTE is osztályt alakított Kassán és ezen a réven igényt jelentett az Ottília menedékházra. A vita eléggé elmérgesedett, végül is döntés végett Jaross Andor felvidéki miniszter elé került az ügy. A miniszter ezután az összes kassakörnyéki menedékházakat az MKE-nek ítélte.
Újabb területi gyarapodást jelentett a nagykiterjedésű Kárpátalja visszatérte, amellyei 17 többé-kevésbbé használható menedékház került az anyaországhoz; ezeket a házakat a honvéd vezérkar az MTE gondozásába utalta. A visszatérő északi Erdéllyel visszatért az ország egyik legrégibb turista egyesülete, az EKE és hozzákapcsolódott a volt csonkaországhoz Nagymagyarország legszebb vidékei közé sorozható erdélyi havasok is.